Nudelman Lászlóban a gyűjtési vágy - ahogy ő nevezi, fejlődési rendellenesség - kilencéves korában mutatkozott meg. Bélyegeket kezdett el gyűjteni; s egy évvel később, 1965-ben már beiratkozott a bélyegklubba. Édesapja heti egy-kétszáz forinttal támogatta, hogy előfizethessen a megjelenő sorokra, valamint időben visszafelé is megvásároljon már kiadott sorokat. Eközben bukkant egy eladónál egy Chagall-festményt reprodukáló bélyegre. Mai eszével tudja, valójában a kép tetszett neki, de akkor az egész kis „műtárgy" ragadta meg. Mivel négyszáz forintot nem tudott érte fizetni, az eladó javasolta, hozzon érte régi pénzeket. Ismerőseitől pár nap alatt összeszedett egy zacskónyit - s nagy meglepetésére, azonnal megkapta értük a bélyeget.

 

Az üzleti érzéket is veleszületettnek tekinti, így nem csoda, hogy az eset felkeltette érdeklődését a numizmatika iránt. E területen munkájában a gyűjtés és a kereskedelem kezdettől fogva párosult. A különféle csatornákon kedvező áron megszerzett ezüstérmék tették lehetővé először Árpád-házi pénzek, majd garasok gyűjtését. Páratlan garasgyűjteményét 1989-ben vásárolta meg a Nemzeti Bank kilencmillió forintért. Később ebben a közegben találkozott először műtárgyakkal is. Lelkesedése az érmék és az iparművészeti munkák iránt máig megmaradt, de jelenleg már hivatásos kereskedőként foglalkozik e területekkel. Gyűjteni viszont főleg festményeket gyűjt.

 

Képzőművészeti érdeklődése fokozatosan alakult ki. Már gyerekkorában szerette és zsebpénzéből megvette a művészeti albumokat. Középiskolás művészettörténet-tanárától hallott Bortnyik Sándorról, akinek zöld szamár-motívuma annyira megragadta, hogy rendszeresen eljárt a Nemzeti Galériába. Ekkor már tudta, hogy Rippl-Rónait, Gulácsyt és Csontváryt tartja a három legnagyobb klasszikus magyar festőnek. Albumaik műtárgyjegyzékét lapozgatva tűnt fel neki, hogy még elég sok főművük van magánkézben. Megszerzésükön azonban csak később gondolkozott el. Gyűjtésről ekkor még szó sem volt, ám a művek tudatos kiválasztásának későbbi igénye burkoltan megfogalmazódott. Bortnyik iránti lelkesedése sejttette mai gyűjteményének konstruktív-szürrealista vonulatát is. A nemzetközi modernizmusból Giorgio de Chirico és Carlo Carrá képeit, illetve Georges Braque kubista kompozícióit tartotta etalonnak. Első képvásárlása azonban egy numizmatikus barátja által készített, jó minőségű Bosch-másolat volt.

 

 

1975-ben licitált először festményre. A BÁV-nál beleszeretett egy 1929-es Domanovszky-képbe, ám a tizenötezer forintos ajánlatra nem tudott ráígérni. Az aukción akkor rögtön kellett fizetni, míg „privát" vásárlás esetében a megállapodott egy-két hetes fizetési határidő később lehetővé tette a gyűjteményéből a kiszemelt képért „feláldozandó" műtárgy készpénzzé tételét. Két évvel később sikerült a két világháború között galériásként műlödő Fränkel Józseftől Rippl-Rónai József Krizantémos csendéletének kisebb változatát megvennie hetvenezer forintért. 

 

A gyűjtő kora ifjúságának egyik nagy szerelme Gulácsy Lajos Dal a rózsatőről című alkotása volt. A kép feltehetően a II. világháború viharai során jutott a pásztói Alapi Imréhez, ő kölcsönözte a festő első nagy, újabb kori kiállítására Székesfehérvárott. Itt látta meg Rácz István, aki Alapitól tizenötezer forintért vette meg. Két évtizeddel később háromszázezer forintért adta tovább Nudelman Lászlónak, aki antik óragyűjteménye három darabját áldozta fel erre a célra. Mindkettő horribilis összeg volt a maga idejében, s ez megfelel a 2002 telén született két Gulácsy-árverési rekordnak.

 

 

 

1976-ben Szentendrén megnyílt a Barcsay Múzeum, amelynek Nudelman rendszeres látogatója, majd Barcsay - mint élő klasszikus - művészetének elkötelezett híve lett. A BÁV munkatársa, Nagy György révén jutott el a legendás gyűjtő, Köves Oszkár özvegyéhez. Tőle vette meg, a Rippl-vásárlással szinte egy időben, szintén hetvenezer forintért, Barcsay Páholyban című képét. Géberth képkeretező műhelyében személyesen is megismerte Barcsayt. Mivel Barcsay, készülő gobelinje miatt, szerette volna újra látni az alkotást, Vass László gyűjtő-barát el is hozta a művészt, aki gratulált a képhez. Ám elhárította, hogy műterméből további műveket vehessen Nudelman, mondván, ilyen remekmű mellé mi mást lehetne választani. Szerencsére más forrásból lehetett egyesével Barcsay-képeket vásárolni. Több mint egy évtized alatt állt össze a kollekció mai huszonkét Barcsay-képe. Az utolsó jelentősebb bővülés 1985-1988 között hét mű megvétele volt Várkonyi Zoltán korábbi gyűjteményéből, 120-150 ezer forintos árakon.

 

 

A szisztematikus, minden alkotói korszakra kiterjedő vásárlás fontosságát Nudelman Vörösváry Ákosnál ismerte fel. A numizmatika révén jutott el hozzá, s az ott látott képek hatására szerette meg Korniss Dezső művészetét. A Nemzeti Galéria 1980-as tárlata nyomán - amelynek szinte minden nap látogatója volt - kiválasztotta azt a hat-nyolc képet, amelyeket szeretett volna. Rácz István mutatta be utóbb a művésznek. Ám az akkor még csak huszonhat éves fiatalember érthető elfogódottsággal vezette elő szándékát, hogy ezeket a főműveket szeretné megvenni. Az üzlet létrejött, bár Korniss horribilis árakat kért, s alkuról szó sem lehetett. Miközben a BÁV-nál a legdrágább kép, mondjuk egy Paál László, százötvenezer forintért kelt el, a Kis Laokoón százezer, a Mezei Vénusz háromszázezer forintba került. Az árak Korniss öntudatát tükrözték, s Nudelman osztotta ezt az abszolút elismerést, így az üzletből hamar barátság lett. Korniss egészen haláláig kevés más embert fogadott ily gyakran lakásán.

 

A kapcsolat a gyűjtőt is befonta érzelmileg: kevés más művész felé nyitott. Bálint Endre Csodálatos halászat III. című festményét még Kövesnétől vette meg, míg a kép első verziója a művész hagyatékából került hozzá. Bálinttól azonban csak az 1957 utáni párizsi korszak főművei érdekelték, s mert ezek már nem voltak a művésznél, nem is törekedett felkeresni. Inkább megvárta, míg módja nyílt megvenni kiszemelt darabjait Rácz István gyűjteményéből: a Rouen-i látomást 1983-ban kétszázezer forintért (a Groteszk temetést százötvenezer forintért vette meg Rácztól a Nemzeti Galéria az 1981-ben megrendezett Válogatás magángyűjteményekből című kiállítás után, hogy az 1982-ben megnyílt, új állandó kiállításon kitehesse); a Séta a temetőbent 1987-ben háromszázezer forintért. Utóbbit Rácz ugyan húsz évvel korábban nyolcezer forintért vette Bálinttól, ám az árkülönbségen túl Nudelman azt is tudta, Bálint milyen sokszor összeveszett gyűjtőivel, s követelte vissza utólag a már kifizetett képeket. Ez is egyik oka volt, amiért elkerülte a művészekkel való személyes kontaktust.

 

 

Vajda Lajos műveit Mándy Stefánia könyvének megjelenésekor választotta ki. Végül húsz év kellett megvételükhöz. A Műtermi csendélet a Bálint-hagyatékból (1992), a Petróleumlámpa vásári síppal a Bedő-gyűjteményből került hozzá (1998), előbbi másfél, utóbbi négymillió forintért. Vajda csúcsműveiért egyébként a gyűjtők már negyedszázada is igen magas, százezres árakat kértek. Korniss, Barcsay, Bálint és Vajda mellett Vajda Júlia lett az ötödik alkotó, akivel a törzsanyag megszilárdult. A kollekció egészéről elmondható, hogy a művek kiválasztása a késő hetvenes-kora nyolcvanas évek eredménye, míg megszerzésük hosszan elhúzódott. Ez azt tükrözi, mennyire kompromisszum nélküliek Nudelman választásai. Nem érdekli, ha valami más, kevésbé jó mű lesz jutányosán megszerezhető, inkább kivárja az igazit.

 

Ezért is szerepel csupán kevés további mű a klasszikus anyagban. A kvalitás nem elég, ebbe a gyűjteménybe csak olyan alkotások kerültek, amelyek a stiláris vonulatot erősítették. Ilyen például Kassák Lajos egy 1921-es Képarchitektúrája, két Mattis-Teutsch-kompozíció és Kmetty Ülő nője. Kiemelkedő a Barcsay stiláris előzményeként őrzött két Nagy Balogh János-remekmű: a Kubikus a Bedő gyűjteményből és a Kályha székkel a Völgyessy-gyűjteményből.

 

 

Nudelman készült Ország Lilihez is, de a festőnő korai halála miatt három képét végül Vasilescu Jánoson keresztül a hagyatékból vette meg. Kondor Béla Két kerubja Rácz Istvántól, a Menyasszony, vőlegény Dévényi Iván gyűjteményéből lett az övé. Ez utóbbira több mint húsz évet kellett várni: 2002 őszén sikerült megszereznie a Kieselbach-aukción, hatmillió forintért. Kárpáti Tamás két képe is a kollekcióban van. Sokszor járt Deim Pálnál, de kevés kész képet látott nála, a készülő művek pedig már „előjegyzésben" voltak más gyűjtők számára. Így egyetlen Deim-képe - amellyel nagyon elégedett - a Vass-gyűjteményből került hozzá. Reméli, sikerül még egy-két hasonlót szereznie. Vörösváry Ákos révén már a nyolcvanas évek elején megszerzett néhány művet Prutkay Pétertől és Swierkiewicz Róberttől, ám összességében maradt a klasszikusainál.

 

Korniss máig is az abszolút mérce. Nemrég került a gyűjteménybe Síremlék című képe, amely a készülő katalógus tervezett címlapdarabja. A mostani bécsi kiállítás egyik nem titkolt célja, hogy a nemzetközi közönség számára is bizonyítsa, a magyar művészet ezen alkotásai egyetemes jelentőségűek. A gyűjtő keresi az anyag további nemzetközi bemutatásának lehetőségét. Vass László veszprémi múzeumának példája nyomán felmerült a hosszú távú múzeumi letét gondolata is.

 

 

 

A Mezei Vénusz és a Dal a rózsatőről tehát szinte egy árban volt 1980-ban. De miből finanszírozta megvételüket Nudelman? Valójában kezdettől fogva a hobbijának, s abból élt. A gyűjtés vitte előre. A megkívánt tárgyak vágya jelentette azt a húzóerőt, amely segített megszerezni a hozzá szükséges anyagiakat. Részben a már meglévő darabok „beáldozásával" lehetett megoldani bizonyos művek beemelését a gyűjteménybe.

 

Ehhez az üzleti érzéken kívül hozzáértés is kellett. A hetvenes években a hazai műpiacon számos műfajban alig akadt igazi szakértő. Nemcsak a korai meisseni porcelán, de az art deco értéke sem volt nyilvánvaló. Nudelman autodidakta módon állandóan képezte magát. Sok pénzt költött szakkönyvekre és katalógusokra, hiszen csak ezekből lehetett bizonyos információkra szert tenni. Eljárt a néhány nagy hazai gyűjtőhöz, például Borsos Bélához. A tőle tanult ismeretek képezik műtárgytudásának pilléreit. A datálás és a kvalitás megállapítása terén így olyan szaktudásra tett szert, amely sokszorosan kamatozott. A tárgyakhoz való vonzódás és az üzleti érzék mellett az abszolút látás lett tevékenységének harmadik - részben veleszületett, részben fiatalon erősen fejlesztett - pillére.

 

Az antik órák alkották egyik szakterületét. A reneszánsz és barokk e remekei nemzetközi értéket képviseltek a hazai piacon is. Míg a magyar festészet zárt honi közegben forgott, a kiemelkedő műtárgyak konvertibilis értéket jelentettek. Nem is kellett őket feltétlenül külföldre csempészni, hazai áruk is stabil volt devizában számolva. Ezért gyorsan értékesíthetők voltak a gyűjtők tíz-húsz fős körén belül. Egy-egy ilyen tárgy készpénzbetétként funkcionált.

 

 

Mivel a maihoz képest a kvalitásos műtárgyak kínálata szélesebb volt, s az általános szakértelem a vasfüggöny mögötti elzártságban hosszú időn át foghíjas maradt, újabb műtárgyak is rendre beszerezhetők voltak jutányosán. Ehhez kellett némi szemfülesség, egy-egy jó kapcsolat, de a BÁV nyilvános kínálatában is el lehetett csípni mesterműveket szerény áron. Mivel az exkluzív tárgyak gyűjtőköre igen szűk volt, a viszonylag nagy értékű forgalom a BÁV kihagyásával zajlott. A felvevőhelyeken, aukciókon keresztül inkább csak vidékről vagy a gyűjtőkört nem ismerő hagyatékokból bukkantak fel tárgyak, hogy azután a gyűjtők között forogjanak tovább. Párhuzamos piacok léteztek, egy-egy átjárási ponttal.

 

Mivel a szocializmus alatt a készpénzforgalom kisebb volt a mainál, gyakoribb volt a csere. Más gyűjtőnél könnyen lehetett olyan tárgyra lelni, amelyiktől az valamely egyéb tárgy fejében megvált, s az így szerzett darab viszont egy más piaci szegmensben értékesíthető volt, vagy egy harmadik gyűjtő hajlandó volt érte olyan tárgyat adni, amelyet az akció elindítója eredetileg keresett. Itt a kollekciók és az egymással közvetlen kapcsolatban nem álló piaci szeletek pontos ismerete volt a siker titka. Ezért játszott Nudelman László gyűjtésében nagy szerepet, hogy főfoglalkozásban ennek és ebből élt, s így kimerítő tájékozottságra tett szert.

 

A nyolcvanas évek közepétől az NSZK-ban dolgozott. Az itt megszerzett tapasztalat és tudás tette lehetővé azt a szakmai színvonalat, amely által hivatásos kereskedőnek nevezheti magát. 1995-ben tartott numizmatikai aukciója az év árverése lett. Nemzetközileg elismert szaktekintély, hamisítványok esetében gyakran kérik véleményét. 2002-ben - Kelet-Európából elsőként -beválasztották a Nemzetközi Hivatásos Numizmaták 112 tagú szervezetébe.

 

A nyolcvanas évek második felében helye sem volt már hová függeszteni a képeket. Új terület, a negyvennyolcas relikviák gyűjtésébe fogott. Bő egy évtized alatt kivételes anyagot sikerült összegyűjtenie. A kollekciót 1998-ban a BÁV árverezte el A szabadságharc emlékei elnevezésű aukción. Ezért a kilencvenes években szinte alig keresett képkollekciójába új alkotókat. Gyűjteményéből 1999-ben Várkonyi György rendezett kiállítást Pécsett. Ennek az élménynek a hatására erősödött fel újra a nyolcvanas évek közepén megjelent szándék, s született meg az elhatározás, hogy a kortárs művészet egyes alkotóitól is vásároljon a gyűjtemény klasszikus részének megfelelő színvonalú műveket - amelynek ma már hasonlóan átfogó anyagát a következő cikk mutatja majd be.