Nemrégiben Birkás Ákos osztotta meg velünk a kereskedelmi galériákkal, műtárgypiaccal kapcsolatos tapasztalatait. Ezúttal Bak Imre vall arról, hogy mennyi ösztönzést kapott a nyugat-európai galériáktól és mennyire maradt egyedül a hazaiak között. 

1963-ban végzett a főiskolán. Milyen lehetőségei voltak akkoriban egy művésznek, ha nem kívánt a Képcsarnoknak dolgozni?

Már a főiskolán tudtam, hogy nem fogok olyan képeket festeni, amelyek megfelelnek a Képcsarnok igényeinek, ezzel eléggé elkeserítettem a mesteremet. A záróvizsga után két évfolyam hallgatói közül néhányan rendeztünk egy kiállítást az otthon titokban készített munkákból. Domanovszky, a főiskola akkori rektora óriási botrányt csinált, ez volt az első bezárt kiállítás az életemben, amit jó tíz éven át követte a többi. Alkalmi munkákból éltünk, például az ipari vásárra készítettünk grafikai munkákat, szövegeket, feliratokat, falakat dekoráltunk. A kisképzőben grafika szakon végeztem, tehát valamelyest értettem a reklámgrafikához, mindent elvállaltam a plakáttervezéstől a borítóig. Így ment ez 1974-ig, amikor is tarthatatlanná vált a helyzet, el kellett tartanom a gyerekem, így elszegődtem a Népművelési Intézetbe. 26 éven keresztül különböző munkahelyeken dolgoztam, emellett évente 10-12 csoportos kiállításon vettem részt, tehát próbáltam aktív maradni a szakmában.

Az Iparterv értelmiségi holdudvara tudott vásárolni, segíteni a művészeknek?

Ez a szimpatizáns kör jobbára olyan emberekből állt, akik maguk sem voltak jó anyagi helyzetben. Ami mostanában aukción felbukkan azokból az időkből, az ajándékba vagy jelképes összegért került a tulajdonosokhoz. Tandori Dezső például, ha megjelent egy kötete, akkor tudott vásárolni, persze csak alacsony áron. Ebből egyáltalán nem lehetett megélni. Az volt a szerencsém, hogy egy évvel a főiskola után hozzájutottam nyugati útlevélhez, és 1964-ben Nádler kollégámmal egy óriási körutat tettünk Európában. Nem lehetett tudni, hogy mikor utazhatunk újra, ezért próbáltuk kihasználni a lehetőséget. Ezek az első utazások hallatlanul fontosak voltak, és a húszas éveiben az ember még rendkívül strapabíró. Olcsó vonatjeggyel utaztunk, parkokban, hostelekben aludtunk. Ekkor láttam Angliában egy fantasztikus kiállítást az utolsó tíz évről, ahol párhuzamosan szerepelt az akkori legfrissebb amerikai és francia művészet, ma is őrzöm a katalógusát. Jártunk Dél-Franciaországban, átmentünk Olaszországba, megnéztük a Biennálét, ahol éppen Rauschenberg kapta a nagydíjat. 1965-ben meghívóval újra kimehettünk. Ekkor ismerkedtünk meg Hans Jürgen Müllerrel, akinek galériája jó pár évre meghatározta a sorsomat. A galéria Stuttgartban működött és nagyon jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett. 1968-ban rendeztünk egy kiállítást Nádler Istvánnal, ami Németországban kinyitotta a kaput számunkra. Nem voltak nagy eladások, pár száz márkáért mentek el a képek, de arra jó volt, hogy a következő utazást finanszírozni tudjuk.

Hogyan jutottak ki a képek Németországba?

Sehogy, kinn kellett megfesteni. A galéria biztosította az anyagot és a műtermet, ahol dolgozhattunk. Izgalmas időszak volt. Az 1968-as Documentán lehetett tapasztalni az amerikai művészet, a pop art és az annak megfelelő absztrakt irányzatok áttörését Európában. Láttuk ezt a kiállítást és ezzel az eufóriával festettük meg a stuttgarti anyagot, amiből néhány képet sikerült hazacsempészni, hiszen ha nem vittük ki, nem is hozhattuk haza. Az egyik, a Sávok I. a Ludwig Múzeum gyűjteményében található, egy másik Nancy Brinkerhez került Amerikába.

Említette, hogy a Müller Galériával való kapcsolat meghatározta későbbi pályáját. Meddig tartott az együttműködés?

Nem tarthatott sokáig, a galéria vezetője közölte, hogy akkor menedzsel bennünket, ha kinn maradunk, mert így nagyon bizonytalan a dolog. Mi van, ha jön egy gyűjtő, hogy több képet szeretne tőlünk látni, akkor várjon rá éveket? Sosem maradtam kinn, itthon volt a családom, de egyébként sem fordult meg a fejemben, hogy kiköltözzek. Lassan el is fogyott a levegő a Müller Galéria körül, mi még a csúcs időszakban jártunk nála. Hamarosan újabb művészeti programok, irányzatok jelentek meg, a koncept art, a fluxus, az arte povera, 1969-ben került sor Harald Szeemann nevezetes berni kiállítására, amelyet az idei Velencei Biennálén rekonstruáltak. Ugyanakkor a kapcsolat jelentőségét jelzi, hogy később bárhol jártunk Németországban és hivatkoztunk a Müller kiállításra, rögtön máshogy néztek ránk.


Bak Imre. Fotó: Gréczi Emőke

Itthon mikortól lehet egyáltalán vevőkről beszélni?

Voltak már a nyolcvanas évektől, de nem magyarok. Még a Müller révén megismerkedtünk Dieter Honisch művészettörténésszel, aki a stuttgarti Kunstverein vezetője volt, később átment Essenbe, ahová több magyart is meghívott ösztöndíjjal. Egyébként járt többször Budapesten, látta az első, két  nap múlva bezárt Iparterv kiállítást is. 1971-ben Jovanoviccsal együtt kaptunk ösztöndíjat Essenbe, három műcsarnoknyi termet töltöttünk meg művekkel (ma ezt installációnak hívnánk), és ezek révén alakultak a külföldi kapcsolataink. Az intézmények részéről is tapasztalható volt itthon egy fordulat. A Kádár-rendszer gyengült a 80-as években és már nem jutott energia a korábbi szigorú kontroll fenntartására a kultúrában. Néray Katalin a Műcsarnok igazgatójaként izgalmas kiállításokat tudott hozni Budapestre és kiküldeni külföldre. A kezdet talán Romvári Ferencnek köszönhető, aki a Pécsi Galériában megrendezte a nagy visszhangot kiváltó Mozgás '70 kiállítást már 1970-ben.

És azt is bezárták…

Igen, de megvolt az áttörés, volt mire alapozni. 1986-ban a velencei magyar pavilonban négyen rendeztünk egy kiállítást: Birkás Ákos, Kelemen Károly, Nádler István és én. Nagyon sok pecsét kellett az engedélyhez, így az utolsó pillanatig nem tudtuk, hogy el tudunk-e indulni. Katalógus csak későn és silány minőségben készült, a kiállításra sem volt pénz. Ínséges körülmények között, de megrendeztük, és ennek is komoly visszhangja volt, számos meghívás érkezett a világ minden részéről. Ezeknek a kiállításoknak és egy nem túl fontos, de mégiscsak létező berlini galériás kapcsolatnak köszönhetően évekig külföldi vásárlókból éltem.

Volt ennek romantikus szála, hogy kelet-európai művész, a vasfüggönyön túlról…?

Feltételezhető, hogy volt egy kuriózum jellege. Azt viszont tudjuk, hogy az emberek nem adnak ki pénzt puszta romantikából. Elvárnak egy szakmai minőséget, és már az 1968-as kiállításon láttuk, hogy senkit nem érdekel, milyen körülmények között dolgozunk: érdekesség, de amikor üzletről van szó, csak a minőség számít. Már akkor érzékeltük, hogy nemzetközi szinten is versenyképesnek kell lenni és ez a tapasztalat egy életre meghatározta a pályafutásomat. Azért persze elvártak tőlünk valami mást, valami sajátost. A stuttgarti kiállításról írt egyik cikk címe az volt, hogy Hard-edge mit Paprika. Az sem volt mentség, hogy munkahelyem van.


Bak Imre. Fotó: Gréczi Emőke

A nyolcvanas évek vége felé elindultak itthon is a kortárs magángalériák. Melyikkel került kapcsolatba?

Hatvan éves voltam, amikor először kiállíthattam kereskedelmi galériában Budapesten, holott már jó pár éve működtek, és azóta is nagyon bizonytalanok a kapcsolataim. Ennek sokféle oka lehet, vannak sejtéseim. Feltételezem többek között, hogy nem olyan könnyen emészthetők a munkáim.

Holott a legdrágább kortárs művészek közé tartozik.

Azt nem tudom, mert nem ismerem a többiek árait. 1968-ban elindultak a nemzetközi galériás kapcsolataim, és ezek a referenciák fokozatosan emelték meg az áraimat, miközben végig világos volt, hogy azért, mert itthon élek, az áraim más léptékűek, mint az osztrák vagy német, hasonló referenciákkal rendelkező kollégáimé. Próbálok ragaszkodni ahhoz, hogy ez a szisztematikus építkezés az áraimban minden körülmény dacára se sérüljön, még egy ilyen válságos időszakban sem. Azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy a kezdő kollégák árai és az én áraim közötti különbség messze kisebb, mint ami Németországban, Franciaországban megfigyelhető, ahol az életművel és referenciával rendelkező művészek árai léptékekkel magasabbak, mint a kezdőké. Nálunk nem létezik hasonló különbség, a többszintű referenciák érdektelenek a gyűjtők számára.

Nem is volt szorosabb kapcsolata, szerződése kereskedelmi galériával?

Rövid ideig az osztrák Gaudens Pedit Galériával volt szerződésem, ez másfél évig állt fenn, aztán a galéria nem tudta tovább finanszírozni.

Nem sajnálja, hogy így alakult?

Dehogynem. Nagyon nem az én világom, hogy vevőkkel alkudozzam. Szívesen adnék százalékot kereskedőnek azért, hogy megszabaduljak ettől a nyűgtől. A vevők többsége tájékozatlan, ráérzésekkel vásárolnak, ami rendben is lehetne, mert vegye mindenki azt, ami tetszik neki, de amikor egy külföldi jelent meg nálam vásárlási céllal, olyan felkészültséggel jött, hogy a munkáim nemzetközi környezetét, így a viszonyítási alapot is ismerte. Ez a magyarokra nem mondható el. Rendszeresen találkozom művelt emberekkel, akik naprakészek és szívesen beszélgetnek színházról, irodalomról, filmről, ugyanakkor büszkén jelentik ki, hogy a képzőművészethez nem értenek. Hogy a képzőművészettel kapcsolatos ismeretek nem képezik az általános műveltség részét Magyarországon, az rendkívül károsan érinti a műkereskedelem világát is. Láthatjuk, hogy a generációm művészeit, de sokszor az utánunk következőket sem képviseli egyetlen galéria sem. Drágák vagyunk nekik ahhoz képest, hogy a diplomabemutatón felszedett kolléga mennyivel olcsóbban eladható. Nem nagyon tudnak komolyabb értékű munkákat eladni. Egy-egy kiállítást rendezett nekem Szalóky Károly, Deák Erika, Virág Judit, hármat vagy négyet Valkó Margit, de nem tartozom a galéria névsorához. Valahogy kívül vagyok a rendszeren.

Ez a generáció már a másodlagos piacon is felbukkan, netán még olcsóbban is.

A másodlagos piacnak akkor van értelme, ha van elsődleges. Külföldön a galériák kialakítják egy művész renoméját és árszintjét, az aukciók pedig már ezen módosítanak, többnyire felfelé. Magyarországon nem alakultak ki közmegegyezéses árak, és ha valakinek annak idején ajándékba vagy fillérekért adtam képet, ma piacra bocsátja, és arról sem tájékozódik, hogy nagyjából hol tartanak az áraim. Az árverések közönsége többnyire a klasszikus modernek iránt érdeklődik, sokszor nincs is olyan vevő a teremben, aki kortársat gyűjtene, így a negyed árra még licit sem érkezik. Másnap jönnek a telefonok, hogy milyen árakat mondok én. Rettegek minden kortárs aukciótól! A magyar piac katasztrofális állapotban van, nagyon kevés a felkészült gyűjtő, nagy a tájékozatlanság, de nem hibáztatok senkit, mert honnan is tájékozódhatnának!

Mi a véleménye a kurátori kiállításokról? Ön is hasonlóan látja, mint Birkás Ákos, hogy a kereskedelmi galériák a perifériára szorulnak?

Én a párhuzamosságokban hiszek, az intézmény, a kereskedelmi galéria és a társadalomban jelen lenni kívánó művészet működhet egymás mellett. A kurátorok szerepe szerintem eltúlzott.  Engem nem igazán érdekel, akármilyen jó nevű is a kurátor, az ő személyes véleménye. Engem az érdekel, hogy mit csinálnak a művészek, milyen napjaink kortárs művészete, én a tényekre vagyok kíváncsi és nem a kurátori ízlésekre.