Szokott szépség

Muntean/Rosenblum: We live in a twilight

Fodor János

A jegyzett festőduó Szürkületben élünk című műcsarnoki tárlatának vezérfonala a klasszicizáló megjelenítés és napjaink tömegkultúra-idoljainak egy keretbe illesztése, amely igazán grandiózusnak mondható kísérlet. A beillesztés azonban nem jelent behelyettesítést: ezeken a zsánerképeken nem a megszokott toposzok sematikus karaktereit látjuk viszont, hanem olyan autonóm egyéneket, kínosan pozícionált beállásokban, akiknek szemmel láthatóan legalább olyan fontosak a holmijaik, mint a gondolataik. 
 

Cím nélkül (One can tell thetruth...) 2005
 
Ez a jólfésült pontosság a maga neutrális tekintetű modelljeivel azért figyelemre méltó, mert a névtelen figurák éppúgy figyelnek ránk, mintha magukat tanulmányoznák mint képeket. „Most mindenki milyen jól öltözött" - Warhollal szólva. Tudatos imidzsek, egy szándékolt érdek megjelenítései, mint egy logó, vagy egy ruhahirdetés. Meghajolnak a kreatív ipar által gerjesztett mintakánon elvárásai előtt. Publiktekintetek elszenvedői ők, akik egyúttal magukat is tárgyiasítják, amit csak köszönthet, aki a demokratikus esztétika prosperitás-dömpingjét fejlődésnek hiszi. A médiumokon átszűrt ideál azonban példát állít, nem pedig emlékművet a szépségnek. A szépség nem halhatatlan idealista, hanem netán csak éppen van. Ez az „éppen" adja a kállítás alapját: a formailag hagyományos nyelvezet és a megjelenített népesség mindennapisága között feszülő ellentét.
 
Géricault képén a figurák, noha személyiségek, mégis eljátszanak valamit, és az a valami maga a kép narratívája. Muntean/Rosenblum munkáin az alakok önmagukat játsszák, és még csak nem is élvezik Azt sejtetik, hogy a történet bennük van, maguk nem részesei, pusztán elszenvedői. Mindössze egy szerepet tudnak: fújják a magukét. Ez teszi szomorúan távolivá és csendessé a látványt. Bábokat látunk. A tény viszont, hogy ők látnak minket látni őket, viszont mi nem látjuk őket minket látni, találóan kérdez rá a képiség elemi látni-látszani kettősségére.
 
A poétikus szövegeket közelebbről vizsgálva, egy fiktív fejlődésregény lapjaira kívánkozó, személyes hangúnak álcázott állapotleírásokat kapunk, amelyek akár forgatókönyvek kifinomult instrukcióiként is érthetők. A mondatok a képek keretén túl tűnnek fel (a kép szélén belül), a filmek viszont beszélnek - talán ezzel is a kereten túli értelmezést segítve. A szerzőpáros láthatóan birtokában van mind a fotónarráció, mind a festészet és a film nyelvi és kifejezésbeli eszközeinek és jó érzékkel elegyítik ezt egyfajta szofisztikált romantikával. Más kérdés, hogy az a művészet, amely keletkezése pillanatában klasszikusnak látszik, az lehet-e valójában, vagyis elébe megy-e ez irányú várakozásainknak, nem vitat kanonikus megközelítést, azaz igazolja általános, művészetről alkotott képünket, azon azonban fejleszteni nem képes.
 
A mozgóképes munkák (Disco-2005, To Die For/Meghalni érte, 2002) szervesen kötődnek a festmények megközelítéséhez, és ez a közös nyelv jelesül nem más, mint a képregény. Nem lehetek biztos benne, hogy az alkotópáros videóin nem azért használ-e minimális filmes készletet, mert történetesen festők. Végül is a képregény olyan hibrid, amely a film, a kép és a szöveg kontextusában egyszerre megáll.
 
A sajátos kontextus „pontos többértelműség" (Markus Muntean) valójában elegáns lemondás a reformról? Vagy elég érteni és jól kérdezni. Nem hajnal vagy alkony. Csak a szürkület döntetlen.
 

MŰCSARNOK

2006. március 23-május 28.
A FESTÉSZET DIADALA
 
A festészet diadala címmel indította el a kortárs festőművészetet bemutató kiállítás-sorozatát a Saatchi Galéria 2005-ben. A tárlat kiötlője Charles Saatchi, a milliomos reklámszakemberből lett műgyűjtő és galériatulajdonos. A különc befektető nevéhez fűződik a brit kortárs művészeti élet fellendítése és az yBa (fiatal brit művészek) generációjának felfuttatása. Miután a kilencvenes években - például a formalinba áztatott tigriscápájáról elhíresült Damien Hirsttel - sikerült művészettörténet írnia, galériaalapításának huszadik évfordulóját újabb szenzációval szándékozott megünnepelni. A festészet diadalának első két részlete korlátozott sikert ért el a közönség és a szakma köreiben. Saatchi már befutott és vagyonokat érő festők műveivel bizonyította: a táblakép nem halt meg, él és virul. A két 2005-ös válogatásban - többek között - helyet kaptak Peter Doig fantasztikus kanadai tájképei, Hermann Nitsch vérszimbolikával megtűzdelt performansz-kellékei, Thomas Scheibitz absztraktba hajló dekoratív vásznai és Dirk Skreber fotórealista autós ütközései. A koncepció inkább a bombasztikusabb munkákra helyezte a hangsúlyt, a galéria hagyományaihoz híven, s nem az elmélyült, meditatív alkotásokra. De így is elég széles spektrumot fogott át, a nyolcvanas évek expresszív újfestészetétől kezdve, a dekoratív ezredfordulós absztraktokon keresztül, egészen a posztmodern idézetekkel terheltfigurális munkákig. Ez utóbbi kategóriába sorolhatók be Muntean et Rosenblum festményei is, akikre a negyedik felvonásban kerülhetett volna sor. Nem véletlen a feltételes mód, ugyanis a galériát - a bérleti szerződés sokadik megsértése után - 2005 októberében kilakoltatták a volt Városi Tanács épületéből. A festészet diadalmenete megszakadt. Charles Saatchi már korábban is a költözést fontolgatta a Tate Modern melletti új helyszínre, jelenleg pedig - sajtóhírek szerint - egy nagyszabású amerikai bemutatót tervez a Royal Academyvel közösen. A festészet teljes diadala még várat magára! R. G.