Egy tipikus viktoriánus gyűjtemény

A Russell-Cotes Art Gallery and Museum Bournemouthban

Balázs Kata

Valószínűleg kevés jobb dolog lehetett a 19. században, mint a brit birodalom jómódú alattvalójaként utazgatni a világban, összejárni a helyi brit kolónia tagjaival, a bennszülötteket barátságosan angolul egzecíroztatni, mindenhol műtárgyakat vásárolni, azokat hazaszállítatni, az angol tengerparton kastélyt építtetni nekik, aztán a télikertben üldőgélni és teázni, teázni, teázni… meg a női íróasztalnál leveleket írni.

 
Anne és Merton Russell-Cotes a bournemouthi Royal Bath Hotelben, a Salisbury Suite-nak nevezett lakosztályban,
gyűjteményükkel körülvéve, 1891–1901 között, fekete-fehér fotó
 
„Igyekeztem egyesíteni a reneszánszot, az olaszost a skót főúri kastélyok stílusával” – vallott 1897-ben Bournemouthban épülő házának építészeti kialakításáról Sir Merton Russell-Cotes. A viktoriánus Anglia eklektikájában is egyedi, John Frederick Fogerty tervei alapján megépült, East Cliff Hall nevet viselő villa a délangol vidék különleges színfoltja, illetve sajátos társadalomtörténetének terméke Viktória királynő megalomán vállalkozásokkal és elképesztő iramú technikai fejlődéssel teli uralkodásának időszakából. Valójában az utolsó viktoriánus épületek egyike, hiszen éppen Viktória királynő halálának évében, 1901-ben fejezték be, Sir Merton feleségének születésnapi ajándékául. Ma a Russell-Cotes Art Gallery & Museum Bournemouth múzeuma és kiemelt kiállítóhelye, amely egykori tulajdonosának és adományozójának nevét viseli az egykor szintén a család tulajdonába tartozó Royal Bath Hotel szomszédságában.
   A mai múzeum már az építtetők életében, az ő utasításaikat követve alakult át „lakásmúzeummá”, melyet 1909-ben nagy ünnepség keretében George Wyatt Truscott londoni polgármester nyitott meg. Sir Mertont még ebben az évben lovaggá ütötte VII. Edward király. 1921-ben Beatrix hercegnő avatta fel a család által a múzeumhoz építtetett új galériákat, amelyek ma egyes időszaki kiállításoknak is helyet adnak, a Russell-Cotes házaspár halála óta (Sir Merton 1921-ben, felesége egy évvel korábban halt meg) pedig a villa kizárólag múzeumként funkcionál. A késő viktoriánus korszakból – Bournemouth mellett – Liverpool iparvárosában maradt fenn az egykori kereskedőcsalád által alapított, hasonló történettel rendelkező múzeum, a Sudley House.
 
   
Az East Cliff Hallban a félrevonulást szolgáló (egyébként egy 18. századi építésű, leégett firenzei palazzo régebbi keletkezésű panelekből álló ajtajait felhasználó) Drawing Room már 1907-től a gyűjtemény közönség előtti bemutatását szolgálta, bútorzata pedig Viktória királynő és Eugénia császárnő tulajdonából származik. A képen látható festmények Luke Fildes Angol lány, Robert Poltzelberger Erdei nimfés Josephus Laurentius Dyckmans Elsőszülött című alkotásai.
 
A kert maga is több stílus keveredésének jegyében épült: a bábos korlátos teraszokban, szökőkutakban és mesterséges barlangokban testet öltő italianizáló stílus, amely alapvetően meghatározta az angol polgári ízlést, keleties hatású szobrokkal kombinálva a gyarmatbirodalom távoli tájainak egzotikus növényeivel keveredik. A kép hátterében látszik a tengerbe benyúló Bournemouth Móló.
 
Mindkét épület és gyűjtemény magán viseli a viktoriánus korszakban jelentős szerephez jutott réteg, az újgazdag polgárság életvitelének, ízlésének, erkölcseinek, világnézetének jegyeit. Liverpool az iparosodás következtében prosperáló északhoz tartozott, annál furcsább azonban – az északi területekkel persze kapcsolatban álló – Sir Merton déli gyűjteményalapítása. A társadalmi megítélésére mindig érzékeny Sir Merton (bizonyítja ezt a Russell név felvétele, erősítendő a családi kapcsolatot Bedford hercegével, Lord Russell-lel) iparos-földbirtokos családból származott. Staffordshire-i szülőhelye után Buenos Airesben tanult rövid ideig, hosszú ideig Skóciában, majd Dublinban élt, és sokat utazott skót feleségével, akivel 1860-ban esküdött meg Glasgow-ban. Eredetileg értelmiségi, orvosi pályára készült, de végül betegessége miatt a köztiszteletben álló, feltörekvő polgár státuszát élvezve élte le hosszú életét, amelynek során kereskedelemmel, biztosító társasági képviselettel, hotelvezetéssel foglalkozott, majd délre költözése után egy ideig Bournemouth polgármestere is volt hobbija, a műélvezet és műgyűjtés mellett. Anne Russell- Cotes, ahogy a visszaemlékezésekből kiderül, a hölgytársaság legmegbecsültebb tagjai közé tartozott, ugyanakkor férjével kedvtelésből, egészségügyi okokból és ritkábban üzleti célból tett gyakori és hosszú utazásai során néha olyan helyekre is ellátogatott, amelyek a korszakban meghatározó női viselkedésminták szerint nehezen voltak elfogadhatóak. Ausztráliába és Új-Zélandra tett útjuk során lenyűgözte az őslakosok kultúrája, afrikai látogatásaik során őszinte érdeklődéssel fordult a törzsi művészet felé. Ez az antropológiai érdeklődés kiegészítette férje klasszikusabb, képző- és iparművészet felé irányuló figyelmét és gyűjtőszenvedélyét, így jött létre a rendszerint a „viktoriánus művészet antológiájaként” említett kollekció.
 
A múzeum tenger felé, kertre néző homlokzata. A verandás, teraszos, itáliai kastélyok, villák kiképzésére emlékeztető lépcsősorok fölött a középkori skót várkastélyokat idéző, zord tornyos homlokzat magasodik
 
Az Ázsia, Afrika, Ausztrálázsia, Európa (köztük Oroszország és a gyakran meglátogatott Skandinávia) különböző területein tett utakról számos „objects d’art”-tal (ahogy Sir Merton nevezte őket) tértek vissza bournemouthi otthonukba. A gyarmatbirodalmi öntudat, a brit patriotizmus (a Russell-Cotes házaspár esetében az angol és a skót is) idegen kultúrák és művészeti hagyományok iránti érdeklődéssel párosul: a kuriózumok iránti szenvedély, valamint egyfajta osztályöntudat sajátosságai az épület jellegzetességeiben és a gyűjtemény összetételében is megmutatkoznak. Mindez a korabeli utazási szokásokra is fényt derít, és az utazás társadalomtörténete szempontjából is érdekesnek bizonyul. Amikor Sir Russell-Cotes családjával 1876-ban megfelelő lakóhelyet keresett a természeti szépségekben és napfényben gazdag Dorset megyében, akkor Bournemouth már egy fejlődésben lévő, divatossá váló tengerparti üdülőhely volt. A tengeröböl másik oldalán elhelyezkedő Poole történelmi városával szemben lévő terület köves-sziklás tengerpartján az első birtoktulajdonosok megjelenéséig a gyarmatokról érkező csempészáruk adásvétele zajlott, rejtekhelynek használva a Jurassic Coast barlangjait.
   A feltörekvő viktoriánus polgárság a 19. század folyamán egzotikus kertekkel, hotelekkel elegáns polgári üdülőhelyet hozott létre a sziklákkal szabdalt tengerparton – érdekes ellenpontját adva például az arisztokrácia által kedvelt közeli üdülőhelynek, Weymouthnak, melyet a 18. században III. György király is szívesen látogatott. A fürdőzés divatja is a György korabeli Angliában alakult ki. A társasági életben jelentős szerepet betöltő tengerparti fürdőélettel már a 18–19. század fordulójának népszerű írónője, Jane Austen is behatóan foglalkozott, bár regényeiben a Bournemouthhoz közeli Bath, Weymouth vagy a távolabbi Brighton inkább a felületes társasági élet jelképeként jelenik meg.1 A tengeri fürdő és levegő egészségre gyakorolt pozitív hatása mellett – közkeletű vélekedés szerint senki sem lehet egészséges évi hat, tenger mellett eltöltött hét nélkül – a fürdővárosok a 19. század folyamán a társadalmi érintkezés és kapcsolatépítés ugyanolyan fontos szezonális színhelyévé váltak, mint a téli London báli szezonjával, koncerttermeivel, fogadásaival. Az angol klasszicizmus jegyében a Régens-korban átépített, az ókori Rómáig visszavezethető történelemmel rendelkező Bath városa vagy a John Nash által tervezett orientalizáló királyi palotájáról híres sussexi Brighton a legismertebb példái ennek a jelenségnek. A szórakozás számtalan formáját kínálták az angol tengerparti városok jellegzetes pavilonokkal díszített „pier”-jei, azaz mólói, amire talán megint csak Brighton a legismertebb példa, pedig Bournemouth sem maradt el mögötte. Kezdetben fából, majd a mérnöki technikai újításokat követő – az 1851-es londoni világkiállításra épített Kristálypalota (Joseph Paxton) hatalmas népszerűsége folytán gombamód szaporodó – fémszerkezetes üvegpavilonokban egymást érték a színházak, tánctermek, kaszinók és teázók a városban épült vásárcsarnokok és a neves Boscombe (Bournemouth egyik része) színháza mellett.
 

Louise Jopling: Phyllis, 1883, olaj, vászon, 52 × 44 cm
Louise (szül. Goode) Jopling (1843–1933) Párizsban folytatott művészeti tanulmányokat. Első férje halála után a Vanity Fair grafikusával, Whistler barátjával, Joseph Middleton Joplinggal kötött házasságot. Hamarosan a viktoriánus korszak egyik vezető festőjévé vált, felvették brit festőtársaságokba is. Előkelő megrendelői közt találjuk a kor ünnepelt színésznőit, gazdag pénzembereket, baráti köréhez tartozott John Everett Millais, illetve Oscar Wilde is. Szoros
kapcsolatot ápolt a szüfrazsett-mozgalommal, maga is írt a nők művészeti nevelésének kérdéseiről. Művészeti iskolát indított, ahol kurzusain, amelyeken Whistler is közreműködött, egyedülálló módon ambicionálta a férfiakt rajzolását női diákjai számára.
A mitológiai Phyllis alakját megidéző portré az „aesthetic movement” jegyében készült. A finom női profil előterében a mitológiai hősnő reménytelen szerelmét jelképező virágzó faág mintha az alakot készülne beborítani, aszimmetrikus elhelyezése pedig a japán művészet hatását tükrözi.
 
   A Bournemoutht fejlesztő viktoriánus polgárság soraiban volt a nagy romantikus költő fia, Percy Florence Shelley is, aki édesanyja, Mary Shelley (a Frankenstein írónője) betegségére keresett gyógyírt, amikor birtokot vásárolt a városban. Amatőr színházi emberként színházat működtetett házában, egyúttal édesapja kultuszát is elhozva a környékre. Ebben a városban keletkezett a Dr. Jekyll és Mr. Hyde című regény, amikor Stevenson Bournemouth enyhe időjárásában bízva itt keresett gyógyulást súlyos betegségére. Paul Verlaine pedig magántanárként talált átmeneti megnyugvásra a kisvárosban, amikor a Rimbaud-val való botrányok után kiszabadult a börtönből. A „napos”, „mediterrán” Bournemouth hírnevét tehát legendásan egészséges klímájának köszönhette, ez hamar magához vonzotta a nagyvárosokból érkező polgárságot a nyári időszakban, de maga Sir Merton is állandó betegeskedésének végét remélte a dorseti tengerpartra költözéstől. Megvették és átépítették a tengerparton álló impozáns Bath Hotelt, hogy elhelyezzék már jelentős és folyamatosan bővülő gyűjteményüket.2
   A hotel legizgalmasabb helyisége az 1885-ben Japánba tett utazásuk után, John Thomas tervei alapján kialakított és lakkmunkákkal, fegyverekkel, kerámiákkal berendezett Mikado-szoba volt, melynek mennyezetén az uralkodót és feleségét, valamint a Russell-Cotes-gyűjtemény néhány darabját örökítették meg.3 A családi gyűjtemény rohamos gyarapodása tette szükségessé az East Cliff Hall megépítését, ahol nemcsak az utazásokról hazahordott egzotikus tárgyak, hanem a szintén meglehetősen heterogén képzőművészeti gyűjtemény is elfért. Sir Merton ugyanis a brit kortárs művészet módszeres vásárlója volt, rendszeresen látogatta az aukciókat és – előszeretettel mutatkozva mecénás szerepkörben – gyakran vásárolt a művészek műterméből is. Nagylelkű állami felajánlásait a Tate Gallery alapítójával, a közismert filantróp iparossal, Henry Tate-tel emlegetik együtt, de a Russell- Cotes-gyűjtemény valójában egy folyamatosan változó, a gyűjtő saját ízlésének formálódását és a műtárgypiac mozgását is dinamikusan követő kollekció volt, amelynek alakulását üzleti szempontok is befolyásolták. A múzeumi szempontú megközelítés távol állt tőle, és tagadhatatlan, hogy hiúsága nagy szerepet játszott a felajánlásokban.
   Russell-Cotes nagyravágyó műpártoló tervei közt fontos helyet töltött be a gyűjteményből kialakított, a birodalom különböző városai közt harmincöt éven át folyamatosan utaztatott kollekció, amellyel a 19. századi nemzeti gondolat jegyében – Ruskin után szabadon – a művészetet mindenkihez igyekezett eljuttatni. Az új század elején, 1905-ben az utazó-kollekció nagy részét elárverezték, ami megmaradt belőle, az már a törzsgyűjteményt gyarapította. Sir Merton – a Royal Academy történeti festészetet minden műfaj fölé helyező elve nyomán – részint sokalakos, történelmi, mitológiai, irodalmi-allegorikus és bibliai témájú műveket gyűjtött, másrészt a viktoriánus korban rendkívül népszerű állat- és zsánerképeket. A stílusok és műfajok vegyítésével egyedülálló példatárat hozott létre olyan alkotók műveiből, mint például Sir William Orchardson, Arthur Hughes, Albert Moore, Edwin Henry Landseer, Edwin Longsden Long, Dante Gabriel Rossetti és az illusztrátorként ismert Walter Crane. (A gyűjtemény védjegyének számító Rossetti-festmény, a Venus Verticordia [1864–1868] azonban már jóval Sir Merton halála után, 1946-ban került a múzeumba.) Sir Merton kedvelte a tipikusan angol vidéket megjelenítő, a plein air jegyében készült tájképeket, az angol tengerképeket és holland őseiket, de polgári értékrendje és ízlése az impresszionisták vagy az avantgárd művészek alkotásainak gyűjtését már nem engedte meg. Érdeklődését fokozatosan tágítva a kontinens és a régi művészet felé, elsősorban flamand alkotók műveinek megvásárlásával gyarapította a kollekciót. A gyűjtemény a Russell-Cotes házaspár halála után további jelentős németalföldi és itáliai művekkel gazdagodott, de a fő érdekesség, hogy kiugróan magas benne a nőket ábrázoló művek száma. A hagyományos női témák mellett számos női akt szerepel a ma közel 1000 darabból álló gyűjtemény nagyobb részét kitevő festményeken, de hasonló témájú szobrok is akadnak szép számmal. Mindez a hírhedt viktoriánus erkölcsök felületes ismeretében meglepőnek tűnhet, bár a magát műértőnek valló polgárság számára az aktok a klasszikus értékek hordozói, a festészeti tudás bizonyítékai voltak, melyekhez a „kontemplatív” megközelítés illett. Mindenesetre Sir Merton igen heterogén kollekciójában érzéki női aktokból is rengeteg van (John Byam Liston Shaw indiai brit fe