Körkérdés

Avagy milyen volt az OFF-Biennále Budapest és mi lesz két év múlva?

Az elmúlt évek legmeglepőbb kortárs művészeti akciója volt az OFF Biennále kitalálása. Ennél már csak az volt nagyobb - örömtelibb - meglepetés, hogy az ötlet meg is valósult. Ennek mikéntjéről és a jövőbeli kilátásokról kérdeztünk olyanokat, akik kívülről, és olyanokat is, akik belülről látták az önszerveződésben mindenképpen fordulópontot jelentő program-sorozatot.

 
A magánlakásban megrendezett Mérlegállásban című kiállítás „előszobája”
 
 
Százados László művészettörténész, muzeológus (Magyar Nemzeti Galéria), szerkesztő (Balkon kortárs művészeti folyóirat)
 
Melyek azok a kulcsszavak/fogalmak (pro és kontra), amelyek a leginkább jellemeznék szerinted az OFF-Biennále Budapestet?
Ellentmondásosság, fenntarthatóság, létkérdés.
 
Milyen elvárásokkal közelítettél az OFF-Biennále eseményeihez?
Ha voltak is elvárásaim, azokat próbáltam takaréklángon tartani, mivel a célok, a hangsúlyok, de a résztvevők szintjén is különböző, sokszor ellentmondásos információk jutottak el az emberhez az OFF-ról. Mivel menet közben alakult, szinte az utolsó pillanatig változott és terebélyesedett, így inkább a bevállalt célok (lásd OFF – F.A.Q.), a végül megvalósult, illetve még jelenleg is megvalósulás alatt lévő projektek szolgálhatnak alapul a véleményalkotáshoz az adott környezet és a saját tapasztalataim tükrében.
   A történet jelenlegi állása: egy, az intézményi kiállítási közegéből kiszorult szakembergárda – a művészeti szcénában bekövetkezett változásokra és benne a saját helyzetére reagálva – újrapozicionálja magát. Még meglevő – hazai és külföldi – lehetőségeiket felmérve, kapcsolati hálóját aktiválva, kiterjesztve vagy éppen sűrűbbre szőve: (volt) kollégák, migránsok, fiatalabb pályatársak, önkéntesek és magánemberek, művészek és művészcsoportok, civil szervezetek, nonprofit helyszínek, kereskedelmi galériák, gyűjtők segítségével tulajdonképpen egy alternatív művészeti szcéna (működtetésének) lehetőségeit mérik fel. Többről van szó, mint személyes érdekekről: az utóbbi hat év drasztikusan átrendezendő színterén túl, a rendszerváltás óta jelen lévő, de épp a jelenben egyre égetőbbé váló hiányokról is. Elég csak az elnyert pályázatok egyes elemeit, célkitűzéseit sorra venni: demokratikus készségek fejlesztése; a civil társadalom erősítésével összefüggésben álló projektelemek, civil infrastruktúra- fejlesztés; új közönségrétegek megszólítása és bevonása stb. Egy részük a „szokásos” mozgástéren túlnyúló közösségi cél, s mint ilyen felelősséggel jár, másrészt nyilvánvaló, hogy ez az egy kezdeményezés nem fog minden problémát megoldani. Az OFF nyomán felszabaduló energiákból, a pályázatok számából, sőt a villámgyorsan generálódó vitákból látszik: valós igényekről, problémákról van szó. Az állami pénzektől, intézményektől való éles elhatárolódás pedig – a némiképp oszcilláló kommunikációs hangnemtől függetlenül – a jelenlegi szituációra reagáló politikai állásfoglalást jelent.
 
Mennyiben teljesültek az OFF eredeti célkitűzései, miket tartasz az erényeinek és milyen tanulságokat lehet a végén levonni?
Az OFF-on „belüli” két, eltérő időhatárú esemény – a Biennále kiállítás- és eseménysorozatának egy-másfél hónapja, illetve a Norvég Civil Alap támogatásából finanszírozott projekt, az OFF-Platform másfél éve – kapcsolódik össze. A jelenleg is futó Platform eredményessége valószínűleg meghatározó fontosságú: a tapasztalatok feldolgozása, a további működés kereteinek kidolgozása, a hálózatépítés, a demokráciadeficit csökkentése a kijelölt (képző)művészeti közegben, az oktatási-művészetpedagógiai környezet működőképesen tartása, tehát összességében a Biennále fenntarthatóságának megteremtése múlik rajta. Ennek az összefonódó történetnek még csak a résztanulságait lehet levonni. Mindenesetre kicsit Münchausen-effektus jellege van a dolognak: egy lendülettel megteremteni a működési feltételeket, annak szervezeti kereteit, s ugyanakkor aktivizálni a résztvevőit: szakembereket, támogatókat, nézőket és alkotókat, nem egyszerű feladat. Ráadásul úgy, hogy a Biennále és a Platform keretében kijelölt célok, illetve a bevont résztvevők érdekei néha minimum széttartanak. Mindez egyelőre nem alulról és nem csak önerőből szerveződve, mint inkább a már említett kapcsolati háló működtetésével, illetve olyan pályázati pénzek felhasználásával történik, amelyek mindezek megerősítésére, működőképessé tételére szolgálnak. A legfontosabb cél, a fenntarthatóság biztosítékai – nem annyira a nemzetközi beágyazottság, mint inkább a nagyon széles terepet lefedő célok által megkövetelt több lábon állás (lásd alapítvány, egyesület vagy nonprofit kft.), illetve az új stratégiák, működési modellek és források feltételei – számomra legalábbis – egyelőre nem láthatók. Ami egyértelmű: a megszólított – egyébként meglehetősen nehezen körülírható – kortárs műveszeti civil színteret sikerült aktiválni, energiáit, megmutatkozási vágyát izgalmas, műfaji diverzitásban tobzódó eseményekbe, sokszor ismeretlen, periferikus vagy ritkán látogatható, személyes és publikus – városi terekbe átcsatornázni. Mindez „újrajátszásokkal”, már futó projektek beemelésével – (nagyobb) nyilvánosság előtti – fel- és bemutatásával társult (független képzőművészeti tanszék, Fotózás és aktivizmus tanfolyam stb.).
   A művészetközvetítés szintje, mindezek szélesebb közönséghez való eljuttatása már kérdéses: a 35 000 látogató túlzásnak tűnik, én inkább 10-15 000 a Biennále eseményeit követő „szimpa szimpatizánst” feltételeznék. Ez a kör csak különleges helyszínek (Kelenföldi Erőmű), más művészeti területekhez kapcsolódó (Sound as Space) vagy több megközelítési utat komplex módon ötvöző kiállítások (Mérlegállásban; Vörös farok és kék ceruza stb.) esetében, illetve a háttérben lankadatlan energiával működtetett edukációs programok során bővült ki. Mindez szerintem jelzi az OFF aktuális – hírértéken túli, valós – hatókörét, kommunikációja korlátozott hatékonyságát. Ez utóbbiban egyébként én a szívem szerint jóval nagyobb teret engedtem volna a kurátori élcsapat mögött feltűnő fiatalabb generációnak, valamint az edukációs program szervezőinek, mint ahogy valószínűleg érdemes lett volna a felmerült kritikai észrevételeket is inkább egy párbeszéd- kísérlet formájában kezelni.
 
A programok közül melyek voltak a kedvenceid?
Mérlegállásban (Simon Kati és Vásárhelyi Zsolt); Recollection (Gadó Flóra); Vörös farok és kék ceruza (Zombori Mónika és Zsikla Mónika); Sound as Space (Perczel Júlia, Őze Eszter); Mladen Miljanović: A Magyarorszag hadművelet (Check Your Head!); Csorgő Attila: Clock-work (Bencsik Barnabás); Laci & Balázs: Interim (Timár Katalin); Alexandra Pirici & Manuel Pelmus / Mieko Shiomi: Az arc eltűnő zenéje (Muskovics Gyula); Németh Hajnal: A vesztes (Amikor a művesz/ et/ beszél sorozat, Lázár Eszter, Nagy Edina); Roee Rosen munkái az Újrajátszott történelem válogatásában (Molnár Edit, Páldi Lívia), Nemes Csaba Terepmunkaját a Gazdalkodj OFF-osant (Kovács Kristóf); s legvégül: Pacsika Rudolf lélegeztetőgépen tartott, szó szerint mozgáskorlátozott kerekes székeinek konstrukciója: Illetékesség.
 
Hogyan látod a projekt jövőjét?
A probléma rendszerszintű, megoldása nem kérhető számon azokon, akik annak egy részterületén megpróbálnak ez ellen valamit tenni. A kultúrafinanszírozás jelenlegi szerkezete, állapota meghatározó, ami – nyilván nagyon leegyszerűsítve –, egy centralizált szisztémából félig-meddig visszabontott, „liberalizált”, majd újraközpontosított „vegyes”, a szakmai szempontokat egyre fokozódó mértékben figyelmen kívül hagyó, alacsony hatásfokú szisztémaként írható le. Ez a rendszer többnyire hatalmi, politikai és gazdasági játszmák, reprezentációs igények (mellék) terepeként tekint a kultúrára. Az utóbbi felől nézve mindez kiszámíthatatlan környezetet jelent. Ettől szeretne az OFF függetlenedni, ami így első ránézésre, mivel az az adott terület jóformán minden szintjét – hol jól, hol kevésbé látható módon – meghatározza, nehéz feladatnak tűnik. Már csak azért is mert egyidejűleg egy olyan párhuzamos struktúrába való átkapcsolásról lenne szó (lásd civil társadalom), ami a rendszerváltás óta nem, vagy csak részben épült ki. „Innen nézve” minimum két elem hiányzik: egyfelől a közös célokért összefogni képes, az érdekeit megfelelő szinteken és súllyal képviselni tudó szakmai szervezetek csoportja, másfelől: a független, alulról (is) szerveződő projektek, ideiglenes vagy állandó társulások, kisközösségek, kiállítóhelyek, nonprofit szervezetek stb. – olyan hálózata, amely önfenntartó és fejlődésképes. Mindezek létrejötte, de akárcsak a kísérlet a létrehozásukra egyre inkább létkérdésnek tűnik: növeli a túlélési esélyeket.

 

 
Hans Knoll galériatulajdonos (Knoll Galéria)
 
Milyen elvárásokkal közelített az OFF-Biennále eseményeihez?
Hogy őszinte legyek, a kezdet kezdetén nem voltak különösebb elvárásaim.
 
Mennyiben teljesültek az OFF eredeti célkitűzései, miket tart az erényeinek és milyen tanulságokat lehet levonni a rendezvénysorozat végén?
Az OFF-Biennále különösen fontos esemény a magyar művészeti közegben, amelyben jelenleg minden alapfeltétel hiányzik az ötletek és projektek megvalósításához. Hosszú idő óta most először nyílt lehetőség ilyen nagyszámú művészeti koncepció felvonultatására, ennyi kiállítás létrehozására. Ez akár Magyarországról, akár külföldről nézve erős jelzés. Már a Biennále megszervezése és az eseményen való részvétel is komoly üzenet, megvalósulásának puszta ténye pedig politikai állásfoglalás – ez önmagában sokkal hatásosabb, mintha a napi aktuálpolitikai eseményekre reagálna, amit nem is tartok szerencsésnek egy ilyen projekt esetében. Az önreflexiónak és a kritikának pedig most, az eseménysorozat végén jön el az ideje, szoros összefüggésben a projekt jövőjének megvitatásával. Mindenekelőtt azonban szeretném leszögezni, hogy a Biennále igazi meglepetés volt, nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akiket vendégként hívtunk Budapestre. Biztos vagyok benne, hogy az OFF-Biennále erősíti a helyi művészeti közeget, de kiemelném azt az erényét is, hogy kezdettől fogva nemzetközi projektnek készült.
 
A programok közül melyek voltak a kedvencei?
Nem szívesen emelnék ki egyet-kettőt a projektek közül – ahhoz túl sok remek kiállítással és koncepcióval találkoztam.
 
Hogyan látja az OFF jövőjét?
Mindenképpen van jövője és nemcsak Magyarországon – az OFF-Biennále új stratégiákkal és tapasztalatokkal járult hozzá a már meglévő biennále-modellekhez! Úgy gondolom ez a biennále-típus más művészeti területen is megvalósulhat a jövőben.

 

Mucsi Emese kurátor, főszerkesztő (Artmagazin Online)
 
Melyek azok a kulcsszavak/fogalmak (pro és kontra), amelyek a leginkább jellemeznék szerinted az OFF-Biennále Budapestet?
Szerettem volna egy megvilágító párhuzamot hozni, hogy érzékeltessem, milyen az, amikor maguk a programfelelősök is önerőből, munka mellett dolgoznak egy ilyen léptékű projektben, de nem igazán tudok hasonlót mondani. Szerencsére ez is megvilágító: az OFF-Biennále Budapest egyedi esetnek tűnik, nemcsak a képzőművészeti rendezvényformák között, hanem úgy általában is. Rengeteg energia kellett ahhoz, hogy létrejöjjön. A szervezők és a résztvevők is jobbára a szabad idejükben, önkéntes alapon készítették elő és bonyolították le ezt az egy hónapos, ingyenesen látogatható rendezvénysorozatot, hogy (a tervek szerint) egy szélesebb, hazai és nemzetközi nyilvánosság előtt is megmutassák, mekkora erőtartalék rejlik a magyar képzőművészeti színtér (egyik szegmensé) ben, (művészekben, kurátorokban stb.). Ez nagyon nagy teljesítmény. Nem véletlen azonban, hogy párját ritkítja ez a forma. Az önkéntes munka a világon a legtöbb ilyen típusú gigarendezvényt jellemzi – egyébként meglehetősen ellentmondásosan, mivel „a legtöbb ilyen típusú gigarendezvény” arányosan nagy büdzséből gazdálkodik. Még a Velencei Biennále is mozgósít ingyen munkaerőt. Ebből a szempontból egyébként az OFF-Biennále kevésbé ellentmondásos, mivel a kurátori stáb, a főszervezők is ingyen dolgoztak, azonban épp ugyanebből az alaphelyzetből vonható le az a tanulság, hogy az OFF nemcsak egyedi, hanem egyszeri is, mert az ilyen mértékű áldozathozatalt nem lehet rendszeresíteni, sőt önsorsrontás lenne intézményesíteni. De ahhoz, hogy ezt a tanulságot meg lehessen fogalmazni, előbb meg kellett történnie az OFF-nak, és ez is fontos. Az OFF egy kísérlet.
 
Milyen elvárásokkal közelítettél az OFF-Biennále eseményeihez?
A kezdetektől fogva úgy tekintettem az OFF-ra, mint a művészközvetítés és a közművelődés egyik lehetséges, új formájára. Ez az én saját érdeklődési köröm és misszióm is, és ezt tartom az OFF-Biennále ötletét létrehívó krízishelyzet egyik lehetséges, hosszú távú megoldásának. Problémákkal küszködik a színtér, és nehezen várható el, hogy ez láthatóvá váljon mások számára is, ha még a színtér létezéséről sem tudnak igazán. Ezért köteleződtem el az egész mellett, ezért vállaltam benne önkéntes munkát, szerveztem projekteket. Egy nagy láthatóságú rendezvényben hatalmas potenciál van. Más képzőművészeti bemutatóknak helyet adó terekkel szemben az alternatív, váratlanul felbukkanó kiállítóhelyek és az utcai, köztéri megjelenések szimpla jelenlétükkel is szemléletformáló erővel bírhatnak. Az előzetes elképzelésem az volt, hogy ebben a bő egy hónapban megkerülhetetlenné válik a képzőművészet a szó szoros és átvitt értelmében is Budapesten és a vidéki nagyvárosokban.
 
Mennyiben teljesültek az OFF eredeti célkitűzései, miket tartasz az erényeinek és milyen tanulságokat lehet a végén levonni?
A kommunikációs stáb tagjaként tanulságos volt végiggondolni, hogy az OFFBB egészét hirdető kampány kit szólítson meg. Úgy gondolom, hogy ezt az agyalási kört minden képzőművészeti produkció előkészítése során le kellene futni. A művészetszervezőknek minden esetben meg kellene tudni fogalmazni, hogy kinek szól az adott kiállítás, fanzine stb. Hogy ez a gyakorlat viszonylag ritka, amögött talán az az elképzelés áll, hogy egy bemutató, egy film, egy performansz közönsége bárki lehet, hiszen a művészet nyelve univerzális. Az OFFBB-n párhuzamosan zajló százhatvan program épp arra mutatott rá, hogy ez mennyire nem így van. Számos projekt nem tudott, és valószínűleg nem is akart kilépni a megszokott formaságok közül – az egyik legemlékezetesebb példa számomra Tomáš Pospiszyl kiállítása volt (Soha nem tortenik meg ketszer [Performansz ujrajatszasok a kortars cseh műveszetben]), amely mind installálás, mind a bemutatott munkák tekintetében hozta a nemzetközi színvonalat, viszont csak nehezített pályán lehetett megközelíteni, azaz míg a szakmabeliek számára ez egy fontos állomás volt, addig a nem szakmabelieknek nehéz volt dekódolni – és ez frusztráló. Összességében úgy képzeltem, hogy sokkal több könnyen hozzáférhető kiállítás és esemény lesz a repertoárban. Így is létrejött tizenöt-húsz ilyen típusú projekt, ami nagyobb esélyt adott arra, hogy valakiből művészetkedvelő legyen, azonban 160:20 az még mindig kevés. Ehhez kapcsolódóan nagyon fontosnak tartom az OFF-Neked stáb munkásságát, akik az egyes projektek megértését segítő múzeumpedagógia programot vitték, jelentősen javítva ezt a „hozzáférhetőségi” arányt, az összes helyszínre azonban ők sem tudtak eljutni.
 
A programok közül melyek voltak a kedvenceid?
A legutóbbi Artmagazinba részben én írtam az OFF-anzixot, tagja vagyok az OFF kommunikációs stábjának, több programot is szerveztem, szóval nyakig benne vagyok, de talán még így is érdemes kiemelnem pár programot. A Ploubuter Park, a Tűz a múzeumban és az Illetékesség beletartoztak ebbe a fentebb vázolt kategóriába, könnyebben hozzáférhető, köztéren megjelenő munkák, amelyek szemléletformáló erővel bírnak. Közvetlenek, ugyanakkor nem felszínesek.ű
 
Pacsika Rudolf: Illetékesség – megnyitó
 
Hogyan látod a projekt jövőjét?
Ebben a formában fenntarthatatlannak gondolom az OFF-Biennálét, viszont bízom abban, hogy a tanulságok levonása után egy olyan verziója tovább tud hasítani, amely előtérbe helyezi a hazai művészetközvetítést. Fontosnak tartom azt is, hogy elkezdődjön az OFF hatásának felmérése és elemzése, mert a visszacsatolás a munkánk, a missziónk eredményességét mutatja és segít a továbbfejlesztésben.

 

KissPál Szabolcs képzőművész, oktató (MKE Intermédia, Budapest / Harmadik Szektor-tag)
 
Melyek azok a kulcsszavak/fogalmak (pro és kontra), amelyek a leginkább jellemeznék szerinted az OFF-Biennále Budapestet?
A legpozitívabb talán az összefogás, amelyet a kezdeményezőknek nagyon széles körben, a kortárs művészet számos szereplőjének bevonásával, elismerésre méltó kitartással és lendülettel, hatékony belső és külső kommunikációval és hihetetlen energiabefektetéssel sikerült megvalósítaniuk. Hozzá kell tenni, ez az összefogás bizonyos mértékig illúzió, hiszen sok esetben nem állt mögötte valós együttműködés. A másik fogalom, amit kiemelnék: a civil kezdeményezés, ami a biennále hivatalos kommunikációjának egyik meghatározó eleme, ugyanakkor ellentmondások terhelik. Miközben a rendezvénysorozat valóban nem függött a kormányzattól, önkéntes részvételre épített, van profitvonzata, leginkább a kulturális tőke értelmében.
 
Milyen elvárásokkal közelítettél az OFF-Biennále eseményeihez?
Az eseményekkel kapcsolatban nem voltak elvárásaim, hiszen az világos volt, hogy azok nagyon sokfélék, szerteágazóak lesznek, és várhatóan megjelenítik a magyar kortárs művészet általam is nagyra becsült értékeit. Ez így is történt és ennek örülök. Elvárásaim az OFFBB-vel mint új, a magyar kultúrában színre lépő intézménnyel kapcsolatban voltak, és azokat a tervezés-előkészítés során megfogalmazott programjuk és elveik támasztották bennem. Ezek alapján mindenki joggal várta el a szolidaritást, a status quo erőteljes megváltoztatási kísérletét, a radikálisan új modellek felvetését-kidolgozását és egy erőteljes politikai állásfoglalást. Ezek mind szerepeltek a korábbi koncepcióban, aztán a nyilvános színre lépésig valamilyen oknál fogva háttérbe szorultak, illetve teljesen eltűntek.
 
Mennyiben teljesültek az OFF eredeti célkitűzései, miket tartasz az erényeinek és milyen tanulságokat lehet a végén levonni?
Kérdés, hogy mit értünk „eredeti” alatt... Az induláskor lefektetett, menet közben megfogalmazott vagy a 2015. januári sajtótájékoztatón kommunikált célkitűzéseket? Ez utóbbiak javarészt teljesültek, az előbbiekből sok minden kevésbé, vagy egyáltalán... Számomra a legnagyobb csalódást azoknak a célkitűzéseknek az eltűnése jelentette, amelyek a kultúra társadalmi- politikai szerepvállalására irányultak. Például a biennále 2014. augusztusi (angol nyelvű) statementje olyan művek produkciójára, illetve pozíciók kialakítására irányuló egyértelmű szándékot fogalmazott meg, amely a világválság kontextusában a „konzervatív/nacionalista/ populista/demokráciaellenes fordulat”-ra adott kritikus válasz lesz, nemcsak a tartalom, de a módszerek szintjén is. Véleményem szerint ez messze nem teljesült..., és ez bizonyos értelemben instrumentalizálta a kezdetektől becsatornázott energiák nagy részét – a résztvevők kultúrpolitikai meggyőződésből származó lendületét –, amit pontosan ez a közös cél motivált.
   A biennále legfőbb erényének a magas fokú szakmaiságot, szervezettséget és a jó szándékot tartom, a tanulságok pedig, azt hiszem, idővel, közösen vonhatók le.
 
A programok közül melyek voltak a kedvenceid?
Azok, amelyek valóban megpróbáltak új álláspontokat, médiumokat és megnyilvánulási formákat keresni, például az ’Amikor a művész(et) beszél’ projektjeit (kurátorok: Nagy Edina, Lázár Eszter).
 
Amikor a művész(et) beszél című eseménysorozat egyik programja – Németh Hajnal: A vesztes
 
Hogyan látod a projekt jövőjét?
Remélhetőleg a rendezvény jövőjének alakítása annak a szakmai közösségnek az aktív bevonásával történik majd, amelyik rengeteg magánenergiát befektetve létrehozta az esemény tartalmi részét – sok esetben teljesen önerőből. A legfontosabb kérdés a fenntarthatóság kultúrpolitikai és gazdasági feltételeinek a megteremtése és kiharcolása lesz, valamint egy olyan működési rendszer kialakítása, amelyik az OFFBB 1. által létrehozott kulturális tőke etikus elosztását garantálja.

 

Fehér Dávid művészettörténész (Szépművészeti Múzeum)
 
Melyek azok a kulcsszavak/fogalmak (pro és kontra), amelyek a leginkább jellemeznék az OFF Biennále Budapestet?
Az OFF-Biennále, illetve az OFF-Biennále kapcsán kibontakozó diskurzusok vonatkozásában rengeteg fogalmi ellentétpár (és ezekből levezethető jelző) juthat az ember eszébe: ilyen a függetlenség és a függés, a progresszív és a konzervatív, a nyitott és a zárt, a befogadó és a kirekesztő, az alternatív és a hivatalos, a privát és az állami, a fenntartható és a fenntarthatatlan, a nemzetközi és a lokális, a kozmopolita és a provinciális, illetve más hasonlók. Veszélyes lenne azonban bármilyen konkrét jelenségre vonatkoztatni ezeket a puszta absztrakcióként létező fogalmi végleteket, hisz az elemzendő esetek mindig komplexebbek annál, mint hogy leírhatók legyenek ilyesféle (Reinhard Koselleck-i értelemben vett) aszimmetrikus ellenfogalmakkal. Az OFF-Biennále is rendkívül komplex kérdéseket érintő eseménysor, amelynek kapcsán számos dilemma megfogalmazható a hazai intézményrendszerre, illetve ezentúl a globális művészetvilág és a (kritikai) művészet jelenkori helyzetére vonatkozóan. A válaszok pedig a fogalmi végletek közötti szürke zónákban keresendők.
 
Milyen elvárásokkal közelítettél az OFF Biennále eseményeihez? Mennyiben teljesültek ezek?
Az OFF-Biennáléval kapcsolatban nagyon pozitív előzetes várakozásaim voltak, hiszen a kurátori csapat névsorából kiindulva magas szakmai színvonalra lehetett számítani, olyan projektekre, amelyek a kortárs művészetvilág nemzetközi diskurzusai felől nézve is érvényesek. Remek volt látni, hogy rendkívül sok nemzetközi szakembert sikerült Budapestre vonzani, azzal pedig külön öröm volt szembesülni, hogy az OFF-Biennále valóban téma volt New Yorktól Berlinig, külföldön járva számos szakember első hozzám intézett kérdése az „OFF-os” programokra vonatkozott.
 
Hogyan értékeled összességében az OFF-ot?
Még ha nem is tekinthető valódi biennálénak, inkább egy izgalmas programsorozatnak, az OFF-ot előremutató kezdeményezésnek tartom, amelynek kapcsán rengeteg kérdésen el lehet töprengeni a magyarországi művészeti színtér jelenlegi állapotát illetően. Számos kiváló program valósult meg az OFF-Biennále keretében. Jó érzés volt ebben a közegben mozogni, és csak elismeréssel szólhatok azokról az emberekről, akik rendkívül sok energiát fektettek a programsorozat megvalósításába. Annak ellenére is alapvetően pozitív a véleményem, hogy számos probléma felvethető az első OFF-Biennáléval kapcsolatban, és nagy kérdés, mi lesz a program jövője. Bízom abban, hogy sikerül orvosolni a gyerekbetegségeket, és lesz mód a nyílt, őszinte, kritikai jellegű diskurzusra.
 
A programok közül melyek voltak a legsikerültebbek, a kedvenceid?
Erre a kérdésre csak fokozottan szubjektív választ tudok adni (és persze azt is be kell vallanom, hogy nem jutottam el az összes programra, így nincs módom a teljes merítésből válogatni...). Megkapó, már-már szívszorító volt Simon Kati és Vásárhelyi Zsolt Mérlegállásban című lakáskiállítása, amelyet tiszta és mélyen őszinte állásfoglalásnak éreztem. Kvalitása tekintetében kiemelkedő volt az Izolátor című tárlat, amely ugyan nem állt össze egységes kurátori projektté – hisz lényegében a művészek önszerveződésén alapult –, ám a kiállítók rendkívül erős művekkel jelentkeztek: különösen emlékezetesek voltak Csákány István és Kokesch Ádám installációi, amelyeket kifejezetten erősített a különleges helyszínválasztás. Nagy élmény volt a New York-i Jewish Museumban látni a Sights and Sound: Global Film and Video című sorozat magyar epizódját (az OFF-Biennále szatellit eseményét, melynek kurátora Stepanović Tijana volt). Örömteli fejlemény, hogy New York egyik legprogresszívebb intézményét is sikerült integrálni a programba. Az egyéni bemutatkozások közül Csörgő Attiláé és Dan Perjovschié volt számomra a legemlékezetesebb. A hatvanas-hetvenes évek művészettörténetére vonatkozó kutatói érdeklődésem okán kiemelném a Vörös farok és kék ceruza című kiállítást (kurátor: Zombori Mónika és Zsikla Mónika), amely egy nagyon fontos kérdésre reflektált. A projektet erősítették a remek kortárs reflexiók (különösen ahogy Borsos Lőrinc felülfestette Bak Imrét). Szintén különleges pillanat volt Klaus Groh budapesti látogatása és a hozzá kapcsolódó kiállítás az Artpoolban (kurátor: Galántai György, alapötlet: Lájer Vera), igaz, ebben a programban személyesen is érintett voltam, így csak elfogultan tudok róla nyilatkozni.
 
Milyen kritikával élnél, illetve milyen tanulságokat fogalmaznál meg az OFF végén?
Jóllehet hangsúlyozni szeretném, hogy az OFF-Biennáléval kapcsolatban alapvetően pozitív a véleményem, számos – egyszer talán részletesen is kifejtendő – kritika felvethető a programmal kapcsolatban. Az egyik ilyen – sokak számára fájó pont – a zsűrizés transzparenciájának hiánya volt. Egyrészt pozitívum, hogy egyáltalán volt nyílt pályázat (igaz, ha komolyan gondolják a szervezők, hogy nem hagyományos biennálét, hanem eseménysorozatot szerveznek, ez el is várható!), másrészt viszont sok esetben nem sikerült világosan kommunikálniuk az elvárásaikat és a döntéseiket az érintettek felé. Ennek talán az is lehetett az oka, hogy a projekt koncepciója és kommunikációja helyenként homályos volt. (Magam semmivel sem pályáztam, ezt csak más pályázók visszajelzései alapján írom.) Szintén problémaként vethető fel, hogy hiányzott az „államilag támogatott / nem támogatott” projektek kritériumainak tisztázása: így történhetett meg, hogy a biennále egyik kiemelt eseményévé vált az a Bookmarks kiállítás, amelynek kölni bemutatása jelentős állami támogatásban részesült. Bármilyen fontosnak is tartom ezt a tárlatot, amely sok szempontból áttörést hozott a magyarországi neoavantgárd nemzetközi recepciójában, és ennyiben történelmi jelentőséggel bír, úgy érzem, vitatható döntés volt azt az OFF-Biennále keretein belül prezentálni. (Tágabb kontexusban az a nyitott kérdés is felvethető, hogy mennyiben válhat a „nem-támogatottság” és a „második nyilvánosság” ethosza - mely a hidegháborús korszak ellenzéki művészetének önértelmező narratíváira jellemző - napjainkban az identifikáció fő vonatkozási pontjává; hisz végső soron ez - a projekt címében is megjelenő – mozzanat tekinthető a biennále egymástól igencsak eltérő programjai közötti legfőbb közös nevezőnek.) Rendkívül nagyra értékeltem a szervezők azon szándékát és erőfeszítéseit, hogy az OFF-Biennále ne egy „belterjes” szakmai esemény, hanem a szélesebb közönség felé is nyitott fórum legyen, ám személyes tapasztalataim sajnos azt mutatták, hogy csak részben jártak sikerrel. A programokat látogatva, és nem szakmabeliekkel beszélgetve az volt az érzésem, hogy a projekt láthatósága korlátozott volt, és sajnos csak részlegesen sikerült szélesebb közönségeket is megszólítani, sőt, néha az az érzés is kialakulhatott a látogatóban, hogy a szűkebb szakmán belül is csak bizonyos köröket érint az eseménysor; ez a körülmény persze a hazai közegünkről is sok mindent elárul…

 

Somogyi Hajnalka művészettörténész, kurátor, az OFF-Biennále Budapest projekt kezdeményezője és vezetője
 
Melyek azok a kulcsszavak/fogalmak (pro és kontra), amelyek a leginkább jellemeznék szerinted az OFF-Biennále Budapestet?
Számomra az OFF-Biennále nemcsak egy nyilvános rendezvény, hanem – sőt sokkal inkább – egy felvállalt ügy és egy másfél éves munkafolyamat volt. Ennek a kulcsfogalmai: OFF: az volt a cél, hogy kimozduljunk a gödörből, letérve arról az útról, amin addig jártunk (off the path): mivel a hagyományos eszközökkel folytatott (sit-in stb.) politikai protest tevékenység nem vezetett eredményre és a színtér lebénulni látszott, az OFF új stratégiát javasolt. Egy váratlan lépést, amely a küzdelmet a mi térfelünkre viszi át, oda, ahol a tapasztalatunk, a kapcsolataink és a kompetenciáink hatékony eszközzé válnak, függetleníteni tudnak minket a hatalom által nekünk osztott szerepektől (off the grid). Ez a biennále azért is off, mert nagyban eltér a nemzetközi mintáktól, és mert a körülmények, amelyek életre hívták, és amelyek között működni kényszerült, szintén leírhatók az „off” kifejezéssel. 
Biennále: a színtér erejét megmutató, sokszínű és nagyszabású eseményt akartunk, amelynek eredményeire hosszú távon is építkezni lehet. Ma már kevesen emlékeznek, de a megalakuláskor az EMMI által hivatalosan bejelentve, az OFF-fal párhuzamosan szerveződött (elvileg) az első Budapest Biennále. 
Budapest: a főváros megnevezése nem Magyarországon belül fontos, hiszen más városokban is voltak események (igaz, sokkal kisebb számban), hanem a nemzetközi színtéren. Nagyon sok külföldi művész és szakember jött el Budapestre az OFF miatt, és azok közül, akik az elmúlt években külföldre költöztek, sokan most először, az OFF keretében dolgoztak megint itthon. Budapest pezsgett a kortárs képzőművészettől és ez jó érzés volt. 
Független: szellemi, művészi, szakmai függetlenség és kiszolgáltatottság kizárják egymást. Ráadásul ma Magyarországon a kortárs művészetet szinte kizárólag fenntartó állami források hozzáférhetősége sok esetben politikai feltételekhez kötött. Ezért az OFF kizárta az állami infrastruktúrát és új forrásokat talált: nemzetközi alapítványokat, magánembereket, kultúrintézeteket és hihetetlen mennyiségű és minőségű, összekapaszkodott emberi erőforrást (lásd önkéntesség). Ezek sem problémátlanok, ám a több lábon állás erősebbé, függetlenebbé, fenntarthatóbbá teszi a színteret (lásd 2013 vége, paralízis). Az OFF egy év alatt a teljes forrástalanságból maga is pénzosztóvá tudott válni. 
Kortárs: az OFF-nak sikerült ezt a közgondolkodásban az „idegenség”, „érthetetlenség, „elvontság” szinonimájaként használt szót bevinnie a mainstream médiába mint a jelen meghatározó ügyeivel foglalkozó, figyelemre érdemes jelenség megnevezését. Az eddigi visszajelzések szerint a kiállításokat látogatók kb. 30-40 százaléka „új” közönség volt.
Művészet: az OFF-ot egy széles körű konszenzusra kívántuk építeni, mely szerint „a sokszínűség, a kritikai szellem, a szakmai felkészültség és az ebből fakadó felelős, elmélyült gondolkodás, az önreflexió képessége, az egymással és a nemzetközi kulturális élettel való párbeszéd és főként: a kortárs képzőművészet mint a gondolkodás és kifejezés egy sajátos, komplex módozata” közösen felvállalt és képviselni kívánt értékeink (lásd felhívás a résztvevőknek). Ennek megfelelően az e szellemben fogant művészeti projektek széles skáláját mutattuk be, és ez a sokszínűség és kritikai szellem, szembeállítva a hivatalos kultúrpolitika korlátozó, ideologikus és instrumentalizált művészetfelfogásával, maga is politikai állásfoglalásnak tekinthető.
 
Milyen elvárásokkal közelítettél az OFF-Biennále eseményeihez?
Hogy érzékenyen, nyitottan, kritikusan, tettre készen, komplex szempontrendszert bevetve közelítenek a világ és a magyar társadalom legégetőbb ügyeihez; hogy megvalósításuk módszereiben is kreatívan viszonyulnak a körülményekhez; hogy szervezőik önállóan, teljes körű felelősséggel valósítják meg ezeket; hogy képesek megszólítani a közönségüket (bárkit is feltételeztek annak); hogy bebizonyítják: a kortárs művészet tényleg ennyire fontos.
 
Mennyiben teljesültek az OFF eredeti célkitűzései, miket tartasz az erényeinek és milyen tanulságokat lehet a végén levonni?
Teljes körű válasz helyett, amely szerepemből adódóan egy másik formátumban tud majd csak megjelenni, pár kiragadott, számomra fontos szempont:
   Az OFF célja, hogy a színtér működését civil alapokra helyezze, amennyiben a hatalom szerepéről a fókuszt a szakmabeliek saját illetékességére, felelősségére és lehetőségeire irányítja, csak részben volt sikeres. Az OFF pusztán azt ígérte, hogy keretet teremt e szereplők projektjeinek, és ezt be is váltotta – míg a résztvevők többsége megértette ezt a törekvést, és (egy részük most először, míg mások csak úgy, ahogy már sokszor korábban) önállóan létrehozta saját projektjét. A hazai szakmabeli visszhang mégis azt mutatja, hogy a színtér egy része gondolkodásában továbbra sem tud elszakadni a fentről irányított színtér elképzelésétől: ennek egyik csalódást keltő jele, hogy a legtöbb kritika, amikor tartalomról, együttműködésről, politizálásról, kommunikációról, finanszírozásról ír, fel sem veti a több száz résztvevő szerepét, eredményeit vagy felelősségét, utóbbit teljes egészében a kis létszámú kezdeményezői csoportra hárítva. Persze a mi felelősségünk megkérdőjelezhetetlen; de nem hiszünk ebben a felülről vezérelt modellben, és továbbra sem vállaljuk fel az új megaintézmény szerepét. Az OFF célja, hogy szakmai együttműködés révén érjen el politikailag értelmezhető eredményt (láthatóság, függetlenség, civil összefogás és öntudat erősítése stb.), csak részben volt sikeres. A szakma megtapasztalta és megmutatta az erejét, azt, hogy ha biennálét akar szervezni ebben az országban, akkor biennálét fog szervezni, függetlenül attól, hogy mit gondol erről a hatalom gyakorlója (hiszen nem kéri a támogatását). Méghozzá akkorát, hogy még a zászlóshajónak kikiáltott műcsarnoki Nemzeti Szalon is kénytelen arrébb húzódni előle. Ez egy olyan politikai tett, amely pl. a médiában vagy nemzetközi szakmai körökben biztosította a projekt iránti kiemelt figyelmet. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy még az OFF-ban részt vevő vagy ahhoz igen közel lévő szakemberekkel sem sikerült mind láttatni ennek a tettnek a politikumát, a pozitív üzenetekkel dolgozó nyilvános kommunikáció hosszú távú stratégikusságát – sokan a politikát továbbra is csak szó- és írásbeli nyílt kritizálásként, esetleg hagyományos protest módszerekkel élő politikai akcióként tudják értelmezni, hosszabb távú cselekvésként, stratégiaként nem. Számomra pedig világos: a politikai és médiakommunikációban amúgy is igen gyenge művészeti színtér csak akkor kerülhet hosszabb távon (!) párbeszédes viszonyba a hatalommal, ha ezt szakmai tevékenységével kikényszeríti, ha megkerülhetetlenné válik. És ha még így sem sikerül – nos, akkor folytatható az alternatív forráskeresés, amelyre az OFF szintén több megoldással élt.
 
A programok közül melyek voltak a kedvenceid?
Mindegyik másért.
 
Hogyan látod a projekt jövőjét?
Ahhoz, hogy legyen jövője, intézményesülnie kell. Ehhez egyrészt egyéni elköteleződésekre van szükség, amelyek megléte, mélysége pillanatnyilag még nem tisztázott. Másrészt szükség van hozzá a szakma széles köreinek akaratára, elszántságára is, amely szintén nem látszik ebben a percben. A 2013. végi szinte teljesen negatív momentumból 2015 tavaszára sikerült egy sok tekintetben pozitív momentumot megteremteni – az OFF jövőbeli tétje az, hogy erre (mi, azaz a színtér szereplői) rá tudunk-e építeni vagy hagyjuk elhalni.
 
Az OFF-Biennále megnyitója az Ankertben, beszédet mond: Somogyi Hajnalka A képen balról jobbra: Dragon Zoltán, Juhász Anna, Böhler Nóra, Rothman Gabriella, Szalai Borbála, Stepanović Tijana, Somogyi Hajnalka, Erőss Nikolett, Szoboszlai János, Székely Katalin