Ha Dunaújváros legszebb részén, a magas Duna-parton sétálunk, nehezen jövünk rá, hogy ez az elhanyagoltnak tűnő terület valójában védett szoborpark, tele olyan művekkel, amelyek tanúi a szocialista művészeteszmény szinte maradéktalan megvalósulásának. Munkás és értelmiségi együttműködésének, művész és közönsége összhangjának, a közösségi művészet létrejöttének. Vagy esetleg mégsem?

Bár ezek a jegyzőkönyvek tele vannak ma már megmosolyogtató közhelyekkel és szóvirágokkal, ebben az esetben az elhatározást tettek is követték, a tanács támogatásával és a helyi vagy ott időszakosan összegyűlt művészek, értelmiségiek közreműködésével. Dunaújváros tele volt túlképzett segédmunkásokkal, deklasszált elemekkel, akik napközben a legnehezebb fizikai munkát végezték a Vasműben, este viszont franciául szavaltak vagy filmklubokban ültek. És ott voltak a fiatal, modern művészetre nyitott mérnökök, akik világmegváltó tervekkel hagyták el a helyi főiskola kapuját. A város műterem házában dolgozott a korszak egyik emblematikus figurája, Koffán Károly, a Bartók Művelődési Ház Uitz Terme alatt (a szó minden értelmében), a hetvenes évek elején létrejött Amatőr Műhely vezetője pedig Birkás István (nem Ákos!) volt. Ez a csapat (benne Erdész Lászlóval, aki szintén helyben végzett mérnökként dolgozott a Vasműben, majd egy darabig a helyi Képcsarnok üzletét vezette) a fejébe vette, hogy otthonosabbá tenné a gyorsan épülő várost, utcabútorokkal, egyedi táblákkal, apróságokkal. Az anyag adott volt: az acél. Ebből nőtt ki az acélművészeti alkotótelep, Birkással, Erdésszel, a hátuk mögött Bognár Ferenccel, aki pedagógusból lett tanácselnök-helyettes és Reszler Ernesztinnel, aki pedig az Uitz Teremben dolgozott népművelőként, majd megalapította a pesti Liget Galériát. (A Szimpozion Bizottság elnöki tisztét Bognár Ferenc töltötte be, a titkárit Erdész László. 1983- tól Klein András Miklós szervezte az alkotótábort.) Először a gyár csak anyagot, többnyire lemezeket adott, azt a főiskola egyik, műteremként szolgáló helyiségében munkálták meg, majd szépen lassan a művészek mégiscsak bejutottak a gyárba, és onnantól a hozzájuk csapódott lelkes brigádok közreműködésével dolgoztak az ipari méretű darabokon. 

Az abban az időben gombamód szaporodó alkotótelepek és szimpóziumok adták az ötletet ahhoz, hogy itt is létrejöjjön egy hivatalos, nemzetközi program, kiállításokkal, arra meghívott szakemberekkel. Szobrászati alkotótelepből volt már több is az országban (Nagyatád, Zalaegerszeg, Siklós), itt az acél adta a hely sajátosságát. Jött Kovalovszky Márta és Kovács Péter Székesfehérvárról, javaslatukra csatlakozott Keserü Katalin is. A szobrászok munkásruhába bújva (Szöllősy Enikő is!) küzdöttek az anyaggal, ráadásul gondoskodni kellett a kész alkotások elhelyezéséről, ami nemcsak az ideális hely megtalálását, hanem az alapozást és a szállítást is jelentette – mindez komoly mérnöki előkészítő munkát is igényelt. (A kisebb méretűeket a szimpozion végén az Uitz Teremben állították ki, de a köztéri alkotásoknak a városban kellett helyet keresni.) A kezdetben meghívott művészek között volt Vilt Tibor, Gulyás Gyula, a máshová ekkor már többnyire be nem engedett Galántai György (hiszen a hetvenes évek legvégén járunk, Balatonboglár után), Buczkó György és a városban élő Friedrich Ferenc. A legtöbb alkalommal Szöllőssy Enikő és Galántai György vendégeskedett Dunaújvárosban. Később pályázni is lehetett a város különböző pontjain elhelyezhető művek létrehozására (a tervek alapján a Kovalovszky Mártából, Bohus Zoltánból és Csikszentmihályi Róbertből álló zsűri válogatott), illetve az alkotótelep és a szimpozion munkájában való részvételre. A művészek kollégiumban laktak, arra az egy hónapra (később hat hétre) teljes ellátást kaptak.

Számos történet maradt fenn abból a negyedszázadból, amíg az Acélszobrász Alkotótelep működött. A fellelhető visszaemlékezések (beleértve a közelmúltban Dunaújvárosban tartott beszélgetést is) abban csengenek egybe, hogy a művészek pályájuk fénykoraként emlékeznek ezekre az évekre. Az már nem egyértelmű, hogy a város mennyire támogatta az alkotótelepet – nyilván voltak a városvezetés részéről is ellenlábasok (Sófalvi István tanácselnök sem volt barátja a dolognak), de a lakosság is értetlenül állt az absztrakt, sokszor különböző acélgyári elemekből összeillesztett kísérleti művek előtt. Részben ezért sem lehetett az előzetes szándéknak megfelelően teleszórni a várost az alkotótelepen készült alkotásokkal, és főleg nem lehetett elhelyezni az egyik megnyitón acélból készített papucsban megjelenő Galántai 1/2X=V című szobrát a város északi kapujában, ahová eredetileg tervezték, bár ennek messze nem esztétikai okai voltak. Mindenki máshogyan emlékszik arra, hogy az ízlés, a politika vagy a praktikusság döntötte el, hogy a szobrok többsége a Duna-partra kerüljön – ami fölött egyébként nem is a város diszponált, mert iparterületnek számított. Legendák szólnak arról, hogy milyen körülmények között helyezték el az acélmonstrumokat, milyen mérhetetlen mennyiségű beton kellett az alapozáshoz, hogyan segített mindezekben Varga István a partvédelem részéről, aki darut is szerzett a szállításhoz. Erdész László felidézte azt a jelenetet, amikor Buczkó György monumentális kockáját éjszaka vitték ki a gyárból a partra (munkaidőn kívül, társadalmi munkában), két, fényszóróját villogtató Trabanttal a menet élén. Eredetileg úgy helyezték volna el, hogy egy nézőpontból úgy látszódjon, mintha lebegne a vízen. Ám a kocka elindult, a daruval együtt (abból kiugrott a kezelő, elkerülve a balesetet), megállt egy pózban és úgy is maradt – ebben a helyzetben betonozták le alaposan. Galántai említett V-alakja is majdnem a folyóban áll már, messze a többitől. A művészek egy része gettónak érezte a város helyett a Duna-parti elhelyezést, ám idővel a hátrányból erény lett: a Magyar Nemzeti Galéria kezdeményezésére védetté nyilvánították a szoborparkká lett, a víz és a szárazföld felől is lélegzetelállító látványt nyújtó partszakaszt. Ennek ellenére nem vált kulthellyé a környék, ebben a visszaemlékezők a város felelősségét említik, hiszen jelenleg egyetlen, Dunaújvárosba vezető út mentén sem található olyan tábla, amelyik felhívná a figyelmet a szoborparkra.

Valaha jóval több alkotás készült, mint amennyi fennmaradt, Galántai – honlapján olvasható emlékezése szerint – már az alkotótelepek idején visszaolvasztottak jó néhányat anyaghiányra hivatkozva. A Kortárs Művészeti Intézet idén márciusi beszélgetésén az is kiderült, hogy az acélszobrok speciális gyűjtői, a színesfém-tolvajok is szemezgettek az anyagból az évek alatt. A Dunaújváros közterein felállított hat szobrot nem számítva még így is ötvenegy mű látható csak a part mentén, annak különböző szintjein, közte Gulyás Gyula Csoport szobra 1979-ből, amely az alapító atyák (és anya) alakját örökíti meg sziluettként, Szöllőssy Enikővel, Vilt Tiborral, Friedrich Ferenccel és Erdész Lászlóval.

Az archív felvételeket a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros (ICA-D) VAS/MŰ – A Dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep négy évtizede című kiállítás (2016. március 11. – április 8. kurátor: Nagy Annamária és Várnai Gyula) anyagából válogattuk.