HA MEGTANULJUK EGYMÁST SZERETNI, AKKOR ÉLÜNK, HA MEG NEM, AKKOR NINCS TOVÁBB...

Interjú Keveházi László evangélikus lelkésszel, Gaudiopolis első miniszterelnökével

Topor Tünde

A kétévente megrendezett OFF-Biennálé fő témája idén a Gaudiopolis, vagyis inkább a Gaudiopolis kapcsán az, hogyan lehet új életet indítani romokon, szétvert struktúrákon.


 


Keveházi László (1928. május 23. Budapest – ) Evangélikus lelkész. A soproni, majd a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián (ma Evangélikus Hittudományi Egyetem) tanult. 1956-ban feleségével, Czégényi Klárával a Pest megyei Pilisre került lelkészként. 16 évig volt a Pest megyei Egyházmegye esperese. 1989–1997-ig egyháztörténetet tanított az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Feleségével a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonban élnek, az interjú is ott készült. © A család jóvoltából


Gaudiopolis embléma a János-hegyi Erzsébet-kilátóval © Evangélikus Országos Múzeum

Topor Tünde: Kicsi gyerek korom óta ismerem tisztelendő urat, de számomra csak pár éve derült ki, hogy milyen sok köze volt a háború utáni időszaknak ehhez a különleges történetéhez. Mik a személyes emlékei a Gaudiopolisról? Hogyan került a Sztehlo Gábor által létrehozott otthonba? 

Keveházi László: Papi családban nőttem fel, apai és anyai ágon is voltak lelkészek, de ki akartam ugrani a papságból, katonatiszt akartam lenni, így a nagyváradi hadapródiskolába mentem. A front előrenyomulásával folyamatosan hátráltunk, egész Németországig, ahol hadifogságba estünk. Amerikai hadifogolytáborba kerültünk, Cherbourgba, ahol a drótkerítésen túl már a tengert láttuk. Aztán mire onnan hazajutottam, édesapámat háborús bűnösként elítélték és börtönbe zárták, édesanyám pedig a győri diakonissza szeretetház konyháján mosogatott. Amikor hazajöttem és valahogy megtaláltam őt, nagyon örültünk, hogy újra látjuk egymást, de nem tudtunk hol együtt lakni. Valaki ott a diakonisszáktól javasolta, hogy menjek fel Budapestre és keressem meg Sztehlo Gábor evangélikus lelkészt. Fogalmam sem volt, ki ő, de ahogy akkoriban – '45 októberében – lehetett, a vonat tetején kapaszkodva feljöttem Budapestre. Előzőleg Weiss Manfréd volt a tulajdonosa annak a villának és a hozzá tartozó kertnek a Budakeszi út 48.-ban, ahol az irodába bekopogva először találkoztam Gábor bácsival. Katonaruhában voltam, másom nem is volt. Elkezdtem mondani, hogy kerülök ide, de nem is engedte, hogy befejezzem a mondatot, felállt, megölelt és azt mondta: itt a helyed. 17 éves voltam akkor.

 


Korabeli újságtudósítás a Gaudiopolisról © Evangélikus Országos Múzeum

Hogy nézett ki a villa, hogyan rendezték át, hogy a gyerekek elférjenek?
Lent volt egy hatalmas terem, az lett az étkezőnk, és volt egy nagy előcsarnok is. Az emeleten Gábor bácsiék lakása, mellette két nagyobb terem összenyitva, az volt a nagyfiúk szobája. Oda vezetett be, és azt mondta, érezd magad otthon, ami akkor még nem ment olyan könnyen, hiszen senkit, valójában még őt sem ismertem. Horváth Ádámmal, Weingruber Pistával, Kudar Lacival laktunk együtt. Kudar Laci például egy csendőr alezredes fia volt, Kudar Lajosé, aki csendőrként zsidókat mentett. Én hadapród voltam, a félzsidó és zsidó fiúk között tehát tulajdonképpen a másik oldalról jöttem. Vegyes összetételű társaságba kerültem, de mindenkinek volt valami vesztesége – a zsidó gyerekeké a legnagyobb. Voltak köztük, akikre Gábor bácsi talált rá, másokat a szüleik vittek el hozzá, még a deportálások előtt. A háború vége felé már 36 lakást működtetett menedékhelyként. Fantasztikus kapcsolatai voltak külföldön is, Svájcban például. Ahogy mondták, Horthytól kezdve Weiss Manfrédékig rokonságban volt mindenkivel. Családi körülményeiről tudni kell, hogy a Sztehlo család már a 16. századtól prominens családnak számított, édesanyja pedig Haggenmacher Márta volt, a nagy sörgyáros családból, úgyhogy jó anyagi körülmények között éltek. Ez és a család kiterjedt társasági kapcsolatai is hasznára voltak, amikor a gyerekek mentését szervezte. A zsidó gyerekeket, akik addigra már több százan lehettek, ezekben a bérelt lakásokban bújtatta, de a saját rokonaihoz, ismerőseihez is elvitte néhányukat, hogy azok vigyázzanak rájuk. Egyébként még püspöki titkár volt és mellette kórházi lelkész, amikor Raffay Sándor püspök elindította őt ezen az úton. Raffay beszélt neki a református, később közös református- evangélikus Jó Pásztor Alapítványról, amely arra jött létre, hogy megmentsék a kikeresztelkedett zsidó gyerekeket. Szükségük volt evangélikus lelkészre is. Közvetlenül a Jó Pásztorba való beszervezésekor találkozott Friedrich von Born svájci követtel, aki megkérdezte tőle, mit tesz az evangélikus egyház a zsidók megmentésének ügyében. Ő pedig akkor még nem tudott mit mondani. (Viszont később is kapcsolatban maradtak és sok segítséget kaptunk aztán Svájcon keresztül is.) 1944. március 19-ét, a németek bevonulásának napját nevezte mindig az ébredése napjának, akkor döbbent rá, hogy muszáj valamit tennie, és akkor indultak el az üldözötteket, főleg gyerekeket mentő akciói. Úgy érezte, megkapta életfeladatát, amikor a püspök úr odarendelte erre a posztra.
A nyilas időkben bevitték a pártközpontba egy barátjával együtt, mert akkor már tudták vagy legalábbis sejtették róla, hogy embereket bújtat. Azt hitték, hogy a barátja Thaly Kálmán zsidó, de Gábor bácsi nem ijedt meg: „ezzel a névvel, hogy lenne zsidó? A nagyapja kuruc nótákat gyűjtött, épp azokat tanította nekünk...” (Thaly Kálmán író, költő, 1903-ban jelent meg Kuruczvilág című verseskötete, melyben saját kuruc témájú költeményeit gyűjtötte össze – a szerk.) elengedték őket, és folytatta az embermentést.
Már nagyon a háború vége felé történt egy másik eset, szovjet katonák járkáltak a villák körül, egyikük egy szőke fiút talált a kertben, ráfogta a géppuskáját, mert azt gondolta, szökevény német katona. De Gábor bácsi közéjük állt, a testével védte a fiút, és mivel nem tudott többet oroszul, azt kiabálta: Nye szoldat! A katona csodálkozva leengedte a fegyvert, nem esett bántódásuk. Ezeket csak azért mesélem, mert mutatja, milyen típusú ember volt; olyan, aki nem mérlegelt, menteni akart és meg is mentett mindenkit, akit csak lehetett. Valamikor 1945-ben, amikor már szűntek a harcok Budapesten, az előzőleg Weiss Manfréd egyik rokona által felajánlott területen megszervezte a Pax gyerekotthont. Azt mondta eljött a honfoglalás ideje, és megindult a sok gyerek a Budakeszi út felé, elöl ment Gábor bácsi lobogó fekete Luther-kabátban, mögötte a sok fiú (talán még egy-két diakonissza testvér kíséretében). A Budagyöngyénél, ahol most a villamossínek keresztezik az utat, megjegyezte, ahogy ezt a naplójában is leírja, hogy „Semmink sincs, sem ennivalónk, sem pénzünk, de hiszem, az Úr aki megbízott ezzel a szolgálattal, megadja a hozzávalót is”. Végül mindig megoldódtak az efféle gondok. Nem éltünk annyira rosszul, a svájci és a dán vöröskereszt is segített élelemmel, berendezéssel. A koszt persze nekünk sosem volt elég és különösebben finom sem volt, de legalább nem éheztünk, később meg már saját konyhánk is lett. Gábor bácsi rögtön az elején azt mondta, hogy ennyi gyereknek iskola is kell és menjünk be mi, fiúk, Horváth Ádám, Weingruber és én Veres Péter építési miniszterhez, hogy adjon az iskolára pénzt. Csodálkoztunk nagyon, mert Veres Péter ugyan nem, de egy beosztottja (Bierbauer Virgil akkori államtitkár – szerk.) fogadott minket és kaptunk is 30 ezer forintot vagy pengőt (᾽46. aug 1-től volt forint – szerk.). Később kiderült, hogy ezt előre lebeszélte velük, a dolog lebonyolítását azonban ránk bízta. Pesten még alig indult meg az élet, amikor Gábor bácsi már megnyitotta az iskolát, és nekünk tanárokat szerzett. (Én egyébként éppen akkor érettségiztem magánúton a Mátyás Király Gimnáziumban, még mindig hadapródruhában. Mivel nem gimnáziumban tanultam addig, különbözeti vizsgát kellett tennem.)
Az első iskolaigazgató Szőke Balázs volt, aki szintén megjárta a munkatábort, Gábor bácsi azután vette maga mellé. Egy este bejött hozzánk és azt mondta: Fiúk, csinálnunk kell valami olyat, ami eddig még nem volt! Volt egy amerikai film, a Fiúk városa (A Boys Town című 1938-as amerikai filmben Spencer Tracy játszotta Edward J. Flanagan római katolikus plébánost, aki 1917-ben alapított árvaházat fiúk számára Nebraskában. A „City of Little Men” új nevelési elveket valló, önálló intézmény volt. A Boys Town ma is működő nonprofit szervezet, számos államban van leányintézete – a szerk.), az adta az ötletet, hogy valami olyasmit kellene csinálni, és az együtt gondolkodás eredményeképpen jutottunk oda, hogy ifjúsági államot kellene alapítanunk. De mi legyen a neve? A pályázaton valaki bedobta a Gaudiopolis – Örömváros nevet, ezt aztán mindannyian elfogadtuk. Elkezdtük szervezni, és rögtön kiderült, hogy kellenek vezetők. Így aztán a szobáknak külön-külön lett választott polgármestere, a házaknak pedig, amik a szobákat foglalták magukban, egy-egy néptribun volt az irányítója. Lett faliújságunk is. Akkor már nemcsak a Weiss Manfréd-villa, hanem körülöttünk az óriási parkban még négy-öt épület fogadta be Gaudiopolis polgárait. A Farkastanya volt a nagyobbaké, a Napsugár a kicsiké, de volt Zergelak is (úszómedencével!), aztán a Fecskefészek, a Leányvár és a nagyobb lányok háza, amit mi csak Viperafészeknek neveztünk (nevet). Ugyanis kezdettől fogva voltak mentett lányok is a fiúk mellett. Külön laktunk, de az iskolában együtt tanultunk, mert Gábor bácsi engedélyt kapott a koedukált oktatás megszervezésére.
Gaudiopolisban a polgármesterek, néptribunok és a minisztertanács alkotta a parlamentet. A minisztertanács hetente ülésezett, a parlament azért ritkábban. Az első államfő is Szőke Balázs lett, engem pedig megválasztottak miniszterelnöknek. Én voltam ugyan a második legidősebb, de így is nagyon meglepett, és persze jól is esett, hogy nemcsak befogadtak, hanem ennyire komolyan vettek.
A Fiúk városa alapján először úgy volt, hogy csak a fiúk választanak, de aztán mi magunk mondtuk, hogy az nem megy, a lányoknak is éppen olyan választójoguk legyen, mint nekünk – úgyhogy egyenjogúak voltunk. A megválasztottaknak volt a feladatuk, hogy egy-egy területet (igazságügy, oktatásügy, sport stb.) miniszteri felelősséggel irányítsanak, programokat szervezzenek, felügyeljenek. Természetesen fegyelmet és rendet kellett tartanunk magunk között is, mégiscsak egy csomó gyerekről volt szó, ahol sok minden megesett.
Kitaláltunk és meg is szerveztünk nagyon sok programot. Népdalestet például, amire a tanáraink is beültek és velünk együtt énekeltek. Az iskola minden érettségi előtt álló bentlakónak kötelező volt, ahogyan a délutáni munka is, az viszont szabadon választott volt, hogy mit dolgozunk. Mindenféle műhelyünk lett idővel, persze nagyon egyszerű felszereltségűek, de mindenki kereshetett valami testhezálló dolgot. Nekem a könyvkötészet tetszett, de volt kőműves-, suszter-, szabóvagy lakatosműhely is.


A gaudiopolisbeli hétköznapok Reismann Marian Sztehlo-gyermekotthon (1946) fotósorozatán. Reisman Marian (1911–1991) a gyermekfényképezés későbbi legnagyobb szakértője. 1945–46-ban a MAFIRT (a koalíciós időkben az MKP filmgyártó vállalata) fotóriportereként dolgozott © Evangélikus Országos Múzeum

 

A műhelyekben kik tanítottak?
Volt, aki tanítson bennünket, ők is többnyire mind menekültek vagy nehéz sorsú emberek voltak és örültek, ha koszthoz-kvártélyhoz jutottak az intézetben. Ahogy egyébként a tanáraink is. Arra nem is emlékszem, hogy kapott-e valaki fizetést a Paxban. Gábor bácsi sem kapott szerintem. Az egyház ugyanis volt olyan fifikás, hogy tartós szabadságra küldte/engedte, amikor ezt a megbízást adta neki – így amikor a gyerekmentő akcióit szervezte, nem lelkész volt, hanem szabad ember… Visszatérve a műhelyekre, mi viszont ha pénzt nem is kaptunk a munkáért, de ahány órát dolgoztunk, annyi úgynevezett Gapo-dollár (nem is forint!) ütötte a markunkat, aminek értéke egy villamosjegy mindenkori árával ért fel. Az iskola mellett tehát a munka volt a második pillére az életünknek, de Gábor bácsi a családot is igyekezett valahogy pótolni, főleg azok miatt a gyerekek miatt, akik Mauthausen vagy Dachau miatt nem láthatták többé a szüleiket, rokonaikat. A gyerekeket családokba szervezte, a mi ottani anyánk Bethlen Mária grófnő volt, ő pátyolgatott bennünket, vagy épp angolra tanított. De más házakhoz más pótszülők, nevelők voltak a gyerekek mellé rendelve, akik bent is laktak az otthonban és velünk voltak egész nap. Közülük leginkább Péterfi István bácsira emlékszem (Basilides Mária opera-énekesnő fiára), ő volt az egyik kedvencünk, elkápráztatott bennünket, ahogy kinyomta magát a nyújtón.
Volt egy másik fontos dolog is. Vegyes társaság voltunk, ahogy azt már említettem, zsidó gyerekek, különböző felekezethez tartozó hívők és nem hívők együtt, de mindenki elment a vasárnapi istentiszteletre, amit Gábor bácsi tartott nekünk, pedig az éppen hogy nem volt kötelező. Nyáron a Budakeszi út 48. nagy parkjában tartottuk, télen bent, de mindenki ott tolongott, mert színesen, élményszerűen, a gyerekek számára érdekesen prédikált.

Milyen volt egy nap, hogy zajlott a mindennapi élet?
Mi a nagyfiúk szobájában laktunk, közvetlenül Gábor bácsiék lakása mellett. Csak egy fiú volt nálam idősebb, az akkor már egyetemista Fóti Pál, aki zsidó fiúként úgy menekült meg, hogy egy leventesapkát csapott a fejébe és úgy vonult, mint aki tényleg leventének áll, közben meg éppen Gábor bácsihoz igyekezett. Tehát reggel a nagy étkezőben reggeliztünk, utána mindenki ment az iskolába, én kezdetben épp az érettségire készültem. Iskola után ebédeltünk, utána a délután egy részét a műhelyekben munkával töltöttük, tanulnunk is kellett, de estefelé már a saját szervezésű programjaink mentek. Jó időben kint tábortüzet raktunk, énekeltünk, máskor előadókat is meghívtunk, persze nem minden este.

Mennyire volt érdekes, hogy lányok is vannak ott a közelben?
Nem voltunk azért mindig együtt, közvetlenül vagy véletlenül nem is találkoztunk velük, hiszen külön épületben laktak, majdnem egy kilométerre tőlünk. Így az esti programok is többnyire külön voltak, mert azok sokszor egy-egy épületen belül szerveződtek. Egyébként Márti húgom is ott volt, aki 15 hónappal fiatalabb nálam, de ő amikor később odakerült, már nevelőnőnek jött az otthonba, és a férjét is ott ismerte meg.

Vallásos szellemben folyt az oktatás?
Gábor bácsi ezt annyira nem erőltette, az volt a lényeg, hogy miután a legrosszabbtól megmenekült, új lehetőséget kapjon az ember. A népfőiskoláról írta egyszer, hogy olyan, mint a vasúti váltó, ami új vágányra teszi a fiatalokat. A mi iskolánkkal is ez volt a célja. Én még a hadapródiskolában kötelezően megtanultam gépkocsit vezetni, így elég sokszor én vittem Gábor bácsit ide-oda és közben sokat beszélgettünk. Kérdeztem egyszer, hogy mi indította erre az egészre, miért a gyerekeket választotta? Azt válaszolta, hogy elolvasta Makarenko könyvét, Az új ember kovácsát és az nagyon nagy hatással volt rá. Ő nem képzett, inkább született pedagógus volt. Kitörni, haragudni sosem láttuk. Csendes, mosolygós ember volt; Makarenkónál elcsattanhatott egy pofon, de nála nem.

De nem voltak konfliktusok? Nem volt nehéz összeszoknia ennyi különböző hátterű, sorsú gyereknek?
Dehogynem. Ez egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Nekem, mint olyan gyereknek, akinek az édesapja épp börtönben ült és hadapródiskolai nevelést kapott, nem volt könnyű a zsidó gyerekekkel, és nekik sem velem. Voltak beszélgetéseink, vitáink. De Gábor bácsi azt mondta, hogy ha megtanuljuk egymást szeretni, akkor élünk, ha meg nem, akkor nincs tovább. Egy másik mondására is emlékszem, azzal kapcsolatban, amikor a zsidómentésről, a gyerekek bújtatásáról beszéltünk. Azt mondta, őt nem érdekli, hogy zsidó, nyilas vagy kommunista valaki, ha bajban van, meg kell menteni – ez volt az életelve. Egyébként még fiatalon, a teológia elvégzése után Finnországba ment ösztöndíjjal, ott találkozott a népfőiskola rendszerével, ami nagyon megfogta és hazatérve itthon ő lett az evangélikus egyházi népfőiskolák szervezője. 5-600 ezer evangélikus élt akkor Magyarországon, kétharmada paraszt, azt mondta, nekik kell jobb sorsot teremteni, őket kell megmenteni. És később mondta azt is, hogy az egyház nem őket mentette, hanem az egyházi vezetők a pozíciókért harcoltak – tisztán látta az egyház helyzetét, hibáit.

Lelkész úr élete hogyan alakult a továbbiakban?
1945 októberétől ’48 májusáig éltem Gaudiopolisban. (Innen, a Budakeszi útról jelentkeztem egyetemre, ráadásul jártam is egy évet kémia–fizika szakra.) ’48 kora tavaszán volt, hogy Gábor bácsi elküldött bennünket szénért, mert fűteni kellett. Szereztünk egy autót, fellapátoltuk, amit kaptunk. Hazafelé a szénkupac tetején utaztunk, én jól megfáztam, torokgyulladást kaptam, amiből szívizomgyulladás lett. Hónapokig feküdtem a János Kórházban, ott már éreztem, és mondták is, hogy nekem már másfajta helyet kell keresnem. Meglátogatott egy barátom, aki Bibliát hozott magával (papgyerek voltam, és mégis 18 évesen kaptam Bibliát a kezembe). A kórházból Gyenesdiásra kerültem, ahol egyházi konferenciaközpont volt, mondván, hogy ott majd tovább gyógyulok, de inkább még több munkám lett. Anyagbeszerzőként biciklire szerelt pékkosárral közlekedtem Keszthely és Gyenesdiás között, én vittem a kenyeret például. Akkor adtam be a jelentkezési lapomat a teológiára, de nem vettek fel, csak 1950-ben, mert apám még börtönben ült. A teológián ismerkedtem meg Klárival (Keveházi Lászlóné, Czégényi Klára, szintén evangélikus lelkész), aki egy évvel fölöttem járt, holott két évvel fiatalabb nálam. Mindenesetre én Gyenesdiáson maradtam, fizetést ugyan nem kaptunk, de volt egy szobánk. Nyolcvan-száz ember is eljött egy-egy hétre igehirdetésre, konferenciára, úgyhogy az egyik fő munkánk a beszerzésen kívül a szalmazsákok tömése volt, amitől mindig véres volt az egész karom.


A gaudiopolisbeli hétköznapok Reismann Marian Sztehlo-gyermekotthon (1946) fotósorozatán. Reisman Marian (1911–1991) a gyermekfényképezés későbbi legnagyobb szakértője. 1945–46-ban a MAFIRT (a koalíciós időkben az MKP filmgyártó vállalata) fotóriportereként dolgozott © Evangélikus Országos Múzeum


Miközben tisztelendő úr a kórházban feküdt, mi történt Gaudiopolisszal?
Közben lezajlott egy váltás, utánam a miniszterelnök Kudár Laci lett, de egyébként is 18 éves korig lehetett a gyerekek között élni, utána mindenkinek meg kellett keresnie a maga útját. Én nem merem állítani, hogy Gábor bácsi hatására lettem lelkész, de azért egész biztos benne volt a választásomban az ő példája. Ha a nevét meghallom, mindig a bibliai „jó pásztor” példázat jut az eszembe. Ő mindig mindenki ellenében védte a kiszolgáltatottakat: a nyilas világban zsidókat mentett, a kommunista világban a kitelepítetteket, előtte a parasztokat. Később pedig az evangélikus szeretetmunkát mentette meg (a mi intézetünk, ahol most már Klárival élünk, is a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonhoz tartozik). Amikor Gábor bácsi megneszelte, hogy jön az államosítás, elutazott a szeretetotthonokba és szerződést kötött velük, amiben az állt, hogy azok mind az evangélikus egyház fennhatósága alá tartoznak, és az egyház gondoskodik a fenntartásukról – így maradtak meg egyházi tulajdonban. De ő lett a diakónia megmentője is. 1951-ben a Paxot is államosították, Gábor bácsinak felajánlották, hogy maradhat ő az igazgató, de nem fogadta el, mert egész más elképzelései voltak a gyerekintézmény vezetéséről, mint amit feltehetőleg elvártak volna tőle. Így aztán 43 évesen segédlelkész lett Kőbányán, a gyerekeket pedig szélnek eresztették. Ma már Izraelben él az a Perlutz Tamás, aki írt Izrael államnak, hogy neki tudomása van egy lelkészről, aki legalább harminc embert megmentett. Egy év múlva kapott választ, amiben azt írták, hogy igaza van, de Sztehlo Gábor nem harminc, hanem kétezer embert mentett meg, és 1972-ben meg is kapta a Jad Vasem Világ Igaza kitüntetést és fát ültettek az emlékére az Igazak Kertjében.

Mit lehet tudni, milyen kapcsolatban volt a hivatalos egyházi vezetéssel?
Nem lehet túlságosan meleg kapcsolatnak nevezni. Amikor már érződött az államosítás szele, akkor a püspökünk azt mondta neki, hogy ha ezeket a gyerekeket itt az otthonban mind evangélikussá teszed, akkor vállaljuk a fenntartását. Ő pedig azt mondta, hogy nincs szándékában. Ő megmenteni akarta a bajba jutott gyerekeket vallásukra való tekintet nélkül. Állítólag később ezt a kijelentését átgondolta, de ami történt megtörtént, ő pedig mehetett segédlelkésznek Kőbányára, ahogy írta a naplójában „büntetésből”, de ezt megint csak ő írta: „nem tudják, hogy a legjobb barátom lett a főnököm”.

Sztehlo Gábornak egyébként volt felesége, családja?
Igen, volt egy Lehel család (eredetileg francia) Sárszentlőrincen, ahol Lehel bácsinak vendéglője volt, valamint két fia (mindkettőből lelkész lett) és egy lánya, Ilona. Ő lett Gábor bácsi felesége. Csöpike nénibe mindannyian szerelmesek voltunk, sudár, szép asszony volt. Ott laktak velünk, két gyerekük is született, a kisfiú Gabsi, a kislány Ildikó. Gábor ma már nyugdíjas mérnök Svájcban, Ildikó Amerikában él, evangélikus papné lett sok gyerekkel. Csöpike néni nem azonosult teljesen Gábor bácsi elveivel, és amikor ’56-ban rövid időre megnyílt a határ, disszidált a két gyerekkel. A hatvanas években Gábor bácsi is szeretett volna utánuk menni, hogy lássa a gyerekeket. Látogató útlevelet kért, mert vissza akart jönni, de Sztehlo Gábor nem kapott útlevelet! Hosszú tárgyalások után végül adtak neki egy kiutazó útlevelet, hogy lehetőleg ne is jöjjön vissza. A Sztehlo-kutató Böröcz Enikő mondta, hogy Gábor bácsi mindig tüske volt a köröm alatt. 1961- től tehát Svájcban élt, de nem kapta meg a svájci állampolgárságot. Egy otthont igazgatott kint is, ott éltek együtt a családjával. 1974. május 24-én – szokásához híven reggel kiült egy kispadra, és ott várta a postát. Olyan falu volt, ahol a postás körbebiciklizett. Tehát a postás odaadott neki egy paksaméta levelet, aztán dél felé, amikor visszaért, Gábor bácsi még mindig kint ült a padon. Akkor már halott volt.


Jelenet a Valahol Európában című MAFIRT-produkcióban készült Radványi Géza-filmből, amelynek ötletét és a film gyerekszereplőinek egy részét is Gaudiopolis adta Bővebben: http://pilpul.net/komoly/film-filmben-1-gaudiopolisz-4-resz
 

További adalékok a www.pilpul.net oldalon olvashatók Kende Tamás Gaudiopolisz című sorozatában

 

SZTEHLO GÁBOR

(1909. szeptember 25. Budapest – 1974. május 28. Interlaken, Svájc) Evangélikus gimnáziumban érettségizett, majd miután 1931-ben Sopronban elvégezte az evangélikus teológiát, Finnországban volt ösztöndíjas. 1932-ben szentelték fel, 1933–1942 között lelkészként szolgált. 1937-ben a finn minta alapján elindította a népfőiskola megszervezését, amelyet 1938-ban alapítottak meg. 1944 márciusától Raffay Sándor püspök megbízásából elkezdte a zsidó gyermekek szervezett mentését. 1945 tavaszán megszervezte a Pax gyermekotthont, ahol a gyerekek később kikiáltották a Gaudiopolis gyermekköztársaságot. Szabadkőműves páholytag volt, egészen a mozgalom 1950-es betiltásáig. Sztehlo Gábor hamvait hazahozták, a Farkasréti temetőben nyugszik.

 


Sztehlo Gábor gyerekekkel © Evangélikus Országos Múzeum


 

SCHARFENBERG
Egy radikálisan demokratikus iskola, avagy a demokráciára nevelés kísérlete

Különleges sziget rejtőzik az észak-berlini Tegeli-tavon: Scharfenberg, amit ma is csak külön belépési engedély birtokában lehet felkeresni. 1922-ben ide vonult mintegy 30 diákkal a weimari köztársaság kiemelkedő reformpedagógusa, Wilhelm Blume, hogy egyedülálló iskolakísérletbe kezdjen. Szabad kezet kapott a berlini oktatáspolitikától, ami lehetővé tette számára egy demokratikus iskola és internátus forradalmi koncepciójának megvalósítását.
A Schulfarm Insel Scharfenberg minden gyermek számára azonos oktatási lehetőséget kívánt biztosítani, tekintet nélkül származására, társadalmi, vallási és politikai hovatartozására. Demokratikus közösségnek tekintette magát, amelyben a minden tagot megillető azonos jogok képezték az együttélés és az oktatás alapját, azt is maguk döntötték el, ki kaphat szavazati jogot, vagyis a próbaidőszak után végső soron ki maradhat az iskolaközösség tagja. Az önkormányzati rendszerben oly mértékben érvényesült a diákok beleszólása az iskola életének alakításába, mint sehol máshol akkoriban és talán azóta sem. A döntési folyamatok legfontosabb fóruma az ún. Abendaussprache (esti vita), a diákok és a tanárok gyűlése volt. Itt választották meg a tisztségviselőket és döntöttek az iskola mindennapi ügyeiről. Mivel minden szavazásra jogosult egy szavazattal rendelkezett, a diákok szava felülírhatta a tanárokét.
Az első világháborút követő ínséges időkben önellátásra berendezkedő iskolafarmon kiemelt szerepe volt a közösségi munkának. A Lernen mit Kopf, Herz und Hand (fejjel, szívvel és kézzel tanulni) mottóval jelzett koncepció az elméleti képzést gyakorlati munkával kapcsolta össze, és az egyéni felelősségvállalást, a közösség iránti elkötelezettséget fejlesztette. Az önellátás révén pedig olyan társadalmi rétegek – hadiárvák, munkásosztály gyerekei – felé nyitott kaput, amelyek máskülönben nem juthattak ilyen szintű képzéshez. A mezőgazdaság-állattenyésztés, kertészet, asztalos-, lakatos- és festőműhely, később nyomda, tűzoltóság, kompszolgálat és más területek feladatainak ellátására ún. munkacsoportok, középkori elnevezéssel Innungok (céhek) alakultak, melyek tisztségeit (később miniszteri pozícióit) szabad választások útján titkos szavazással töltötték be.
Más reformpedagógiai törekvésektől eltérően nemcsak a nevelés, de az oktatás területén is kiemelkedő jelentőségű a scharfenbergi modell. A tantárgyak összevonásán alapuló Gesamtunterricht (összevont oktatás) és a legmodernebb projektoktatás keretében párhuzamosan, különböző tudományágak felől közelítve jártak körül egy adott témát, egyhetes vagy akár féléves periódusokban. Osztályzás helyett az intenzív tanári figyelem, a tehetséggondozás jelentette a diákok számára a visszajelzést. A tanítás és alkotás lehetőség szerint a szabadban folyt, aminek tárgya gyakran a természet és a sziget maga volt. A tudományos, természeti-társadalmi jelenségek vizsgálatának eredményeit gyűjteményes füzetben, színdarab, kiállítás, éves projekt formájában dolgozták fel és mutatták be egymásnak és a meghívott érdeklődőknek.
Az 1920-as években aranykorát élő állami internátus élére 1933-ban nemzetiszocialista vezetőt helyeztek, és a szigeten is megkezdődött a fasiszta hatalomátvétel. Blume távozásával véget ért a weimari köztársaság iskolakísérlete. 1934-től az iskolában megszűnt az önkormányzatiság, autoriterré, militánssá vált az oktatás. A nácik sikerként hirdették az iskola átalakítását, mielőtt azonban nemzetiszocialista mintaiskolává válhatott volna, kitört a II. világháború.
1945 őszétől Blume újraindította az iskolát, amelyet azután húsz évig egykori diákja, Wolfgang Pewesin vezetett a blumei pedagógia szellemében. A mai napig működő intézmény folyamatos egyensúlyozással kereste és keresi most is a helyét a radikálisan demokratikus hagyományai, a gazdasági szükségszerűségek és az újabb és újabb iskolai jogszabályok, sztenderdek adta keretek között. Az 1960-as és 1970-es években lezajlott német oktatási reformtörekvések során számos olyan elem vált a német iskolai rendszer alapvetésévé, amelyet a Scharfenberg szigeti iskolafarm alapozott meg. Ma minden német iskolában magától értetődő a projektoktatás, a Scharfenbergről indult drámapedagógia-előadóművészet pedig már választható érettségi tantárgy a berlini középiskolákban.

Vásárhelyi Zsolt és Simon Kati filmet készített az iskoláról, amely az OFF-Biennálén, a Taking Time című kiállításon lesz látható (Imagine Budapest, szeptember 30. és október 22. között). A kiállítás (Simon és Vásárhelyi kurátori munkája) a demokratikus építkezés folyamatára koncentrál három társadalmi kísérlet képzőművészeti feldolgozásának bemutatásával. Giulia Bruno művének kiindulópontja a mindenki számára egyenlő nyelvhasználatot biztosító eszperantó nyelv vizsgálata, Nicoline van Harskamp pedig a konszenzusos demokrácia kérdéseivel foglalkozik Christiania szabad város társadalmának vizsgálatán keresztül. Ugyanitt kerül megrendezésre Alexander Manuiloff Az állam című performansz-projektje, Krasznahorkai Kata kurátori közreműködésével, szeptember 30-án és október 1-én. A kiállítás és performansz a Critique & Culture egyesület szervezésében jött létre.


Vásárhelyi Zsolt – Simon Kati: Die Insel, 2017 Fotó © Vásárhelyi Zsolt


 

A cikk megszületését a B.Braun támogatta.