Nemes Marcellnek gyakran sikerült meglepnie kortársait. Hol egy általa felfedezett újabb Greco-, vagy Tiziano-képpel, hol valamilyen váratlan adományával, hol éppen azzal a bejelentésével, hogy maga is festeni fog. A maga nemében legalább ilyen meghökkentő az a hír, amelyet a Szépművészeti Múzeum 1920. december végi feljegyzései között találunk. Mint ahogy Petrovics Elek, a múzeum akkori igazgatója beszámolt róla, a jeles műgyűjtő, viszonozni óhajtván azt a gondos munkát, amelyet az általa letétbe helyezett, illetve a Tanácskormány idején szocializált műtárgyainak szállítása és kezelése terén a múzeum dolgozói végeztek, 10 000 koronát ajánlott fel az altiszti és napibéres állomány karácsonyi megajándékozására, s további 3250 koronát adományozott, hogy abból jutalmat osszanak szét a képtár teremőrei között. Itt jegyezhetjük meg, hogy Nemes Marcell már az 1920. március 12-én megalakult Szinyei Merse Pál Társaság tiszteletbeli tagjaként is egy igen jelentős külföldi utazási ösztöndíjat hozott létre, amelynek 300 000 koronás keretéből még jóval halála után is számos fiatal magyar művész tudott rövidebb-hosszabb időt Párizsban, vagy másutt tölteni.

EL GRECO: Bűnbánó Magdolna, olaj, vászon, 156,5 x 121cm, Szépművészeti Múzeum, Budapest - Nemes Marcell ajándéka 1921-ben

Bár Nemesnek már 1918-tól háza volt Münchenben (Leopoldstrasse 10.) s 1921-től ténylegesen is külföldön élt, kapcsolata továbbra sem szakadt meg Magyarországgal. Sőt! Az I. világháborút követő válságos időszakban több olyan jelentős adománnyal gazdagította a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét, melyekről a halála után megjelent nekrológok, illetve a különféle művészeti és életrajzi lexikonok mindmáig külön is megemlékeznek. Ilyen mű volt például El Greco velencei ihletettségű Bűnbánó Magdolnája, híres Greco-kollekciójának egyik legismertebb darabja, amelyet a gyűjtő 1921-ben ajándékozott a múzeumnak, akárcsak a 17. századi holland Abraham van Beyeren egy kiváló halcsendéletét, vagy a pápai származású, Münchenben letelepedő kortárs festő, Spitzer Manó (Emánuel) tíz impresszionisztikus modorban megfestett remek olajvázlatát. (Ezen utóbbiak később átkerültek a Magyar Nemzeti Galériába.) Bár a Bűnbánó Magdolna ajándékozása Nemes Marcell jól ismert, nagyvonalú mecénási tevékenységének egyik újabb, látványos megnyilvánulásaként is értékelhető, joggal vetődik fel a kérdés, miért csak ekkor, illetve éppen ekkor adományozta a Szépművészeti Múzeumnak a festményt, amikor korábbi pazar Greco-gyűjteményéből mindössze három maradt a birtokában? A kép ajándékozásával kapcsolatos irattári dokumentumok áttanulmányozása során előkerült néhány olyan levél, amely arról tanúskodik, hogy El Greco híres műve nem annyira önzetlen mecénási gesztusnak köszönhetően, mint egy háttérben megkötött Nemes-Petrovics-„paktum” eredményeként került a múzeum birtokába. Az említett forrásokból kiderül ugyanis, hogy Nemes Marcell tulajdonképpen azért adományozta a Bűnbánó Magdolnát a Szépművészeti Múzeumnak, hogy — Petrovics Elek hathatós támogatásában bízva, illetve az ő közreműködésével — kieszközölhesse a minisztertől műgyűjteményének (illetve a gyűjtemény egy részének) külföldre engedését.

Bár a végül megszerzett kiviteli engedély csak korlátozott számú s nem is a legjelentősebb művekre vonatkozott, a jeles marchand-amateur számára szemmel láthatóan ez is elég volt az újrakezdéshez, mivel az I. világháború vége felé, illetve befejezése után óriási kereslet mutatkozott értékes műalkotások iránt. Nemes Marcell tehát megtalálta számításait, s rövid időn belül külföldön is fényes karriert futott be. Müncheni korszakának műgyűjtői és műkereskedői tevékenysége minden korábbinál látványosabb külsőségek között zajlott. Már 1921-ben megvásárolta, majd saját költségén fényűző rezidenciává alakíttatta a Starnbergeri-tó partján fekvő tutzingi kastélyt, melynek festői szépségéről, illetve a benne felhalmozott műkincsekről a kortársak legendákat zengtek. Mint az alulról jött emberek általában, az ekkoriban már magyar nábobként emlegetett Nemes is gyakran és szívesen hivalkodott gazdagságával. A többszintes müncheni palota s a már említett tutzingi kastély mellett háza volt Párizsban, vadászkastélyai Tahiban, illetve Garmisch Partenkirchenben, Velencében, a Canal Grandén megvásárolt egy befejezetlenül álló palazzót, de az 1920-as évek második felében övé lett a Szentendre melletti Pap-sziget is. Ekkoriban már nem csupán régi és modern mesterek alkotásaiból felhalmozott hatalmas képkollekcióval, de olyan egyedülállóan gazdag falikárpit- és miseruha-gyűjteménnyel is rendelkezett, amely többek állítása szerint a vatikáni múzeum anyagával vetekedett. Ugyancsak igen figyelemre méltó kollekciót hozott létre német gótikus szobrokból és itáliai kisbronzokból. Jellemző például, hogy Hubert Wilm 1923-ban megjelent Die gotische Holzfigur című könyvében az illusztrációs anyag mintegy egyharmadát Nemes Marcell müncheni gyűjteményének a darabjai alkották.

Modern magyar képanyagának a jelentős részét egyébként Nemes továbbra is a Szépművészeti Múzeumban tartotta letétként, melyek közül — akárcsak korábban — az 1920-as években is gyakran kértek kölcsön egyes festményeket különféle hazai és külföldi tárlatokra. A hírneves gyűjtő és mecénás Münchenben sem feledkezett meg régi barátairól, illetve a kortárs magyar festők támogatásáról. Jól érzékelteti ezt többek között Nemes egy 1925 júniusában Rippl-Rónaihoz írt levele, melyben arról tájékoztatja a festőt, hogy évente hat-nyolc új képet szeretne vásárolni tőle, illetve ha már legalább ötven mű összegyűlik, kiállítást is szervez majd neki ezekből külföldön.

A Nemes-hagyaték 1931-es müncheni árverési katalógusának belső címlapja

Szintén az 1925-ös évhez kötődik az a nevezetes képadomány, mellyel Nemes Marcell, korábbi mecénási tevékenységét mintegy megkoronázva, örökre beírta a nevét a magyar nemzet emlékezetébe. Elsőként A Nép című újság 1925. február 15-i száma szellőztette meg a hírt, hogy a Münchenben élő neves műgyűjtő, jánoshalmi Nemes Marcell a szász királyi család gyűjteményéből megszerezte Mányoki Ádám híres Rákóczi-portréját, amelyet a rá jellemző nemes gesztussal, a nemzetnek kíván ajándékozni. Ezt követően a napilapok egész sora tudósított a szenzációs eseményről, s Petrovics Elek, az ekkor megjelenő Magyar Művészet nyitó cikkében külön is méltatta a festmény történeti és művészettörténeti jelentőségét. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter 1925. április 2-án, a nemzetgyűlés színe előtt hivatalos formában is köszönetet mondott az ajándékozónak. A Nemes Marcell által személyesen hazahozott Rákóczi-portré ünnepélyes átadására végül 1925. április 22-én, nagybányai Horthy Miklós kormányzó, a kultuszminiszter és előkelő vendégsereg jelenlétében került sor a Régi Képtár magyar termében, ahol aztán, az adományozó kívánságának megfelelően, hosszabb ideig az O. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola szegénysorsú tanulóifjúsága javára, 10 000 koronás belépődíj mellett volt megtekinthető. Érdemes itt talán megemlíteni, hogy — mint ahogy a drezdai képtár igazgatójának, Hans Possének egy 1919-ben írt leveléből kitűnik — Nemes már az I. világháborút megelőzően is szerette volna megszerezni Mányoki híres művét a magyar állam számára, egy birtokában lévő Manet-festményt ajánlva fel cserébe, a csere azonban akkor különböző okok miatt nem jött létre.

A tutzingi kastély és parkja 1931 táján készült archív felvételek a Starnbergeri-tó partján fekvő, az 1920-as évek derekán Nemes Marcell saját költségén, Ludwig Behr építész közreműködésével rendbehozatott kastélyról

Mányoki Ádám élete és munkássága egyébként a Rákóczi-portré hazakerülése idején még jórészt feldolgozatlan volt, nem véletlen, hogy a kultuszminiszter is halaszthatatlanul szükségesnek tartotta egy tudományos igényű Mányoki-monográfia elkészítését. Nemes Marcell a maga részéről rögtön 25 millió koronát ajánlott fel erre a célra, s a nemzeti közgyűjtemények felügyeletét ekkoriban ellátó Országos Magyar Gyűjteményegyetem vezetősége hamarosan ki is írta a pályázatot. A monográfiát végül Lázár Béla készítette el, amely azonban csak 1933-ban, három évvel Nemes Marcell halála után jelent meg. A szerző mindenesetre utólag is hálás köszönetét fejezte ki az adományozónak, akinek önzetlen és nagyvonalú támogatása nélkül e mű nem jöhetett volna létre.

Mint már az eddigiekből is kiderülhetett, Nemes Marcell nem csupán értékes műalkotások ajándékozásával, hanem esetenként komoly pénzadományokkal is támogatta a hazai kultúra ügyét. Különösen sokat köszönhetett neki például a Képzőművészeti Főiskola, melynek az 1920-as évek derekán nem csupán 25 millió koronát, hanem egy Érd határában található ötvenholdas birtokot is adományozott. A „magyar nábob” egyébként új lakhelyén, Münchenben is igyekezett jó kapcsolatokat fenntartani a helyi múzeumokkal, illetve képviselőikkel. Gyűjteményének egyes darabjait gyakran engedte át kiállítás céljából az Alte Pinakotheknak, 1926-ban pedig egy Wolf Hubernek tulajdonított, a Getsemáne-kertben imádkozó Jézust ábrázoló festményt ajándékozott a Bayerisches Nationalmuseumnak, az igazgató, Philipp Maria Halm 60. születésnapja alkalmából. Egyes korabeli dokumentumok arról árulkodnak, hogy az egyébként is sokat utazgató Nemes ekkoriban (esetleg több alkalommal is) az Egyesült Államokban is megfordult. Bár utazásának (vagy utazásainak) pontos célját eddig még nem sikerült kideríteni, Géber Antal Magyar Gyűjtők című munkájában találni egy félmondatos utalást arra vonatkozóan, hogy Nemes Marcell hiába járta meg Rembrandt-képeivel Amerikát. A princetoni egyetemi professzor, Frank Jewett Mather mindenesetre kimutathatóan kapcsolatban állt a gyűjtővel, s 1927-es levelezésük arról tanúskodik, hogy egyes amerikai múzeumok komolyan fontolgatták ekkoriban a Nemes-féle gyűjtemény egészének a megvásárlását.

Nemes szemmel láthatóan azt szerette volna, ha életműve nem hullik szét, hanem egyben kerül be valamilyen közgyűjteménybe. Puhatolózásai azonban szemmel láthatóan sikertelenek maradtak, s mivel az 1920-as évek vége felé elhatalmasodó gazdasági világválság őt is érzékenyen érintette, 1928 novemberében kollekciójának számos jelentős darabját végül aukcióra bocsátotta Amszterdamban. Összesen mintegy 68 régi festmény és 64 értékes iparművészeti tárgy került kalapács alá, többek között olyan jelentős műalkotások, mint idősebb Lucas Cranach jelenleg a New York-i Metropolitan Museum of Art állandó kiállításán látható képe, a Párisz ítélete, Giovanni Battista Tiepolo Golgotája, Francisco Goya két kiváló portréja, Giovanni Santi Fájdalmas Krisztusa, mely a Herzog-gyűjteménybe, majd később a Szépművészeti Múzeumba került (reprodukálva Mravik László cikkében, az Artmagazin 2004. májusi számában, 7), vagy az a 16. századi háromrészes oltárkép, amely néhány hónappal korábban még a nürnbergi Dürer-kiállításon volt látható. Bár az ekkor elárverezett anyagban viszonylag kevés németalföldi festmény akadt, innen került az amszterdami Rijksmuseumba Salomon van Ruysdael egy korai tájképe, míg Jacob van Ruisdael Tájkép három fával című művét idővel a pasadenai Norton Simon Foundation szerezte meg. Érdemes talán megemlíteni, hogy a szóban forgó amszterdami aukció katalógusában, 66. szám alatt egy Johannes Vermeer van Delftnek tulajdonított csendélet is szerepelt…

Nemes Marcell tehát az 1913-as párizsi árveréshez hasonlóan, 1928-ban is kénytelen volt megválni műgyűjteményének egy részétől. Meg kell jegyezni azonban, hogy szinte ugyanebben az időben maga is nagy számban vásárolt újabb műtárgyakat, így például olasz reneszánsz képek sorát szerezve meg a híres római, illetve párizsi Spiridon-gyűjteményből. Olyan művek kerültek ekkor a birtokába, mint Fra Angelico Szent Péter prédikációja című alkotása, Giovanni Bellini Loredano dózsét és négy velencei nemes urat ábrázoló csoportképe, Vittorio Crivelli egy jellegzetes Madonnája, Agnolo Gaddi Angyali üdvözlete, egy Filippo Lippinek tulajdonított Mária a kis Jézussal és két angyallal, vagy Zanobi Macchiavelli jelenleg a bostoni Museum of Fine Arts gyűjteményében található oltárképe.

A nemzetközileg jegyzett, régi festmények és iparművészeti tárgyak mellett Nemes Marcell élete végéig változatlan lelkesedéssel gyűjtötte a kortárs magyar és külföldi festők műveit, szokásához híven, olykor nagyobb tételt is felvásárolva egy-egy művész legújabb alkotásaiból. Jól érzékelteti ezt Farkas István egy sokat idézett, 1929-ben írt levele, melyben arról számol be Lyka Károlynak, hogy a La Portique Galériában megrendezett gyűjteményes kiállításának első napján, Nemes Marcell rögtön lefoglalta hét nagyobb méretű képét. Nem kevésbé szenzációs az a hír, melyet egy ugyancsak 1929-ben megjelent, Nemesről írt cikk végén olvashatunk a Der Kunstblatt hasábjain. Mint ahogy az apró betűs kiegészítő szövegből kiderül, a híres gyűjtő egyszerre vagy tízet megvásárolt Oskar Kokoschka új festményei közül. Ezek a művek csak rövid ideig lehettek a birtokában, hiszen a halála után rendezett hagyatéki árverés anyagában már egyetlen Kokoschka-kép sem szerepelt. Néhányat közülük mindenesetre ma is azonosítani lehet. Nemes és Kokoschka egyébként személyesen ismerték egymást, 1928 végén Tutzingban a művész még portrét is festett a gyűjtőről. Mint ahogy a festő egy 1929. május 29-én, Konstantinápolyból írt leveléből kiderül, a képmás nemigen nyerte el Nemes Marcell tetszését, a művészt ugyanakkor mindez annyira felbosszantotta, hogy a festmény megsemmisítésével fenyegette meg a gyűjtőt.

A Münchenben töltött évek alatt Nemes maga is mind intenzívebben foglalkozott a festéssel. Hiányos rajztudását Moritz Heymann szakmai irányítása mellett igyekezett fejleszteni, akinek széles körben ismert müncheni festőiskoláját ekkoriban más magyar művészek is előszeretettel látogatták. Egyes kortársi visszaemlékezések szerint egyébként Nemes Marcell az 1920-as évek vége egyre komolyabb formában foglalkozott a gondolattal, hogy műgyűjteményét felszámolva, Párizsban, vagy esetleg itthon, Magyarországon műtermet rendez be, hogy hátralévő évei során teljesen a festészetnek szentelhesse magát. Szintén távlati tervei között szerepelt, hogy egyes kortárs magyar festőknek monografikus kiállításokat szervez külföldön, szélesebb körű ismertséget, illetve piacot teremtve ezáltal képeik számára. Mindebből azonban már semmi sem valósulhatott meg. A hosszabb ideje betegeskedő, kiújuló vese- (illetve egyes források szerint epe-) panaszokkal küszködő Nemes 1930 októberében Budapestre utazott, mivel már nem halogathatta tovább az operációt. A műtéti beavatkozásra az egykori Vas utcai Pajor-szanatóriumban került sor, a híres urológus, Illyés Géza egyetemi tanár vezetése mellett. Bár maga a műtét sikeres volt, az operáció után néhány nappal, egy váratlanul fellépő embólia következtében, a gyűjtő október 28-án meghalt.
Akárcsak korábban, az 1913-as párizsi árverés idején, vagy 1925-ben, Mányoki híres Rákóczi-portréjának ajándékozásakor, Nemes most is napokon keresztül az újságok egyik fő témájává vált. A váratlan esemény jelentőségét, illetve szenzációs voltát növelte, hogy — mint felröppent a hír — a Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által a nemzet halottjának nyilvánított műgyűjtőt a Szépművészeti Múzeum márványcsarnokában ravatalozták fel, s díszsírhelyet biztosítottak számára a Kerepesi temetőben. Az újságírókat, a nagyközönséget és a múzeumi szakembereket ekkor az izgatta leginkább, mi lesz a legendás műgyűjtemény sorsa, mi áll Nemes végrendeletében, s nem utolsósorban, hogy a gyermektelenül, tehát közvetlen örökösök nélkül, elhunyt gyűjtő mit hagyott a magyar államra?

 A végrendelet végrehajtásával, illetve a hagyatéki ügyek intézésével megbízott, hazai és külföldi szakemberekből álló bizottságnak csakhamar igen meglepő és kellemetlen tényekkel kellett szembesülnie, melyek aztán ismét jó ideig foglalkoztatták a korabeli sajtót. Kiderült ugyanis, hogy Nemes több millió márkával tartozott külföldi bankoknak és magánszemélyeknek, s még az is kérdésessé vált, hogy a hatalmas műgyűjtemény, illetve a gyűjtő ingó és ingatlan vagyona egyáltalán elegendő lesz-e az összes tartozás kiegyenlítésére.

Elkerülhetetlenné vált tehát a gyűjtemény nyilvános árverésre bocsátása, amely a híres kollekció véglegesen széthullását eredményezte. Elsőként Nemes műgyűjteményének jelentősebb külföldi darabjai kerültek kalapács alá. Az 1931 júniusában megtartott, 657 tételt számláló müncheni aukció azonban, a kedvezőtlen gazdasági viszonyok miatt, nem hozta meg a várt eredményt, így 1933 őszén a hátramaradt anyagból — amely bútorokkal és porcelánokkal kiegészülve ekkor 865 darabot tett ki — újabb árverést rendeztek. A Nemes-hagyaték értékesítése egyébként szintén nem volt mentes kisebb-nagyobb botrányoktól. 1931. szeptember elején például arról tudósítottak az újságok, hogy Henrik német herceg félmilliós kártérítést követel a végrehajtó bizottságtól, mivel Nemes Marcell néhány évvel korábban állítólag valós értéküknél jóval magasabb áron adott el neki bizonyos műtárgyakat, amelyeken ő sikertelenül próbált túladni New Yorkban.

Bár egyes vélemények szerint Nemes már a néhány évvel korábbi, 1928-as amszterdami aukción túladott gyűjteményének legjaván, a Münchenben elárverezett hagyatéki anyagban még jócskán akadtak olyan elsőrangú műalkotások, amelyek méltán váltak azóta valamely európai vagy amerikai múzeum féltett darabjává. Az 1931-es árverés fő szenzációi közé tartozott például Rembrandt két festménye, amelyek közül az egyik, az 1635-ben készült Minerva — mely hosszabb ideje egy japán magángyűjtő birtokában volt — a közelmúltban mintegy 40 millió dollárért cserélt gazdát New Yorkban.

Az említett müncheni árverésekkel párhuzamosan, illetve ezek után került sor Nemes Marcell Szépművészeti Múzeumban őrzött, illetve Münchenből hazaszállított magyar festményanyagának az értékesítésére, az Ernst Múzeum 1933-as, illetve 1934-es aukcióján Budapesten. Ekkor került eladásra egyébként a gyűjtő több tucat saját festménye is, amelyek nagy része azóta is lappang. Már bizonyos fokig a gyűjtemény utóéletéhez tartozik, hogy az említett két budapesti árverésen el nem kelt műtárgyak 1935-ben Fränkel József műkereskedőhöz kerültek. Itt jegyezhetjük meg, hogy a gyűjtő ki nem egyenlített hitelei, illetve egyéb tartozásai miatt még a végrendeletében a Szépművészeti Múzeumnak szánt műveknek is csak egy részét sikerült végül megszerezni, s ezeket is csak azokra a költségekre hivatkozva, melyek Nemes letétbe helyezett magyar képanyagának őrzéséből, illetve a különböző hazai és külföldi kiállításokra kölcsönzött darabok oda-vissza szállításából adódtak.

A végérvényesen széthulló műgyűjtemény egyes darabjainak későbbi sorsát, illetve jelenlegi fellelhetőségét már sokkal nehezebb nyomon követni. Érdekes, hogy Nemes egykori gyűjteményéből egész sor régi festmény és szobor szerepelt azon az árverésen, amelyet 1937-ben a berlini Staatlichen Museen anyagából rendeztek Münchenben. Ugyancsak kimutatható, hogy a Nemes-féle szoborkollekció számos fontos darabja, a műgyűjtőként is jelentős drezdai orvosprofesszor, dr. Paul Geipel ajándékaként, illetve hagyatéka révén, idővel a lipcsei múzeum gyűjteményébe került. Tudjuk, hogy báró Hatvany Ferenc, Herzog Mór Lipót, vagy éppen Neményi Bertalan birtokában is szép számmal akadtak az egykori Nemes-gyűjteményből származó műalkotások.

Ezek közül a II. világháború folyamán sokat a Szovjetunióba szállítottak, s jelentős részüket jelenleg is a moszkvai Grabar Intézetben, vagy másutt őrzik. Persze azért itthon is maradt valami! Egyes darabok a Kecskeméti Képtárba, mások Kaposvárra, a pécsi Janus Pannonius Múzeumba, vagy éppen a Fővárosi Képtár anyagába kerültek, de az 1946-ban a Szépművészeti Múzeumban, majd 1981-ben a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett magángyűjteményi kiállítások anyagában is szerepelt néhány olyan mű, melyek valaha Nemes Marcell gyűjteményének a részét képezték. A legutóbbi időkben is több fontos, olykor hosszú ideje lappangó darab bukkant fel a hazai műkereskedelemben, így például Iványi Grünwald Béla 1917-ben festett Golgotája a Nemes Galéria anyagában, vagy Munkácsy egyik remekműve, a Colpachi iskola, a Mű-Terem Galéria 2004. decemberi aukcióján!