

Artmagazin 58
Manapság, amikor a művészeti egyetemek hallgatói között sokkal több a lány, mint a fiú, érdekes visszatekinteni a női művészet szempontjából sötétnek tekinthető évszázadokba, köztük még a múlt század elejére is, és bevilágítani, vajon találunk-e ott valami, először lomnak kinéző ládát, amit kinyitva aztán elkábulunk a nagy ragyogástól. Svédországban nemrég megtörtént a csoda, művészettörténésznőknek egy régóta kallódó hagyatékból sikerült előállítaniuk az első absztrakt művészt, aki történetesen nő, Hilma af Klint (szegény Klimt, eddig senkiével sem keverték a nevét, de mostantól szorul majd), és akinek kezét sokszor túlvilági erők vezették, hiszen spiritiszta szeánszok médiumaként is alkotott. Nem kell Svédországig rohannia annak, aki látni akarja ezeket a szenzációszámba menő műveket, hiszen a nemsokára megnyíló Velencei Biennále központi pavilonjában is kiállítanak belőlük néhányat. A magyar pavilonban ezzel szemben fel nem robbant bombákat láthat majd a közönség videón, mi ezekről kérdeztük Asztalos Zsoltot, a bombaprojekt alkotóját. És ha már Velence, meg Wagner-év, megvizsgáljuk, mennyiben tekinthető a wagneri zenefelfogás a modern művészeti törekvések előzményének, és mire gondolhatott Marinetti, amikor Velencében megkövesedett alkimisták összezagyvált kenőcseiről kiabált. Megnézzük azt is, milyen érdekes grafikai alakzatokba, metszetekbe, vetületekbe lehet transzponálni egy Adria-parti (zárai) templom oszlopmaradványait, és bemutatunk néhány olyan Bauhaus-gyökerű színháztér-utópiát, ami olyan problémákra kínál talán tényleg megvalósíthatatlan megoldást, amik máig foglalkoztatják a színházi szakembereket. Ismeretlen magyar életművek is várnak még újrafelfedezésre, például a plakát műfajában, ezért sorozatot indítottunk: az első szereplő a Metropolis című filmhez 1928-ban bombasztikus plakátot tervező Bottlik József. Ennek ellenpontjaként bemutatjuk a 80-as évek undergroundjának mindenfajta professzionális megoldást szándékosan elvető plakátjait is, egy épp most látható kiállítás kapcsán, és ha már visszatekintés: a műkereskedő-portrénkból kiderül valamennyire (azért távolról sem teljesen), hogy miért adatott csak olyan rövid élet a MEO-nak, ami pedig az ezredforduló legígéretesebb magyar művészeti intézményeként indult. Csak hát nagy volt a magánkabát. És ha már a magánszféránál tartunk. Reflex rovatunkban általában azoknak a vitáknak biztosítunk terepet, amelyek cikkeink által gerjesztődnek. Noha most közöltük P. Szűcs Julianna Thorma János-cikke kapcsán a Thorma-kiállításon mintegy 15 művet tulajdonosként jegyző műgyűjtő az eredeti cikknél is hosszabb levelét, de azért azt szeretném leszögezni, hogy vitának az tekinthető, ha szakmai érvek ütköznek egymással. Ha csak a személyes érdeksérelmet megtorló személyeskedő hangnem marad, az sajnos nem tekinthető olyan, akár élesebb hangvételű hozzászólásnak, aminek szívesen biztosítjuk a helyet. Bár a vágyott állapot tényleg az, amikor mindenkit érint és érdekel a művészet – ezért fejeztük be Szörényi Beatrix művével ezt a számunkat.
Topor Tünde
4 Reflex
6 Artanzix
8 Páldi Lívia: Hilma af Klint, az absztrakció úttörője
14 Dékei Kriszta: Áthallás, feszültség, metafora – Asztalos Zsolt
20 Keserű Luca: Wagner, Velence és Mariano fortuny – Két különleges találkozás szerepe a modern művészet kialakulásában
26 Galácz Judit: Széthulló kulisszák – Frederick Kiesler színházi víziói
34 P. Szűcs Julianna : Nonarchitektúra noncolor kivitelben – König Frigyes székesfehérvári kiállításáról
38 Katona Anikó: A dicsőséges magyar plakát – 1. Bottlik József
46 Zombori Mónika: „Az alternatív kultúra nem vonz tömegeket, de megtalálja közönségét” – interjú Bp. Szabó Györggyel
50 Németh István: Eugeen van Mieghem – Az antwerpeni kikötőnegyed krónikása
54 Gréczi Emőke – Topor Tünde: A MEO-tól ismét a Falk Miksa utcáig – Kováts Lajos 2. rész – Műkereskedő portrék 7.
62 Mélyi József: Jugoszlávia magyarul
63 Rieder Gábor: Cápaleves
A furcsa véletlenek angyala
Az ember rettegés iránti vágya, a rejtélyes, sötét és hátborzongató helyek, illetve dolgok iránti vonzódása végigkíséri a művészet történetét, végső soron a mai, cukormázzal leöntött tinivámpírok is ennek a hagyománynak a vadhajtásai.
A dicsőséges magyar plakát
2012-ben Malagában rendezték meg Modern plakát címmel a plakátművészet hőskorát (1898–1938) bemutató nagyszabású tárlatot.(1) A spanyol kurátor 175 plakátot válogatott össze Európából és Amerikából, köztük 20 magyar darabot is. 175-ből 20? Nem rossz arány, ha a magyar művészet más műfajainak külföldi ismertségével vetjük össze ezt az adatot. A húszas-harmincas évek a magyar plakát aranykora, amelyben a műfaj nemzetközi szinten magasra értékelt alkotókat tud felmutatni. Bottlik József egy plakátja 2004-ben hatvankétezer dollárért kelt el, neve mégis ismeretlenül cseng itthon.
