Sanatorium

BÜRO imaginaire (Mucsi Emese – Szalipszki Judit)

Manapság egy kortárs képzőművész számára a szereplehetőségek száma szinte végtelen: felléphet kutatóként, tömegeket mozgósíthat aktivistaként, taníthat oktatóként, mediátorként oldhatja a feszültséget egyének vagy különböző csoportok között. Lehet varázsló, antropológus, szociológus, urbanista, kritikus, sőt kurátor is. Pedro Reyes mindezek közül a gyógyító szerepét választotta, amikor 2011-ben létrehozta a városi betegségek kezelésére szakosodott kváziklinikáját, a Sanatoriumot.

 

A SANATORIUM bejárata a londoni Whitechapel Galleryben megrendezett The Spirit of Utopia című kiállításon
 
Patyolattiszta helyiségben fehér köpenyes fiatalok járkálnak fel-alá jegyzettömbbel a hónuk alatt. Ceruzájukat kiveszik a fülük mögül és egy űrlap kíséretében a recepciónál várakozók kezébe nyomják: „Kérem, töltse ki, majd hozza vissza, és utána elbeszélgetünk.” A kórtermeknek tűnő belső szobákból pusmogás, röhögcsélés, turmixgép-zaj és tompa püfölés hallatszik mint titokzatos, sokat sejtető egyveleg. A bejáraton kapitálissal díszeleg:SANATORIUM.
 
 
   Így fest kívülről. Hogy milyen belülről, azt csak azok tapasztalhatják meg, akik visszatérnek a kitöltött állapotfelmérő kérdőívvel, túlesnek az előzetes „vizsgálaton” és a diagnózist követően a fehér köpenyesektől beutalót kapnak a tizenhat kezelés valamelyikére (esetenként többre is): A Sanatorium Pedro Reyes (1972) mexikói építész-képzőművész elképzelése szerint elsősorban a városi életmód következtében létrejövő lelki betegségek (stressz, magány, idegesség, frusztráció stb.) rapid kezelésére kínál különböző alternatív, játékos terápiákat. A jelenleg is futó világutazó projekt alapvetően egy formátumot takar, amely bizonyos mértékig a helyi környezet sajátosságaihoz adaptálható. A Sanatorium első alkalommal 2011-ben New Yorkban, a Guggenheim Múzeum Stillspotting NYC című rendezvényén várta pácienseit. Onnan 2012-ben a kasseli Karlsaue Parkba költözött a dOCUMENTA (13) idejére, majd 2013-ban a Whitechapel Galleryben nyitott meg újra, Londonban. Legutóbb a torontói Power Plant Galériába lehetett terápiára jelentkezni az idei nyár közepétől egészen szeptember 1-jéig. A Reyes kváziklinikáján elérhető „gyógymódok” különféle klasszikus pszichológiai és művészeti iskolák, többek között az alaklélektan, a pszichodráma, a hipnózis, az őssikoly-terápia, az Elnyomottak színháza, a szociális plasztika, egyes népi rituálék és a fluxus happeningek módszereit ötvözik. A projekt központi fogalma a szociátria, a társadalom (közösségek, csoportok) gyógyításának tudománya. A szociátria kifejezés Jacob Levy Morenóhoz, a pszichodráma módszerének megalkotójához köthető. Moreno szerint a dramatizálás éppen úgy az emberi lét evidenciája, mint Descartes-nál a gondolkodás, Sartre-nál a szorongás vagy Camus-nél a helytállás, mert az ember szerepjátszó tevékenysége már kisgyermekkorban elkezdődik, a szocializáció folyamatában, a társadalmi szerepvállalások során pedig tovább fejlődik.1 A játék, amely gyermekkorban a pszichikum egészséges fejlődését szolgálja, a pszichodrámában a személyiség formálásának, átalakításának, újrafelépítésének eszköze. Moreno a pszichodrámát a pszichoanalízis antitézisének tekintette: a szavak elsődlegességével az emberi aktivitást és a spontaneitást helyezte szembe, az individualitással pedig a mások által meghatározott egyének közösségét, a csoport terápiáját állította.2 Ugyanezt vallja Reyes is, és ugyanez az oka annak, hogy a Sanatoriumba érkező „páciensek”, bár tisztában vannak a helyzet mesterkéltségével, elfogadják a játékszabályokat, belemennek a félig-meddig megrendezett, színházi szituációba, és részt vesznek a terápiákon.
   
A SANATORIUM pavilonja a dOC UMENTA (13)-on, Kasselban
 
   A pszichodrámához hasonlóan a Sanatorium is az egyéni részvételre és aktivitásra alapoz. Lehetőséget ad a látogatóknak, hogy különböző szituációkban elmondják a saját sztorijukat, és sosem hagyja őket passzív szerepbe süppedni. Reyes a közönségre partnerként, társalkotóként tekint, és bevonja a mű létrehozásába, amivel megkérdőjelezi a szerző, azaz saját maga kiemelt kontrollpozícióját.3 Mint a részvétel alapú művészeti projektek legtöbb esetében, itt sincs értelme keresni a műtárgyat. A művész alkotói tevékenysége lényegében abban merül ki, hogy egy játékszabályokkal regulázott, jól megcsinált szituációt teremt, és ebbe a helyzetbe valamilyen módon bevezeti a befogadót. A Sanatorium egy tér, amely azért jött létre, hogy az emberek ott játsszanak, és hogy az ott tapasztaltak során olyan hétköznapi kérdésekre és problémákra találjanak könnyedén válaszokat, mint: „Nem is tudom, hogy szeretem- e a munkám?” „Miért nem beszélek évek óta a nővéremmel…” vagy „Szeretnék elköltözni, de nem merek, mit tegyek?”
   A projekt természetéből fakadóan nehéz objektíven beszámolni arról, mi is történik az egyes terápiás üléseken. Mivel a gyógyító játékok forrása minden esetben a pszichikum, az egyén lelki tartalma, a tapasztalatokat egyénenként máshogy értékelik a befogadók. Arról pedig, hogy milyenek ezek a benyomások, csak szubjektív beszámolók tanúskodhatnak hitelesen
 
 
 
VACCINE AGAINST VIOLENCE / Erőszakcsillapitó vakcina
 
 
A Sanatoriumnak Kasselban, a dOCUMENTA (13)-on a Karlsaue Park közepén egy félig nyitott faház ad otthont, az önkéntes gyógyítók itt folytatják le gyors kúráikat a vállalkozó kedvű pácienseken. Többen sorban állnak, az agressziókezelésre viszont éppen van egy szabad hely. Kapóra jön, mert éppen van kire dühösnek lennem. Találkozom újdonsült orvosommal (húszas éveiben járó, farmerre orvosi köpenyt húzó srác), aki bekísér a kezelőbe, és elmagyarázza, hogyan fog zajlani a terápia. Kórházszagnak, hárszöld falaknak és gyomoridegnek nyoma sincs, könnyű szellő fúj át a parkon, a madárcsicsergés behallatszik a puritán szobába. Poäng-fotel és kanapé helyett egy kis asztal, egy fej nélküli bábu és egy lufi fogad. Terapeutám arra kér, gondoljak arra az emberre, aki legutóbb nagyon megbántott. Ezt követően kapok egy lufit, amit fel kell fújnom – ez lesz a figura feje. A lufi megszemélyesedik, arcot rajzolok rá, azét az emberét, akivel szemben mérgemet szublimálni szeretném. A felkészülés után egy dolog van csupán hátra: minden erőmet beleadva, balhorgokkal és jobbegyenesekkel ütni-vágni-kidurrantani a lufit. Még mielőtt ez megtörténne, orvosom felkínálja a segítségét: egyfelől dönthetek arról, hogy egyedül is boldogulok-e a feladattal vagy szeretném, ha ő is beszállna a zúzásba, másfelől bátorít, hogy vágjam a bábu arcába csalódottságom, szomorúságom, haragom pontos okát. Miután a lufi cafatokban hever a földön, egy kis fehér pirulát nyújt át nekem, ami állítása szerint egy „erőszak elleni vakcina” – valójában egy szem  tictac. Jellegzetes lekerekített formájáról rögtön felismerem, tisztában vagyok vele, hogy korántsem csodaszer, és hogy nem fog egy csapásra megóvni a stressztől és a dühtől. A néhány perces terápia mégis valamiféle nyugalmi állapotot idéz elő: elménket ugyanis egy, a valódi dühkifejezést helyettesítő szimbolikus cselekvéssorral könnyen be tudjuk csapni. Ez a terápia a katarzissal operál – a görög eredetű szó jelentése (megtisztulás, megszabadulás) itt gyakorlati értelmet nyer. (Sz.J.)
 
 
CITYLEAKS / Titokszivarogtató
 
 
Állóképek a doc.tv a dOC UMENTA (13)-on forgatott videójából (https://www.youtube.com/watch?v=drmWM0XII6w)
 
Ránézek kis kezelőfüzetemre, a következő kezelésem helyszíne a Titokszivárogtató. A helyiségben üres papírcetlik és palackok fogadnak. Az üvegek nagy része egy vízzel teli cinklavórban pihen. A terapeutám arra biztat, írjam fel egy eddig féltve őrzött titkomat a lapocskára (ő addig az intimitás jegyében elfordul), majd tegyem be egy üres flaskába, aminek a száját zárjam le egy dugóval, és helyezzem a vízben lebegő zárt palackok közé. A jutalmam egy másik páciens intim mondatainak elolvasása lesz. Vacillálok, hogy a teljes titoktartás érdekében magyarul vagy angolul vessem-e papírra gondolataimat, végül az angol mellett döntök, így egyrészt könnyebb szavakba foglalni a titkot, hiszen az idegen nyelven való fogalmazás rögtön egyfajta távolságot teremt a titok tárgyával szemben, másfelől nem fosztom meg a soraimat elolvasó sorstársamat a titok instant dekódolásától. Nem mondhattam el senkinek, elmondtam hát legalább egy ismeretlen embernek. Cserébe én is kihalásztam egy cédulát, amin egy meglehetősen banális üzenet állt, gyöngybetűkkel papírra vetve – de hogy micsoda, azt el nem árulhatom. (Sz.J.)
 
 
THE MUSEUM OF HYPOTHE TICAL LIFETIMES / Feltételezett életutak múzeuma
 


 
Én is itt ülök a közelgő ismeretlen helyzet okozta jóleső gyomorideggel (nem azzal a kórházszagra beinduló másik fajtával). Egyéni terápiát kaptam, a múzeumosat, csak még vannak előttem. Nagyon akartam ezt, mivel egyébként is csinálok kiállításokat, kíváncsi vagyok, milyen lesz az, amit kifejezetten magamról kell összeállítanom. Azt mondják, valahol mindegyik kiállításban ott van a kurátor, de ez azért más lesz. A recepciónál megütik a gongot, nyílik az ajtó, cserélünk. Köszönések közben bevezet egy fehér köpenyes lány a „kórterembe”. A falon végighúzódó polcsorokon temérdek kis tárgy sorakozik, gyors pásztázással kétszázat számolok, mind különböző. A terem közepén áll a Mucsi Mesi Múzeum (MuMeM) makettja, az életem váza térben megalkotva, a „Születés-szobától” egészen a „Halálteremig”. A feladatot, hogy rendezzem be a nagybetűs saját kiállításomat, meglepően gyorsan teljesítem. A kis tárgyakból asszociációs alapon választok: az egyik nagymamám egy kis konyha zöld fotellel, Apukám egy üllő, rajta egymást segítő kezek, Anyukám a koppenhágai sellőszobor porcelánmása, apai nagypapám óriási nagyítólencse, én jegesmedve vagyok. A „Magánéletem-szárnyban” legnagyobb szerelmi csalódásomat egy arany szarkupac jelzi, de rögtön mellette már ott lebeg az új korszak figurája, az asztronautám, akinek balján boldogan szállok az égbe piros mini űrhajóként. Parfümben úszó csillámpor jelzi, hogy éltem Párizsban, műgyanta aggyal reprezentált intellektusomnál pedig gumi-Kerberosz a teremőr. A jövőmet testvérekkel és barátokkal (értsd: műanyag Romulus és Remus, mosómedve, mozgatható halfarok, kutyuska, aprócska whiskysüveg) telítem, öregkoromat pedig egy nagy barna kristály testesíti meg (viszonylag nehéz darab). Az installálás végeztével a fehér köpenyes lány arra kér, mondjam el, mit miért tettem a helyére. Ez az analízis rész, ez a lényeg. Kiválasztani könnyű, szinte magától értetődő volt, az okokat visszafejteni viszont valamivel nehezebb, de jól kérdez, úgyhogy sikerül. Azóta is sokat gondolkodom azon, vajon miért vagyok jegesmedve: a hidegsége, az ereje, a magabiztossága, a veszélyeztetettsége, a magányossága vagy a különlegessége miatt? (M.E.)
 
 
PHILOSOPHICAL CASINO / Filozofiai kaszinó
 
  
 
Kaszinózni hárman megyünk. Állítólag olyan, mint egy jósda, vagy mint az a mindentudó 8-as biliárdgolyó, amit csak meg kell rázni, és az alján megjelenik a válasz a legkülönfélébb kérdésekre. A kaszinó szabályai: megfogalmazok egy kérdést, papírra vetem, majd a terapeuta kiragasztja a falra. Miután felolvasott egyet, ki kell jelölnöm, hogy a teremben elfekvő hatalmas, többoldalú dobókockák közül melyikkel akarok dobni egyet. Természetesen nem méret vagy forma alapján kell dönteni (bár úgy is tudnék), hanem (mint mindig, itt is) a tartalom a lényeg: azt kell eldönteni, hogy az ókori görög, reneszánsz vagy német filozófusok stb. válaszát akarom-e inkább hallani a kérdésemre. Miután kiválasztottam a számomra legszimpatikusabb filozófiai iskolát, dobok a kockájukkal. A kapott válasz nagy igazság és kísértetiesen találó, még akkor is, ha tudom, hogy az összefüggéseket a két szöveg közt (mint mindig, most is) én teremtem meg, mert azt akarom, hogy „nyerjek”. (M.E.)
 
 
COMPATIBI LITY TEST FOR COUPLES / Összepassz-teszt pároknak
 
Állóképek a Momenta100 a dOC UMENTA (13)-on forgatott, (042) számú, Compatibility Test című videójából (https://www.youtube.com/watch?v=qHTSj50RTqM)
 
Mivel az űrlapon beikszeltem, hogy ketten vagyunk itt (barátok), felírtak nekünk egy pártesztet. Kicsit késünk, de még javában zajlik bent valami, jól hallani a gépzajt. Tíz perc múlva szólítanak minket. Belépünk a szobába, az asztalon mindenféle gyümölcs gömbölyödik és illatozik. A múzeumos terápiához hasonlóan, ki kell választani, melyik gyümölcs vagyok én és melyik a társam. Természetesen ananász vagyok, ő pedig szerintem piros alma. Leveszem a polcról, mire a „párom” már málnákkal mint önarcképekkel az ujjain közelít felém, nekem mosolygós almát hoz. A terapeuta egy turmixgépre mutogat, és arra kér, tegyük bele a gyümölcsöket, miközben elmondjuk, miért ezeket választottuk. Ez a leglényegesebb rész, itt feloldjuk a szimbólumot. Beindul a blender, mi pedig várjuk, összepasszolunk-e. És igen, a keverék ízre nagyon finom. Röhögcsélünk, hogy miért nincs savanyúkáposzta. Az ízteszt jó hangulatban telik, kifelé azért megmagyarázzuk magunknak, mi is lehet az alapja ennek, mert komoly visszaigazolásnak érezzük. A közös ízlés – és itt a mindenkori ízlésre gondolunk – jó alap lehet bármilyen társas kapcsolathoz. A smoothie-ban összeolvad a két-két különböző gyümölcs, ahogy a barátságban vagy a szerelemben a két különböző személyiség. (Megjegyzés: ha korábban ismertem volna ezt a technikát, az aranyszar-kupac biztos nem kerül be életem kiállításába.) (M.E.)
 
 
GOODOO / Kedvesvudu
 
Állóképek Pedro Reyes New Yorkban forgatott Goodoo Report című videódokumentációjából (https://vimeo.com/24738368)
 
A Sanatoriumban az egyik kúrát Goodoonak nevezik, ez tulajdonképpen egy negatív vuduzási folyamat, vagyis a rontással való sújtás helyett itt egy távolban lévő illetőt tölthettem fel pozitív energiákkal azáltal, hogy egy textilbabára különféle anyagokat, apró tárgyakat applikáltam. A terápia a haiti eredetű vallásból merít; a vudu fontos kellékei a wangának nevezett, többnyire zsírból, viaszból, kenyérmorzsából, rongyból készülő babák. Az autentikus vudu szertartások során a babák kitömésére szolgáló gyapotot vagy szalmát tyúkvérrel festik meg. A Sanatoriumban szerencsére vér nem folyt, a varázsbabákat sterilnek mondható eljárás folyamán ruháztam fel gyógyító zónákkal. (Sz.J.)
 
A Sanatorium terapeutái (a fehér köpenyesek) nem hivatásos egészségügyi szakemberek, hanem ideiglenesen gyógyítókká avatott civilek, akiket a művész személyesen készít fel a kezelések levezetésére. (Ő maga a terápiákon nincs is jelen.) A gyógykezelések sem valós orvosi körülmények közt zajlanak, mert ez egy művészeti projekt, még akkor is, ha tényleg minden részlet (a környezet, a ruhák, a beszédmód) olyan, mint egy kórházban, és még akkor is, ha a terápiák – amint azt a visszajelzések is mutatják – hatásosnak bizonyulnak. Reyes azzal, hogy kiterjeszti a szakértők körét és demokratizálja a gyógyítási folyamatot, rámutat arra a lehetőségre, hogy megfelelő szándék birtokában bárki képes lehet a városi betegségek felismerésére és bizonyos fokú kezelésére. Az esetek többségében a lelki gondok ugyanis észrevétlenek maradnak, mert a testet érintő, fizikai betegségekkel ellentétben nem feltétlen akadályoznak a mindennapi rutinban, ezért bizonyos fokig együtt lehet velük élni. A Sanatorium segítségével az egyén reflektáltabb lesz a lelki folyamatokat illetően és képessé válik az (ön)diagnosztizálásra. Reyes ezért nemcsak mint gyógyító, rendező és játékmester lép föl ebben a projektben, hanem mint speciális tudást átadó pedagógus is.
 
• • •
 
1 Lásd Pinczésné Palásthy Ildikó: A drámapedagógia produkciófelülete és hatásmechanizmusa. In: Mediárium 3. évf. 1–2. sz. 2009. tavasz–nyár
2 Dr. Palásthy Ildikó: A pszichodrámától a drámapedagógiáig, avagy drámajátékhatásvizsgálat kisiskolások körében. Drámapedagógiai Magazin 3. sz. 1992/1. 11–14. o.
3 Lásd Szakács Eszter (szerk.): Curatorial Dictionary. [online] 2014. szeptember 24.
 
 
 
Kapunyitási és kapuzárási pánikok, életnegyedi és életközepi válságok tagolják életünket. Rossz közérzetünk, szorongásaink oka lehet az egyre gyorsuló és kiszámíthatatlanabbá váló környezet; a bizonytalan, tervezhetetlen munka- és életkörülmények okozta stressz. Tünetként jelentkezhetnek agressziókezelési problémák, pánikbetegség, alvászavar, krónikus kimerültség, depresszió, addikciók, valamint súlyos esetben szociális elszigetelődés. Magyarországon a lelki eredetű betegségek társadalmi megítélése meglehetősen negatív. A témával kapcsolatos tévképzetek közönyhöz, tabusításhoz, a lelki bajok el nem ismeréséhez és elfojtáshoz vezetnek. A psziché bajai mintha kívül esnének a népegészségügyi programokon, intézményesített periferiális helyzetük pedig csak erősíti az elutasító hozzáállást.
 
 
A cikk megszületését a B.Braun támogatta .