Rippl a Vadak között - Egy magyar kép Houstonban
Molnos Péter
Egy ország képzőművészetének súlya, nemzetközi megítélése leginkább abban mérhető, milyen művekkel van jelen a világ jelentős múzeumainak állandó és időszakos tárlatain. Magyarország helyzete ebben a tekintetben rendkívül ambivalens: ahol feltűnünk – leginkább a 20. századi fotóművészet területén – kizárólag olyan művészek alkotásai kerülnek közönség elé, akik emigránsként váltak világhírűvé, s így individuális jelenlétük nem vagy csak elenyésző mértékben kapcsolódik össze szülőhazájuk elismerésével. Kertész, Brassai, Capa és Moholy-Nagy a műfaj ikonjaivá vált alkotásai szinte kivétel nélkül a francia és német fotóművészet két világháború közötti alkotásaiként kerülnek bemutatásra, míg például Drtikol, Sudek és Funke műveit mint az Osztrák–Magyar Monarchiától függetlenné váló Csehszlovákia művészetének kiemelkedő eredményeit tárják a közönség elé.
Festészetünk jelenlegi nemzetközi megítélésével kapcsolatban ilyen gond fel sem merül: hírünk nincs, jelenlétünk elhanyagolható.
Tétova büszkeségünk szerény alapja a minden jelentős modern gyűjteményben feltűnő Moholy-Nagy László, aki a külföld szemében művészként sokkal inkább német vagy amerikai, mint magyar. S még tiltakozni sincs jogunk, hiszen az elmúlt fél évszázadban arra sem futotta, hogy egy számottevő művét valamelyik nagy múzeumunk megszerezze.
A sajnos csak látszólagos kivételek, melyek a szabályt erősítik – a Musée d’Orsay kedves, de nem túl jelentős, finom félhomályban megbúvó pasztellképe Rippltől, a római Galleria d’ Arte Moderna néhány, a két világháború között vásárolt magyar zsánerképe, Skuteczky és Perlmutter alkotásai – persze számunkra szívmelengetők, de közhelyesen szólva nem lépik át a nemzetközi közönség remekműveken és szenzációkon trenírozott ingerküszöbét. Igazán kiemelkedő, világszínvonalú magyar festmény jelenleg egyetlen külföldi múzeum állandó kiállításán szerepel.
Történetének bemutatása, a gyűjteménybe kerülés körülményeinek tisztázása nem csupán érdekes kuriózum, de példája arra is rámutat, milyen szerepe van a véletleneknek és egy-egy ember tudatos munkájának abban, hogy művészetünk egy darabja igazán méltó környezetbe kerülve hirdethesse alkotója tehetségét, és nemzetközi színtéren is ráirányítsa a figyelmet Magyarország festészetének ma még rejtett értékeire.
A houstoni Museum of Fine Arts 2000 márciusában megnyílt – a Pritzker-díjas Rafael Moneo által tervezett – új szárnyának második szintjén kitűnően válogatott kiállítás mutatja be az egész múzeumkomplexum egyik legnagyobb támogatójának műgyűjteményét. Az alig három éve elhunyt Audrey Jones Beck kollekciója mintegy hetven kiemelkedő alkotást tartalmaz, végigkísérve a francia impresszionizmus és a 20. század elejének modern irányzatainak történetét, bemutatva többek között Boudin, Van Gogh, Gauguin és Matisse műveit. A gyűjtemény legerősebb két fejezete a Nabis csoport és a fauve-ok művészetét reprezentálja. Érdekes módon a cikk apropóját adó Rippl-Rónai-festmény nem a kiemelkedő Bonnard- és Vuillard-művek között kapott helyet, hanem a Vadak termében. Az 1909-ben, jellegzetes kukoricás stílusban festett Sárga zongoraszoba című kép Derain 1906-os főművével, a méretében is impozáns, La Route tournant, l’Estaque című képpel szemben függ, Manguin, Dufy és Albert Marquet fauve-os festményei között.
Rövid utánajárással – Robert Alker és Thomas P. Lee, a Beck-gyűjtemény művészeti tanácsadója segítségével – sikerült megtudni a kép gyűjteménybe kerülésének tanulságos történetét. A kollekció létrehozója, az 1922-ben Houstonban született Audrey Jones Beck 1964-ben megvásárolta Pierre Bonnard Dans L’Atelier du peintre (A festő műtermében) című alkotását. A tekintélyes provenienciájú – többek között Vollard, Bignou, Kaganovich és Bührle gyűjteményében is megfordult – festmény Rippl-Rónai Józsefet ábrázolja, aki a képen párizsi stúdiójában, készülő műve előtt ül, miközben felesége belép a műterem ajtaján.
Az 1905-re datált mű témája keltette fel először Mrs. Beck érdeklődését a magyar festő iránt. A valóságos Bonnard-rajongó amerikai hölgy kollekciója fejlesztésekor mindig igyekezett bemutatni az egyes művészek közötti kapcsolatokat, stiláris és valóságos találkozási pontokat, így érthető módon elhatározta, hogy egy Rippl-enteriőrt is gyűjteményébe illeszt. Az alkalmas darabra azonban csaknem négy évtizedet kellett várni. 2003 tavaszán, a Kieselbach Galéria árverési katalógusában és kiállításán tűnt fel először közönség előtt a Sárga zongoraszoba című kép. Szerencsére Thomas P. Lee barátja, a Budapestről 1956-ban emigráló, Houstonban műkereskedőként dolgozó Robert E. Alker folyamatosan szemmel tartotta a magyar aukciós piacot, így a kellő pillanatban jelezhette a régóta várt, s minden tekintetben megfelelő festmény felbukkanását. Alker Róbert lelkesedését és meggyőző erejét, no meg Mrs. Beck anyagi kondícióit dicséri, hogy a kiváló kvalitású Rippl-enteriőr végül rekordáron, 58 millió forintért került a houstoni gyűjteménybe, s azóta is a vásárlója nevét viselő épület állandó kiállításán reprezentálja a magyar festészet ma még külföldön alig ismert értékeit.
2007/3. 32-33. o.