Mindig tisztább formákkal dolgozik az ember, nem összemaszatolva... – Interjú Maurer Dórával I. rész
Mindig nagyon érdekes, ha fel lehet fejteni, milyen élettények, élmények határozták meg egy pálya kialakulását. Esetünkben például azt, milyen történések, vonzódások alakították azokat a választásokat, amelyek eredményeképp itt áll előttünk egy nemzetközileg is érvényes művészet és egy egészen kivételes hatású művészszemélyiség.
Topor Tünde: Azt szeretném, ha a legelejéről indulnánk, a gyerekkorodtól, hogy kiderüljön, mik voltak rád hatással, mi miben gyökerezik. Vagy szerinted ennek nincs létjogosultsága?
Maurer Dóra: De van, szerintem egy pálya egységben szemlélendő dolog: hogy hogyan kezdődött és hogyan folytatódott. Ebből a szempontból fontos az, hogy a mamám családja nem volt művészetközeli. A nagynénémékkel egy bérházban laktunk, lógott náluk egy nagy méretű kép, ami blondelkeretben volt, őszi erdőt ábrázolt, néhány báránnyal. Ezt időnként megnéztem, hogy vajon hogyan csinálták. A papám családja nagyszebeni, erdélyi, szóval szászok. Gyerekkoromban nem ismertem közülük senkit, jóval később ismerkedtünk össze, akkor is csak felületesen. Én ugyanis nem ismertem a papámat, meghalt, mielőtt megszülettem. 47 éves volt, ahhoz képest idős, hogy pont gyereke volt születőben. Az első világháborúban többször is fogságba esett, többször is menekült; gyomorfekélyt kapott. Amikor megtudta, hogy gyereke lesz, gyorsan megoperáltatta magát, és ebbe bele is halt. Anyám 38 éves volt, amikor apám elvette, szóval ő se volt egy kislány. Apám januárban halt meg, én júniusban születtem, anyám a kettő közötti időt zokogással töltötte, úgyhogy jó bölcsőm volt az ő méhében (nevet). A papám térképész volt, geodéta és amatőr festő, rajzoló. Nálunk a lakásban apró bekeretezett akvarellek lógtak a falon, voltak, amelyek a Margit hidat vagy a Parlamentet ábrázolták, és volt egy, amelyiken valami szörnyűséges naplemente volt látható. Volt egy „szecis” rajza is a papámnak, igazán finom kivitelben, tustollal, amit nagyon csodáltam, mert annyira precíz és szép volt. És amit fontos még elmondani, hogy apám által tervezett bútorok voltak a lakásban. Karosszék, kredenc, ilyesmik. A kredenc illatos volt, egyrészt mert jó furnérja volt, mindenféle lakkokkal fényezve, és olyasmikkel volt tele, amiket apám a térképészethez használt, furcsa madártoll alakú kis kaparó dolgok, kínai tusrudacskák, csupa érdekesség. Ezeket később elkezdtem nézegetni, igazából elég korán. Ami pedig a saját rajzolásomat illeti, az egészen kicsi koromban nagyjából a karácsonyi rajzokból állt. Emlékszem, mindenkinek adnom kellett valamit, és nagy család voltunk, anyámnak sok testvére volt. Ezért én gyerekkönyvekből, a nekem vásárolt elég naturalista, de szép, finom mesekönyvekből másoltam, és ezeket osztogattam olyankor. A magamtól rajzolt dolgokban, minthogy háború volt, volt egy központi téma vagy gondolat, ami tulajdonképpen máig mozgatórugó a tevékenységemben. Ez pedig az, hogy van a kép közepén egy ház. Rendes sátortetős ház, még galambdúc is van hozzá, körbe van kerítve. Kicsit felülnézetben, axonometrikus ábrázolással. Mert valahogy mindig érdekelt a perspektíva. Nem a frontalitás, hanem a perspektíva. Ez a ház mutatta a tökéletes boldog életet, azt, amikor minden harmonikus. A háztól jobbra és balra egy-egy szikla, hegyszerűség. Az egyiken egy kereszt, egy koszorú, és térdel előtte valaki, egy pici kis emberke. A másik oldalon viszont ágyú van, ami lövi ezt a szemközti hegyet, tehát lövi azt, aki ott imádkozik. Nem a házat lövi, hanem az alakot.
Súlyos, de nem tragikus emlékem az ostrom. A Vízivárosban lévő házunkat félig lebombázták, miközben ott voltunk a pincében. Repültek az ajtók, a vasajtók. Nem félemlített meg, inkább érdekes volt; sötét folyosókon megyünk és mondják az emberek, hogy vigyázat, jobbról vizet viszek, balról meg levest. Volt egy új babám, egy párnán hordoztam, meglátta egy nő és rám szólt: teszed le azt a gyereket! Furcsa dolgok voltak. Ott láttam az első halottat, illetve a cipőjét. A támadás következtében meghalt valaki, betették egy teknőbe és letakarták papírral. Azt mondták, hogy ez a manó. Igazából azt mondták, hogy ez a Mann úr, de én úgy értettem, hogy manó, bár már kicsit nagy voltam ehhez a hülye képzethez. Szóval a rajzolásom ebbe az irányba haladt. Katonákat is rajzoltam, pedig azokat nem nagyon láttam. Aztán sokáig semmi, csak az iskolai rajzok, például a harapófogós, amit Olajos György néhány éve egy általános iskolai raktárban megtalált. Az iskolában már rengeteget rajzoltam, én készítettem a faliújságot, de plakátot is próbáltam csinálni. Közben úszó voltam és az edzőm, Peterdi Pál animált, hogy illusztráljam a verseit. Könyvkötészettel is foglalkoztam, A három testőrhöz csináltam borítót, még megvan, nem olyan nagyon rossz, de hát gyerekes. Ez egyébként akkori, amikor épp a Képzőművészeti Gimnáziumba készültem. Deklasszáltak voltunk, ráadásul az apám katonatiszt volt, anyám özvegyi nyugdíját is elvették, és bár elment a Rico kötszergyárba dolgozni három műszakba (akkor volt a koreai háború), valahogy mégis kiderült rólam, hogy nem vagyok a munkásosztály gyermeke, talán ezért sem akarták továbbítani a felvételi lapomat a Kisképzőbe. Ezt szerencsére időben megtudtuk, anyám elment, nézegette a Lónyay és Török Pál utca sarkán a Képzőművészeti Gimnáziumot, és megszólított egy embert, aki épp kijött a kapun, ez véletlenül épp Z. Gács György volt, az igazgató. Tőle kérdezte meg, hogy hogyan lehetne ide bekerülni egy gyereknek. Z. Gács utánanézett, és kiderült, hogy tényleg nem érkezett meg a papírom. Javasolta, hogy járjak az esti előkészítő tanfolyamra. Ültünk a rosszul megvilágított nagy teremben és csendéleteket, kitömött madarat rajzoltunk. Nagyon csodálkoztam, hogy a többiek mit rajzolnak olyan hosszasan, mondjuk egy teáskannán. Én két perc alatt készen voltam vele, mert primitíven rajzoltam, nem találtam érdekesnek a részleteket és a kidolgozás módjait. Simán felvettek, ott töltöttem sportolóéveim nagy részét. Igazából akkoriban nem a rajzolás meg a festés volt számomra fontos, kedvvel csináltam, csak nem ez volt a központban, hanem az úszás. Hátúszó voltam, serdülő rekorder. Egészen 18 éves koromig lelkesen edzettem, bár a gimnázium utolsó éveiben már inkább történész vagy erdész szerettem volna lenni. A természet iránti érdeklődésem előzménye az, hogy a Csalogány utcai általános iskolának, ahová korábban jártam, volt egy nagy alsó kertje, teljesen elhanyagolva. Derékig ért a gaz, de a gyerekeknek volt lehetőségük, sőt később biológiából kötelezettségük, hogy mindenki csináljon magának egy kis haszonkertet. Én ezt még nyáron is gondoztam, szünidőben is bejártam, például szereztem békákat a Margit-szigetről, hogy az én kis tavamba betegyem őket. Persze mind megdöglöttek, szegények. Nagyon szerettem látni, ahogy kinő a növény. Boldogság töltött el, és ez a vonzódás meg is maradt. Még vissza akarok térni arra, mert idetartozik, hogy a német kiadású gyerekkönyveimből sokat másoltam. Az egyik sorozat rajzolója Nora Scholly, a nevére máig emlékszem, a német parasztgyerekek bukolikus életét ábrázolta hallatlanul finom kidolgozású akvarellekkel. Sütik a krumplit, füstöl a kémény, távoli hegyek, erdők, évszakok változnak. Nagyon érzékeny volt, hatott a fantáziára. De én mégsem ilyen stílusban kezdtem el az önálló rajzolást, hanem az történt, hogy az edzőmtől kaptam egy újságkivágást, amin egy fáradt bokszoló ül a ring sarkában, lógatja a kezét és a fejét. Emlékszem, a kép egy festményről készült, ami barnával és sötétes zölddel – lombzölddel, ahogy mondják – volt megfestve. Peterdi kérte, hogy ezt fessem meg neki, aminek kevés sikerrel neki is láttam. Festéket és kartont találtam hozzá, mert az unokanővérem és a férje, Scholz Erik egy darabig ott laktak a nagynénéméknél egy eléggé érdekes szobában, aminek a felét bombatalálat érte. A válaszfalat felhúzták ugyan, de nem vakolták be, a nyers tégla festői volt. Scholz Erik aztán elköltözött a családjával, mert kapott egy műtermet, de a festékeit, amik ki voltak nyomva egy üveglapra, mind otthagyta nekem, úgyhogy rászálltam ezekre. 13 éves lehettem. Miután megfestettem a bokszolót, elkezdtem az ablakból a tájat festeni. Az egész Víziváros és a Vár látható volt a lebombázott házak miatt. Házakat kezdtem festeni úgy, hogy a körvonalaikat jól meghúztam, feketével, utólag konstruktívnak mondható módon. Erre jött Scholz Erik, és azt mondta, hogy ez a legegyszerűbb, így a legkönnyebb. Úgyhogy ezt abbahagytam és áttértem a naturalizmusra, de csak akvarell formájában – ezeket jobb elfelejteni. Mindezt csak azért mesélem, mert a geometria előzménye valahol itt lehetett.
De ahogy mondtam, a gimnáziumban elsősorban a sport foglalkoztatott, aztán meg a természeti tevékenység, és megszerettem a történelmet. Azért mégis felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, azt gondoltam, úgyse fog menni. Mégis sikerült. Emlékszem a rajzra, amivel felvettek. Még a gimnáziumban felettem járt egy évvel Lakner László, neki volt egy rajza, amivel díjat nyert és amit kiállítottak. Ezen picike kis fehér akt állt nagy, sötét környezetben. A fekete úgy volt megoldva – puha grafittal persze –, hogy az már színnek hatott. Ez nagyon megfogott, egy fekete, amely szín. Nemcsak tónus, hanem önálló entitás. Ezt produkáltam én is egy portrén, a fölvételi rajzaim egyikén. Grafikus osztályra vettek fel, Ék Sándor volt a tanár, de inkább a kicsit unalmas tanársegédje foglalkozott velünk. A modellek, akiket szénnel rajzoltunk, ugyancsak unalmasak voltak, szinte kizárólag kivénhedt artistanők, kemények, izmosak, mégse férfiak, nagyon rossz volt őket rajzolni. Ha így ment volna tovább, akkor talán abba is hagyom az egészet. Még mindig ott volt lehetőségként, hogy oknyomozó történész legyek vagy pedig elmenjek az állatkertbe dolgozni. A második év kezdetén viszont elkezdtem érdeklődni a rézkarc iránt. Egy felsőéves diák alapozott le nekem egy picike lemezt és mutatta meg a „csaszatolós” rézkarcolást, ami abból állt, hogy az ember tűvel sok-sok vonalat húz az alapozásba, összevissza, hogy megformáljon valamit. Ez a tanulás viszont abbamaradt, mert jött ’56. Számomra nem jött hirtelen, mert reakciós családban éltem és természetes volt, hogy annak a rendszernek egyszer véget kell érnie. Anyám nem is rakta fel a jobb időkből meglévő perzsaszőnyeget, mert „ezeknek nem”. ’56. október 23-án, a menetelés a Bem térre hallatlanul feldobott, mint mindenkit. Tényleg azt hittem, hogy ezentúl minden frankó lesz. Nagy lelkesültség volt később ott állni a Parlament előtt. Egyébként már akkor észre lehetett venni, hogy vannak, akik irredenta módon kezelik az egészet. Volt a közelemben egy bácsi, aki olyanokat kiabált, amiből pontosan lehetett tudni, hogy visszavárja a Horthy-időket. De a többiek kiabálásból azt vettem ki, hogy inkább a szocializmust akarják megjavítani és emberibbé tenni. És tulajdonképpen én is azt hittem, hogy erről van szó, mindig is baloldali voltam egy kicsit. Aztán a külföldi utaknál, amikor megtapasztaltam a szegénységemet és az idegenségemet, még baloldalibb lettem.
Amikor a Parlament előtti lövöldözésben rengeteg ember megsérült, egy házbeli lánnyal együtt elmentem sebesülteket ápolni. Több kórházat végigjártunk, egyikben sem kellettünk, csak a Róbert Károly körúti Honvédkórházban, úgyhogy ott töltöttem két napot, ébren. A végén orosz katonákat ápoltam. Szörnyűségek is voltak: rakosgatnom kellett egy szekrénybe gyógyszereket, és közben a Parlamenttől hoztak oda egy fiatalembert, akinek hiányzott a koponyacsontjából egy darab, és látni lehetett az agyvelejét. Röntgenre várt, vagy műtétre és mondanom kellett neki, hogy ne mozogjon, mert kiesett volna az agyveleje. Ijesztően közel voltam hozzá. Szóval ’56 megváltoztatott. Addig naiv, nyílt gyerek voltam, akkor egészen megváltoztam. Nem voltam hajlandó beszélni, csak néha, a legszükségesebbeket. Nem akartam találkozni emberekkel. Kijártam naponta villamossal a Hűvösvölgybe vagy a Zugligetbe és hosszú sétákat tettem. Írogattam, verset írtam, rajzolgattam. Olvastam mindenféléket. Pontosan már nem emlékszem, hogy mi mindent, de azt hiszem, főleg Thomas Mannt. Hegelt is olvastam. Az Esztétika egyik kötetét később el is loptam az Egyetemi Könyvtárból, mert annyira tökéletes volt a gondolatmenete, és választ adott egy csomó kérdésemre.
Aztán megkezdődött az iskola, azt hiszem, márciusban vagy áprilisban lehetett először bemenni a főiskolára. A grafika hivatalosan zárva volt. Másodikban Hincz Gyula lett a tanárom, politizált is velünk. Ma is röhögnöm kell, amikor eszembe jut: Hincz az ablak előtt ül, nagyon gesztikulál, hogy ő hallatlanul optimista, és ezután minden jó lesz. Egy háromlábú széken ült, és miközben ezt mondta, a nagy mozdulattól fel is borult.
Az osztályban egyébként többen úgy gondolták, nagyon jó, hogy leverték a forradalmat. Megindult a KISZ is, én nem lettem tag. Az osztályomba járt a KISZ vezetője, Csoór Gáspár, idősebb, gondolkodó ember, aki sokat olvasott. Ennek ellenére furcsa volt, hogy miért érezte magát azonosnak egy éppen kiépülő és mindenkit tönkretevő, retorziókat képviselő állammal, nem tudom. Én egy Vásárhelyi Vera nevű lánnyal barátkoztam, ő Vásárhelyi Zoltán lánya volt és a Zeneművészetire járt korábban, csellistának tanult. Vekerdy Tamás volt a barátja. Általa ismerkedtem össze Vekerdyvel és az ő baráti körükkel, akikhez akkoriban odatartozott Karátson Gábor is. Őt akkor ismertem meg, amikor kijött a váci fogházból. Ott volt ebben a körben Keserü Ilona, Ligeti Erika, Kovásznai György, Major János. ’57-ben Szentendrén ismerkedtem össze Major Jánossal, aki akkoriban kis méretű rézkarcokat csinált, láttam, milyen szép, tiszta vonalakkal dolgozik és ez nekem nagyon tetszett. Addig még az ’56-os élményeim hatása alatt voltam és nagyon magányos, de Szentendrén magamhoz tértem, elkezdtem dinamikus, kicsit expresszív tájrajzokat csinálni. A dombos táj formáinak értelmezése volt a rajzok célja, a nagy formákat egymásból értelmeztem. Amikor be kellett mutatni őket, valaki azt mondta, hogy milyen intellektuálisak. A főiskolán egyik osztályban sem éreztem otthon magam, ezért teremről teremre jártam, és ahol láttam valamit, ott nekiültem és az állványok tövében ücsörögve kis méretű rajzokat csináltam, irtó feszült, karakteres formákkal – meg is vannak még valahol. Később úgy segítettem magamon, hogy hazavittem az aktuális főiskolai modellt. Akkoriban apró pénzkereseteim voltak, például egy fodrászüzlet kirakatába pannót csináltam. Otthon a saját szobámat albéreltem, hogy javítsak valamit a családi anyagi helyzeten. Az iskolában az elméleti órák helyett a takarítónőt, a fűtőt, az évfolyamtársakat rajzoltam. Az egyik takarító asszony miután meglátta a rajzomat, többet nem köszönt vissza nekem. Hát igen, mert ha valakinek gombszeme volt, akkor azt erőteljesen kihangsúlyoztam. Csak rajzoltam, nem festettem. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a látvány karakterisztikus, kifejezetten a formákra koncentráló megragadása érdekelt. Amit igazából a forradalom leverése utáni fájdalommal és az emberiség iránti akkori rosszindulatommal lehet kapcsolatba hozni. Amikor harmadikos lettem és félévkor naivan kiraktam a munkáimat, közölték velem, hogy ha év végéig így csinálom, kirúgnak. Akkor kezdtem el két vágányon dolgozni. Bementem az iskolába, kifeszítettem a vásznat és festettem, mint a többiek, egyszerű, leegyszerűsítő posztimpresszionista módon – ahogy akkoriban mondtuk. Otthon pedig csináltam a magam dolgát. Emlékszem, volt egy főiskolai pályázati kiírás, a munkásmozgalmat kellett ábrázolni. Három részből álló rézkarcot csináltam, egy triptichont, amelyen az összes ismerőst, beleértve Nagy Gyurkát, Melocco Miklóst, Vásárhelyi Verát, Major Jancsit, Deák Klárit, modellt, takarítónőket, a fűtőt és mindenkit szerepeltettem. Az első lapon ülnek egy asztal körül és vitatkoznak, hogy miként kéne a munkásmozgalmat elkezdeni. Viszont a háttérben ott lapul egy alak, aki kihallgatja ezt az egészet. A második egy forradalmi jelenet volt, ahol rettentő nagy tömeg megy neki az egyetlen szegény lovas rendőrnek. A harmadik lapon a megtorlás látható és az ablakon át az első lap alakjait látjuk tanácskozni ismét. Ezeket a kompozíciókat geometrikus alapformákra vezettem vissza, például Uitz Bélának a Ludditákhoz készült konstrukciós rajzaira. Nagyon sokfelől táplálkoztam, Van Eyck, Hodler, Modigliani, Schongauer, Lucas van Leyden, csak reprodukciókból. A Szépművészetiben Sebastiano del Piombo Férfi képmása volt az egyetlen, amit a harmóniája miatt örömmel nézegettem. A primitívek, például Konrad Witz, inkább pici szürke reprodukciók formájában vonzottak. Az idősebb Lucas Cranach Ifjúság kútja című képe sokáig kísértett, még az elmúlt öt-tíz évben is. Ennek közepén egy perspektivikusan festett nagy medence látható, amelyben hölgyek fürdőznek és visszaifjodnak, hozzák őket talicskán a férjeik. A férjek öregek maradnak, a menyecskéket meg a bokrokban már várják a fiatal legények és ott szerelmeskednek. Szóval ez a medence és az elképzelt színe – mert ezt is csak kis szürke reprodukcióból ismertem – volt az, ami engem nagyon megfogott.
Minden évben voltam főiskolai művésztelepen, Hódmezővásárhelyen kétszer is, már nem tudom, miért, talán azért, mert ott irtó forróság volt és lehetett szenvedni. Egész idő alatt bicikliztem, rajzoltam a piacon az embereket, ugyanazon az általam gondolatinak nevezett módon. Amikor a művésztelep végén a Tornyai Múzeumban bemutattuk a műveinket, egy tanárnő, aki akkoriban a vezető tanárunk felesége volt, beírta a vendégkönyvbe, hogy a Maurernek esze van, de szíve nincs. Ez rettenetesen földre sújtott és attól kezdve igyekeztem enyhülni. Volt például egy rézkarcom, az volt a címe, hogy Olyanok, mint a gyöngyök, mert az egyes figurákat karakterisztikus entitásoknak tekintettem és úgy helyeztem el egymás mellett, hogy függetlenek maradjanak; kezdtem őket megszeretni. Nem sokkal ezután már következett a diplomaév. Minthogy grafikus osztályba jártam, egy sorozat rézkarcot csináltam mindennapi látványokról, apró személyes élményekről, a közös címük is ez volt: Mindennapok. Erre az ártalmatlan, barátságos sorozatra nem kaptam diplomát. Körülöttem mindenki kapott. A bizottság Aradi Nórából, Ék Sándorból (akivel egy évig nem is akartam találkozni, mert féltem, hogy beledumál nekem), Kádár Györgyből és Bernáth Aurélból állt. Az utóbbinak a diákjai egy évvel korábban a munkastílusuk ellenére mégiscsak átmentek a diplomavizsgán, mert Bernáth átsegítette őket. Egyébként, ha valahova lehetett engem kapcsolni, akkor hozzájuk lehetett, Szabó Ákoshoz, Laknerhez és az előképeikhez: Hantaihoz, Csernushoz, amerikai művészekhez, például Ben Shahnhoz. Ezek a nagyok nem közvetlenül inspiráltak, még Csernus sem, pedig ő Pesten élt, de nem állíthatott ki. A Fészekbe se jártam folyóiratokat nézegetni, de valahogy benne lehetett a levegőben, mert nekem még Hodlerből, de főként Modiglianiból is ez jött át. Tehát ez a fajta lekerekítés, kiemelés, a test fontosságának megérzése, és az élesség is, hogy mindig tiszta formákkal dolgozik az ember, nem maszatolva, és hogy az anyagminőségeket is figyelembe veszi.
Viszont nem kaptál diplomát.
Nem kaptam, és ez elég furcsa volt. Gondoltam, baj lesz, főleg, ha anyám megtudja, hiszen ő egész életében arra készült, hogy a gyerekből rajztanár lesz. Azt fogja gondolni, hogy nem ért semmit, amit a főiskolai tanulással töltöttem. Pedig ez a hat év meghatározta az életemet. Amint elkezdtem főiskolára járni, nemcsak érdektelenné, de szinte lehetetlenné vált az úszás, mert egész nap el voltam foglalva, és mire az uszodába értem, a medence már tele volt civilekkel vagy vízipólósokkal. Pedig akkor úsztam a legjobban, mert még jó erőben voltam. Szóval abbamaradt az egész sportolás úgy, ahogy volt. De visszakanyarodva a diplomához: a három tanár magához hívatott, Ék Sándor azt mondta: én megmondtam magának, hogy ez zsákutca, ne is csodálkozzon. Kádár György megkérdezte, hogy megveheti-e a diplomamunkámat, mert úgy gondolja, hogy ezzel jót tenne. Bernáth meghívott a Lukács cukrászdába, és miközben mindenféle finom tortákat kérhettem, azt mondta, hogy magával justizmord történt, és ha szüksége van bármire, szóljon, segítek. Hát nem szóltam neki, de nem is kerültem bajba. Nem sokkal ezután a Képcsarnok megbízással jelentkezett, mert az ember akkor automatikusan Alap-taggá vált és valamilyen módon gondoskodtak a megélhetéséről. Az első munkám az volt, hogy a Múzeum utcában egy szép épület rézkarcát kellett megcsinálnom, levelezőlap méretben. Mindjárt fizettek is. A Képcsarnokból éltem sokáig, egy évben három-négy megbízást adtak, amit gyorsan és jól meg lehetett csinálni, Soprontól Rudabányáig mindenfelé utaznom kellett a téma miatt. Vagy kaptam a fényképeket, vagy én magam csináltam, és ezek alapján gyártottam a rézkarcokat, amiket aztán jóformán semmire se használtak. Százas példányszámban nyomtatták ki őket, de azt hallottam, hogy amikor festés volt a megrendelő cégek helyiségeiben, ezekkel védték a padlót, hogy a festő ne piszkítsa be. Szóval értelmetlen dolog volt, de megéltünk belőle, és engem szórakoztatott egyrészt az, hogy autóstoppal beutaztam az egész országot, és különben sosem jutottam volna el azokra a helyekre, másrészt olyan technikákkal kísérleteztem, amikkel a saját, igazi munkáimon egyéb meggondolások miatt nem vagy óvatosabban szórakoztam volna. Például hallottam a nagybátyámtól, aki régen nyomdászati dolgokkal is foglalkozott, hogy ha az ember a rajzával lefelé teszi a rézlemezt a vas-kloridba, akkor felgyorsul a marás. Az már az én tapasztalatom volt, hogy az ilyen síkmarások cirmosak lesznek, vagyis gyors kristályosodás kezdődik a védelem nélküli felületeken, mert kipotyognak a kimart rézszemcsék. Otthon dolgoztam, rézkarc-prést is szereztem, először egy mángorlóm volt, aztán szereztem egy másikat, ami már rendes vashengerekkel működött. A fürdőszobában marattam, salétromsavval is (és ez mind belement a Dunába, akkor nem voltam még környezettudatos egyáltalán).
És utazni is egyedül utaztál?
Mindig egyedül, igen. Volt egy-két eset, hogy az ügynök, aki a munkát szerezte, beültetett a kocsijába többünket és elvitt a színhelyre, de általában egyedül mentem, többnyire autóstoppal. Egyszer például Sopronba úgy jutottam el, hogy a kőhidai fegyház kocsija vett föl. Esett az eső és jött egy szürke Pobjeda, benne ült két szivar, akik aztán kérdezősködtek, hogy hova megyek, mit csinálok, és mert rosszul mondtam az igazgató nevét, akihez a bányászmúzeumba készültem, utánam érdeklődtek, hogy nem disszidálni jöttem-e.
Milyen társasági életet éltél akkoriban?
A társasági életemet a főiskolai időktől kezdve a már említett emberek jelentették. Velük szinte naponta jártunk koncertre, belógtunk a Zeneművészeti Főiskolára. Közben mindenféle házibulik is voltak, Chateléknál, Keserü Ilonánál, egyszer Majoréknál, többeknél, nálunk sohasem, mert mi, tele albérlőkkel nem voltunk fogadóképesek. Ez volt az az idő, amikor Szvjatoszlav Richter elkezdett Magyarországra járni. Minden egyes koncertjére elmentünk és belógtunk. Én egyszer az Erkel Színházban a pódium alatt feküdtem, pont a zongora alatt, onnan hallgattam végig a Brahms-zongoraversenyt. Először ugyanis fölszaladtam a legfelső emeletre, aztán más úton le, és akkor egyszer csak megérkeztem az alagsorba. Már ment a koncert, egész közelről hallottam, úgyhogy ott maradtam. Akkoriban voltak a Liszt-versenyek is, remek produkciók, ugyanaz a darab, különböző módokon előadva, Lazarij Bermanra jól emlékszem. Minden egyes koncertet végighallgattunk, délelőtt is, délután is. Gyerekkoromban hat évig tanultam zongorázni, de abbahagytam, mert túl mechanikus volt a gyakorlás és nem olyan volt a tanárom, aki a zene iránt érzékennyé tett volna. Inkább hangulatokat próbált kihozni a zongorázás-tanításból, meg ügyességet, én viszont ezt nem tartottam elég érdekesnek. Később viszont, de már a gimnázium alatt, egyre inkább a zene felé fordultam, ami máig tart tulajdonképpen, bár mostanában kevés zenét hallgatok, mert nem szeretem a gépzenét, koncertre meg az ember ritkábban megy el, de akkoriban rengeteget hallgattam, nagy lemezgyűjteményem is maradt. Az akkori társaság kapcsolódott Végh Lászlóhoz, aki eredetileg röntgenorvos volt és sokat foglalkozott az akkori új zenével. Az ismerősök közül neki volt egyedül magnetofonja, föl tudta venni az akkori darmstadti új zenei napok anyagát, és ezt közvetítette is nekünk, többször voltunk nála, itt hallottunk először Schönberg-, Webern-, Boulez-, Nono-műveket. Végh Laci nagyon jó zenész is volt, zenekari partitúrából zongorán Wagnert improvizált nekünk. Tőle kaptam egy német nyelvű kis könyvet, benne két Webern-előadás szövegével, hogy fordítsak le neki valamit belőle. Én pedig úgy belelkesedtem, hogy lefordítottam az egészet, Krause Mari zongoraművész barátom segítségével. Egy ismerősöm összehozott a Zeneművészeti Kiadó igazgatójával, és így ’66-ban kiadták ezt a fordítást. ’63-ban lehetett egyébként először utazni, de én addig is folyton szerettem volna. Azt még nem meséltem, hogy gyerekkoromban volt három külföldi utam, három hónapos mindegyik. Az első ’46-ban volt, amikor Svájcba vitt a Vöröskereszt. Anyám megtudta, hogy vannak ilyen gyerekfeltáplálási programok, és nagyon ügyesen besuszterolt egy ilyenbe. Én viszont szörnyű honvágyas gyerek voltam, a biztonságra vágytam, meg anyámra, meg mit tudom én, és a jólétből folyton haza akartam menni. Azt írtam anyámnak, hogyha nem viszel haza, akkor én most elfelejtek magyarul, és elkezdtem rossz helyesírással leveleket írni, például azt írtam, hogy „madzsarul”, meg hasonlók. Anyám tényleg kétségbeesett, azt hitte, ez komoly. A második út már sokkal érdekesebb volt. Dániába kerültem, egy nagy mezőgazdasági leányiskola igazgatója vett magához, egy idős házaspár, a gyerekeik már nagyok voltak, én lettem a lille sister. A bácsi rengeteget játszott velem, kergetőztünk az asztal alatt, a néni szigorú volt. A környezet: óriási természeti távlatok, istállókban vaskos lovak, tehenek a villanypásztorral körülvett legelőkön, a diáklányok előadták a Peer Gynt című Ibsen-darabot, ami fontos élményem lett. Gyerekekkel, elsősorban magyar gyerekekkel játszottam a faluban. Az intézet egy falu, Wallekilde mellett volt. Jó messze volt a tengertől, de azért oda is elmentünk.
És ez hányban volt?
Akkor pont tízéves voltam, tehát ’47-ben. És hát ott teljesen szabad voltam. Reggel kilenckor reggeli, egykor ebédelni kellett, aztán valamikor kilenckor ágyba be. Egy macskát is próbáltam bevinni, de kidobták. Én pedig beárultam a fiúkat, akik a tyúkok ketrecében elkaptak egy rigót, megkötözték és zsinóron körbeforgatták úgy, hogy a feje körben odacsapódott a falhoz. Szörnyen fel voltam háborodva és mentem árulkodni, de megszégyenültem. Szóval ez nagyon tanulságos három hónap volt, jóformán nem is írtam haza. Anyám később megkérdezte, hogy miért nem írtam, mondtam, hogy nem értem rá, mert lovagoltam. Persze csak szerettem volna lovagolni, de ő ezt is komolyan vette, le is estél? Persze, fejjel a patakba, meg ilyenek. Harmadszorra, már 11 évesen, megint Svájcban voltam, mégpedig céltudatosan ugyanahhoz a tanár házaspárhoz kerültem, akiknél először voltam. Biciklizni is ott tanultam meg, ezért aztán magukkal vittek nagy iskolai biciklikirándulásokra, például Dél-Svájcba a hegyeken át. Idetartozik még az is, hogy ’48-ban, amikor épp ott voltam, a svájci vasút 100 éves fennállása alkalmából országos iskolai rajzpályázatot rendeztek. A játszótársaim pályázatával az én rajzomat is elküldték, és mit tesz isten, én nyertem meg ezt a pályázatot. Már rég otthon voltam, amikor ez kiderült, de a dicsőség! Emlékszem erre a rajzomra, zöld személyvonat két kocsija volt rajta teljesen síkban ábrázolva. Így utólag visszagondolva, tulajdonképpen nagyon geometrikus volt, nagyon leegyszerűsített. Érdekes, hogy pont ez tetszett nekik, ez nyilván benne volt a svájci vizuális köztudatban, talán a zürichi iskolának köszönhetően. Ezután már csak ’63-tól tudtam kiutazni, meg is látogattam a svájci nevelőszülőket, akik közben egy kislányt és kisfiút fogadtak magukhoz. Elmentem velük Olaszországba nyaralni. Akkoriban az útlevelet egész évre adták, de ha az ember hamarabb hazajött, akkor kész, lejárt. Én három hónapot töltöttem kint úgy, hogy összesen 70 dollárom volt. Svájcban még kerestem valamennyit padlófestéssel, egy pincének a padlóját kellett szürke festékkel bekenni, meg kaptam zsebpénzt is. Elég sok időt töltöttünk Tarquiniában, egy kempingben, az alatt tulajdonképpen eltartottak engem, de kicsit szívták a fogukat, és kérték, hogy akkor legalább rajzoljam le a családot. Úgyhogy reggelente, amikor a kempingben még senki se mozgott, kiszedtem valamelyiküket az ágyból és portré készült róla. Rómában búcsúztam el tőlük, de előtte még voltunk Nápolyban, Pompejiben és Herculaneumban. Rómában aztán önálló lettem, naponta 300 lírát költöttem szállásra és ugyanennyit kajára. A napi menüm így egy szardíniából, egy szelet kenyérből és egy fürt szőlőből meg egy kávéból állt. A csomagomat a Magyar Intézetben tartottam, mert a portás megengedte, hogy a fülkéjével szemben egy szekrénybe tegyem a holmimat. Egyébként állati koszos voltam, egy ruhám volt összesen, ami jóformán sárga lett. Különböző helyeken laktam Rómában, pl. Katarina la Bella idős nőnél, akivel egy ágyban aludtam. A lakás tele volt madarakkal. Jó volt ott megszállni, mert este, ha éhes voltam, a kenyérgyári munkás albérlő robogóra kapott és hozott nekem a kenyérgyárból néhány paninit.
Tudtál olaszul?
Hát egy picurkát igen, és ha sokat beszéltek, akkor megsejtettem, amit mondtak, de ha csak annyit kérdeztek: hogy vagy?, akkor azzal nem nagyon tudtam mit kezdeni. A három hónap tulajdonképpen körkörös élményszerzéssel telt, egyrészt a könyvből ismert művészettörténetet rekonstruáltam magamban, az Uffiziben, Sienában, Velencében, a kortárs nem érdekelt, tulajdonképpen csak egyszer voltam a római Modern Múzeumban, ahol Germaine Richier szobrait láttam. Másrészt ittam magamba a környezetet, a mediterrán világot. Ezzel a 70 dolláros izével járt együtt az is, hogy előre meg lehetett venni egy egész hónapos vasútjegyet, amivel bárhová eljuthatott az ember, és én többé-kevésbé körbejártam egész Olaszországot, araszolva, Orvietótól Velencéig és vissza, Brindisiig, ahol Görögország felé hajóra szálltam. Sokat rajzoltam, semmi fotó, apácáknál laktam, például Sienában is, ahol épp akkor volt a Palio. Ezt az élményhalmazt dolgoztam fel és egészítettem ki a későbbi utazásokkal, mert minden évben igyekeztem elutazni. Később már nem volt ilyen éves lehetőség, azután csak rövidebb időre lehetett elmenni. ’65-ben volt az első kis önálló kiállítás azokból a rézkarcokból, amelyek a pompeji dolgokkal meg később a jugoszláviai és görögországi utazás élményeivel foglalkoztak. A Váci utcában, a Gondolat Kiadó könyvesboltjában volt egy faliújságnyi hely, ahová három vagy négy rézkarcot kirakhattam. A kirakatba kitettem egy megrajzolt plakátot (de elfelejtettem az évszámot ráírni). A kiállításfélét én nyitottam meg, és tudod kik jöttek el oda? Oelmacher Anna egy baráti elvtársnővel és Kontra György ismert orvos-biológus a feleségével, Kozma Ilonával, anyai barátnőmmel. Az első mondat után mindjárt bele is sültem a mondanivalómba, de állati jóindulattal fogadták. Oelmacher Annát úgy ismertem meg, hogy a Bimbó út elején lakott, én meg a Szász Károly utcában, és ugyanott szállt fel a villamosra, mint én, gyakran ugyanabban az időben. Aztán egyszer elkezdtem köszönni neki, ő pedig megkérdezte, hogy ki vagyok, mi vagyok, és úgy barátságosan két-három-négy megállót elbeszélgettünk egymással. Volt egy remek esemény is ebben az ismeretségben. Akkoriban Supka Magdolna volt a rézkarcos képcsarnoki megbízások zsűrielnöke, engem személy szerint eléggé utált (én is őt). Egyszer megbízást kaptam egy forradalmi jelenetre, és Manna 32 fejet kivakartatott velem a rézlemezről, mert szerinte túl csúnyák voltak. Akkor még a Kúriában volt a Nemzeti Galéria, és az Oelmacher szobája, mint főnöké, a Supkáén túl volt, úgyhogy keresztüljárt rajta. Pont akkor ment át a szobán valami miatt dühösen, amikor ott álltam a Supka előtt, mint egy leforrázott diák, szépen lekurvázta Supkát és bevágta maga után az ajtót, én meg élveztem ezt. A következő kiállításom Olaszországban volt, Bolognában, egy galériában. A ’60-as évek közepén nyílt Budapesten a Napoletana étterem, amiben egy olasz pszichológus diák, bizonyos Renato Cocchi, alacsony, kövérkés emberke, szakácsként működött. Látta ezt a Gondolat könyvesbolti kis kiállításomat, és megkeresett. Egyszerűen becsöngetett, mert akkor még nem volt telefonunk, ott állt az ajtóban és azt mondta, hogy Mrrrrr Drrrrr, hogy engem keres. Bejött, megnézte a grafikákat, azt morogta, hogy meraviglioso, a hóna alá vett egy csomó rézkarcot és elment vele. Akkor ez nem volt ugye érték, én örültem, hogy valakinek tetszik, úgyhogy elvitte, aztán egy idő múlva jelentkezett, hogy Bolognában szervezett nekem egy kiállítást, egy kis katalógust is nyomtatott hozzá. Küldött róla fotókat, ő állt ott a képek mellett, én persze nem lehettem jelen. Jó pár évig működött ez a kapcsolat, a bradfordi grafikai biennáléra is ő küldött ki tőlem munkát, ahol díjat kaptam. Amikor Tiborral összeházasodtunk, akkor már saját galériája volt Pesaróban és felajánlotta a tengerparti lakásának az egyik szobáját, hogy lakjunk ott pár hétig. Szóval Renato Cocchi csinálta az első olaszországi, és egyáltalán az első rendes kiállításomat. Utána jött a Dürer Terem, ahol a Major ötlete alapján Ék Sándort kértem fel a megnyitóra, akkorra már elfelejtettük a diploma-ügyet, dicsért persze. Aztán barátok elhozták hozzám a stuttgarti egyetem egyik professzorát és a diákjait, ő beajánlott Max Benséhez, a híres információteoretikus esztétához, aki az egyetemi előadótermében kis kiállításokat rendezett és elemezte a bemutatott műveket. Oda szervezett be engem a stuttgarti professzor. Na, kérdezzél már!
Hogyan kaptál aztán ösztöndíjat Bécsbe?
Úgy, hogy Bécsben ’66-ban volt önálló kiállításom. Ez úgy lett, hogy a második utazásom alkalmával a bécsi Albertina igazgatója megvette két-három rézkarcomat és tovább ajánlott a nemzetközi művészklubba, amely a belvárosban, nem messze az Albertinától, a Palais Pálffyban működött. Ott megmutattam a munkáimat, és Peter Baum, akkor még művészeti író javaslatára meghívtak kiállítani. Az a hölgy, aki a klubot vezette, később a Künstlerhaus főtitkára lett, az ő kezén mentek át olyan ösztöndíjak, amelyeket a kelet-európai művészeknek szántak. Esetemben ez egy Rockefeller-ösztöndíj volt, előttem Jozef Jankovič, ismert szlovák szobrász kapta. ’67 őszén, októberben mentem ki. Mielőtt elmentem volna, Boros elvtárs behívatott a minisztériumba, hogy figyelmeztessen, bárhogyan környékeznének meg engem, például kémkedés céljából, azonnal jelezzem.
És megkörnyékeztek?
Hát nem. Viszont Bécsben ismerkedtünk meg Tiborral.