Festmények, fájdalmak és a folytatás: mit mond Frida Kahlo a kortársaknak?
Rómában, dacolva a hőséggel, idén egész nyáron turisták kelnek korábban vagy hagyják ott sebtiben a reggelizőasztalt, hogy időben beálljanak a Scuderie del Quirinale előtt formálódó sorba és bejussanak Frida Kahlo életmű-kiállítására. A teljes pályaívet bemutató anyaghoz mexikói, európai, amerikai intézmények és magángyűjtők kölcsönöztek, a negyvennél is több portré és önarckép között van, amit Olaszország először láthat élőben. Ekkora ismertségű művésznél mindig kérdés, képes-e egy kiállítás visszaadni a nézés örömét, fel tudja-e fogni a látogató, hogy most az eredeti előtt áll, és meglátja-e benne magát a képet, átjön-e még annak ereje, élménye.
Amióta Salma Hayek filmen eljátszotta Fridát, alig van ember a földön, aki ne ismerné a nevét. Érdekes módon nekem sikerült belefutnom ilyesvalakibe, a taxis, akinek Mexikóvárosban a Kahlo híres kék házából kialakított múzeumig kellett volna elvezetnie, kb. azzal az üres tekintettel nézte Fridát artikuláló számat, mint amit a Picasso kalandjaiban az aqua-jelenetben láthattunk. Pedig nem egy finn betelepülőt fogtam ki, de a mexikói fiút, aki abból élt, hogy turistákat szállít a város top 10 nevezetessége között, elkerülte a fő nemzeti kulturális termék, a globális Frida-hullám, és ha nincs térképem a címmel, még mindig ott állunk a kereszteződésben. Frida Kahlo életében, de még halála után jó ideig sem tartozott a meghatározó mexikói, nemhogy nemzetközileg jegyzett művészek közé. Mindössze hetvenpár darabos festői életműve eltörpült a népszerű és termékeny képzőművészek, Siqueiros, Orozco és férje, Diego Rivera életműve mellett. De a nőművészet, a nemi szerepek, reprezentációk iránti érdeklődés, az, hogy élete több ponton kötődik izmusokhoz és eszmékhez – szürrealisták, bolsevizmus, a mexikói baloldaliság legendája –, mind szerepet játszottak felfedezésében, melyhez a legnagyobb motor mégis a már említett hollywoodi film volt. Mindenki tudja, hogy részben magyar származású, hogy fiatalon buszbalesetet szenvedett, és ez számos műtéthez, vetéléshez, ágyhoz kötöttséghez és szenvedéshez vezetett. Riverával kötött házasságában meg kellett tanulnia elviselni a hűtlenséget és a magányérzetet. Tudjuk, hogy születési dátumát azért tette át 1910-re, mert az a mexikói forradalom kitörésének éve, hogy picike ágya fölé szerkezetet csináltatott, hogy fűzőben, betegen fekve is festhessen, hogy érzelmileg eltávolodva fizikailag is monumentális férjétől, szeretői közt felsorolhatjuk Trockijt, Nickolas Muray fotográfust (aki amúgy szintén magyar származású és akinek, illetve a köztük tíz éven át dúló se veled-se nélküled viszonynak köszönhetjük a legjobb, legszínesebb Frida-portrékat) és később nőket is. Frida élete mára számos kiadásban feldolgozott nyitott könyv, olyasfajta ikon lett, mint Andy Warhol, festményeivel füzeteken, pólókon, fülbevalókon és táskákon találkozunk. Divat iránti érzékét mostanában kezdik felfedezni, részint azt, hogy megfelelő hosszakkal hogyan tudta fedni testi egyenetlenségeit, részint azt, ahogyan autentikus folklórt és ékszereket kevert modern ruhákkal, és olyan részleteket is, hogy a halála előtt nem sokkal amputált lába miatt kapott művégtagot hogyan díszítette, dekorálta szinte képszerű gazdagsággal, mondván, ha ezt is el kell viselni, miért ne nézhetne ki jól. Munkássága tervezőket inspirál, tavaly a pakisztáni divathéten debütált egy hozzá fűződő csodálatos kollekció. Frida tehát szuperismert szupersztár lett. Pár éve a bécsi hókupacok közt fagyoskodott a sor, most Rómában vállalják a hőgutát, hogy láthassák. Ő a modernkori nőművészet egyik legismertebb alakja. Halálának hatvanadik évfordulóján körbekérdeztük kedvelt kortárs festőnőinket és egy férfit is, mondják el, mit jelent nekik az életmű, tanulsága, bátorsága, túlzásai, érzelmei. Arra is kíváncsiak voltunk, saját műveik közül van-e olyan, melyet rokonságban állónak, idetartozónak éreznek.
FAJGERNÉ DUDÁS ANDREA JÚLIA: Frida Khalo és én
Tizenhat évesen döntöttem el, hogy festőművész leszek, akkor ismerkedtem meg Frida Kahlo művészetével. Lenyűgöztek a róla készült fotók és önarcképei, melyeken összenőtt sűrű szemöldökét és bajszát is vállalva ábrázolta önmagát. Ez nagyon fontos volt akkor, szabadságot adott, hiszen a társadalom által diktált divatnak nem feleltem meg. Környezetemet zavarta saját összenőtt szemöldököm, hisz ez nem szép, szedni kell. Engem viszont nem, sőt, Frida kapcsán még büszkén is viseltem.
2002-ben jelent meg Julie Taymor Frida filmje. Óriási sikere szinte mindenkivel megismertette, ami jó. Én viszont úgy döntöttem, szakítok vele, mert trendi lett vele foglalkozni. Így jó darabig csak férfiművészekre figyeltem és habzsoltam magamba a művészettörténeti tudást. 2009-ben újra visszatértem hozzá, ekkor kezdtem tudatosan kutatni festőnőket az 1500-as évektől az 1950-esekig, már harmadéves egyetemistaként Drozdik Orsolyánál. Természetesen Frida újra előkerült, bár festményei már rég beépültek a tudatalattimba, sokszor felvillannak és inspirálnak. 2010-ben fél évet töltöttem Drezdában Erasmus-ösztöndíjjal, Berlinben többször is megnéztem ekkor a Frida Kahlo-retrospektív kiállítást. Élmény volt élőben látni a festményeit, azok méretét, ecsetkezelését, színeit közelről megfigyelni, majd a képeken farkasszemet nézni vele. A csipkés népviseletben ábrázolt önarcképe, homlokán Diegóval, egy másik, ahol kettejük fél portréiból áll össze egy egész; vagy az Univerzumban játszódó, ahol Frida ölében fogja Diegót, kedvenc képeimmé váltak. Teljesen kifejezték szerelmét, én is ilyen képeket vágytam festeni leendő férjemről, akivel az ösztöndíj után házasodtunk össze.
Frida fájdalomábrázolása őszinte, és fontosnak, meghatározónak tartom a művészettörténetben. Tizenhat évesen festettem egy képet, egy női méh látható rajta, melybe szögek voltak festve és csöpögött a vér; a menstruációs fájdalmat fogalmaztam meg. Később ismertem meg Frida festményét, melyen gerince egy jón oszlop, teste teleszúrva szögekkel. Szerintem egyik legszebb festménye, amikor őztesttel ábrázolja magát, tele lőtt nyilakkal, azt hiszem, ennél szebbet, metaforikusabbat nem is készíthetett volna.
Előző, Liget Galéria-beli kiállításomon, az Angyali Üdvözlet?-en szerepelt egy festményem, a Gyereket szeretnénk. Kompozíciója a Két Frida című kép appropriációja. Ezen két Frida ül, szívük összeér, az egyik kezében Diego fényképe van, a másikéban egy olló, mellyel elvágja a szívből jövő eret. Nálam egy férfi és egy nő ül egymás kezét fogva, szívük összeér, de nemi szerveik vezetéke nem, nálam a meddőségről van szó. Az anyaságot, szülést, rákbetegséget számos nőművész ábrázolja, de meddőséget, vetélést, a terhesség sikertelenségét alig, pedig ez kortárs probléma. Számomra ebben is példa Frida, csodálom őt, hogy vállalta lelki és testi fájdalmainak bemutatását. Szeptemberben lesz egy performanszom az acb Galériában, ahol levágom a hajam, festményeimen pedig hosszú hajammal foglalkozom. Persze itt is fellelhető Frida, de nem újraértelmezése a célom, hanem lezárok egy életciklust. New Yorkban láttam a képét, amin a haját vágja, nem ez a kiindulópont, de mélyen belém ágyazódott az apró festmény.
Látható, életem minden szakaszában inspirál és folyton jelen van Frida Kahlo művészete, nem is tagadom. Szeretem a festészetét, és kíváncsi vagyok; vajon végig hatni fog rám?
A szíveik és nemi szerveik között vörös vérvonallal összekapcsolódó pár képe pont a látható erek mentén rímel Frida Kahlo motívumaira, de itt szerencsére szenvedésnek nyoma sincs, csak magától értetődő egybetartozás és a valóságban épp beteljesülő vágy a közös gyerek után.
Hol láthatjuk legközelebb: Szeptemberben a performanszát az acb Galériában.
ALEXANDER TINEI
Akkoriban születtek Frida Kahlóval kapcsolatos munkáim, amikor olvastam egy könyvet róla, és teljesen magával ragadott, mennyire erős karakter és micsoda erejű szerelem fűzte Diego Riverához.
Diego az ideológiák embere volt, lojalitása, hűsége a Kommunista Párthoz és a marxista–leninista ideákhoz egészen meglepett. Fridához mondjuk nem volt hűséges. Így aztán a képein lévő tragédia nemcsak a betegségből, hanem a sebzett szívből is, a férjével való összetört kapcsolatból is jön. Sok fájdalmat, szenvedést látok a festményein, ugyanakkor bátorságot is, képes volt kinyitni a lelkét a képein. Ez a fajta őszinteség, nyitottság nekem is sokat segített a saját képeimre való rálátásban. Életművének esztétikája a virágok, karneválok és a halál világába vezet. Nekem olyan, mintha mexikói kultúrája valahogy rokon lenne Moldáviáéval, ahol születtem. Ugyan ott nincsenek karneválok, de a házakat csupa erős, tiszta szín borítja. A virágokat a létező összes díszítésben és mintában megtaláljuk. Frida azon festők egyike, akik képesek voltak kulturális gyökereket a festészet nemzetközi nyelvezetébe fordítani.
A házaspár fotókról ismert, közös feketefehér portréját Tinei képén szivárványfoltok és színes virágok borítják; hogy miért e mű került ebbe a válogatásba, nem igényel hosszas magyarázást.
tinei.tumblr.com/
Hol láthatjuk legközelebb: Következő kiállítása Tokióban, az Ando Galleryben nyílik szeptember 2-án.
CHLIF MARI
Amikor mélyponton vagyunk, vákuumszerű krízisben, egyedül a bajunkban, amikor a többiekhez való kapcsolódás lehetetlennek tűnik, és a megélt iszonyat közölhetetlen, még akkor is ott van a kreatív tevékenység mint kommunikációs lehetőség, és nem utolsósorban mint túlélési stratégia. Írás, rajzolás, egyéb. És azáltal, hogy létrehozunk valamit, megmentjük önmagunkat. A maró érzéseket, feszültségeket „kidolgozzuk” magunkból, elaborálunk, átírunk, önmagunkat gyógyítjuk.
Kahlo is ezt teszi, képeiben a poklot szelídíti, a fájdalmat zabolázza, az üvöltést artikulálja. És mindez mégsem csupán magánügy. Van, aki felismeri a küzdelem kikristályosodott verejtékcseppjeit, amelyek aztán viszonyítási pontokká válnak… Élni akarása, küzdelme, kitartása, az a mód, ahogyan keresztüldolgozza magát a szenvedéstörténetén, megalkotja, összerakja a személyiségét és a festményeit, számomra példaértékű. Lehetnek Kahlo képei riasztóak vagy vonzóak, de mindenképpen azzal a bátorsággal vannak összefüggésben, amivel képessé válunk szembenézni önmagunkkal és árnyékainkkal.
Áramló, vörös zuhatag, elkanyarodó erezetekkel és a középen tempózó, felszínen maradni igyekvő szándék. Bízzunk benne, hogy lesz majd túlpart.
Hol láthatjuk legközelebb: Októberben a Viltin Galériában.
MOIZER ZSUZSA
„Merj élni, meghalni bárki tud!”
Kemény sztori – mondta róla Ráhel, egy magyar–francia barátnőm, akitől először hallottam róla. Egyetemisták voltunk, és akkoriban Franciaországban már Frida-láz volt. A legtöbb fiatal művésznövendék lány rá akart hasonlítani. Aki nem az afrikai ruha- és hajviseletet próbálta utánozni, az Fridának öltözött kicsit. Imádták, mert külsőleg és munkáiban nőies volt és férfias is egyszerre, sebezhető és kemény. Hivatásában ugyanúgy a végletekig kitartó, mint a szerelemben. A franciák rám ragasztották a lelkesedést, és a következő években én is megismertem a munkáit. Aztán 2010-ben láttam a képeit élőben Bécsben, egy nagyszabású kiállításon. Addigra már megvolt a vastag Frida-albumom és a naplója is, egy az egyben kiadva. A kiállítás lenyűgözött, megható volt a munkák egyszerűsége. Azt gondoltam, tessék, nem kell semmi különös, csak az, ami van, az élet, mert az elég gazdag téma egy egész pályához. A kiszolgáltatottság látványa csak a felszín, belül ő az egyik legerősebb, legkövetkezetesebb alkotók egyike. Például azért is, mert egész pályája alatt úgy festette le magát, ahogy volt; bajuszosan, rövid hajjal vagy sírva. Sokáig gondolkodtam, de végül nem vettem meg a kiállítás plakátját, egy önarcképet, amin Frida önmagát vállán egy majommal és egy fekete macskával festette le. Nem volt rá szükségem, mert a fejemben van sok-sok képe. A Két Frida, ami az egyik kedvencem, vagy a Diegóra gondolva, ami a másik. „Önarcképeket festek, mert gyakran vagyok egyedül és mert én vagyok az, akit a legjobban ismerek” írja Frida, és mondhattam volna akár én is, ha pár évvel ezelőtt megkérdezik tőlem, miért készítek önarcképeket. Önmagunkat megismerni és ábrázolni, nem félni megmutatni. Ez az a törekvés, amiben most is egyetértek Fridával. Az ok, a forma és a módszer változik, de a törekvés ugyanaz marad.
Moizer képén a védtelen, meztelen bőrű nőalak, a hajba tűzött vörös virág és a komótos, de fenyegető jelenlétű tigris mind erős analógiák Frida témáihoz.
zsuzsamoizer.tumblr.com | moizer.hu
Hol láthatjuk legközelebb: Szeptemberben a Deák Erika Galériában.
SZEMETHY ORSI
Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni
Amilyen harcos, forradalmár „nőművész” volt Frida Kahlo, annyira vagyok én „nőművészként” szelíd bárány, alázatos szerzetes, munkáját szorgalmasan végző szobalány. Gyerekkorom óta kísér azonban a fiús Frida furcsa sorsa, magánmitológiája és Mexikó tarka, vérengző világa. Tízéves koromban láttam először a munkáit, amikor édesanyám, aki szintén festett és textilképeket készített, egy jókora albumot hozott haza. Borzongtam a szürreális képes napló füzetlapjait nézve, és erőltettem magam, hogy részletesen végignézzem a csupasz borzalommal átszőtt festményeket. Egyből otthonosan éreztem magamat a számtalan önarckép tekintetének kereszttüzében, és megsejtettem, hogy olyan – fellengzősen hangzik, bocs – érzelmeket, állapotokat ábrázolnak, amelyeket én magam is át fogok élni, ha felnövök. Nem hordok népviseletet, nem hiszek megváltó politikai eszmékben, nem vagyok féltékeny típus, nem ért baleset, amely ágyhoz kötne, van gyermekem, mégis tudom, milyen lehet a Frida festményein látható egyszemélyes pokol virágzó vérerekkel hímzett legbelső bugyra. Életem fontos pillanataiban mindig váltottam egy pillantást a képeslap Frida-önarcképre, ami a polcról figyel. Jártam Mexikóban, voltam a házában. Mikor hazajöttem, és eltemettem édesanyámat, egy szép, vörös ruhában, virágokkal a kezében, a Frida Kahlo házában látott buja növényzetre, múzeumnak megőrzött műtermére gondoltam. Hálával és nosztalgiával telve, amiért annak idején anyukám, aki nálam jóval sebezhetőbb, érzékeny ember volt, a kezembe adta azt a bizonyos albumot, ezzel utat mutatva a nőiség és a művészlét „Frida Kahlo-féle” megéléséhez. Ebben az évben mutatták be nálunk a filmet, ami a festőnő életéről szól. A mexikói utazás, anyukám halála és a film végignézése között alig néhány hónap telt el. Akármikor, ha ecsetet fogok a kezembe, és véletlenül a polcra pillantok, ahonnan a Frida Kahlo-önarckép néz, úgy érzem, mintha rokonok lennénk. Kegyes hozzám a sors, amiért festhetek – mindig ez jut eszembe. Egy csipetnyi női öntudatot, tartást és bujaságot, őszinteséget kaptam tőle útravalóként.
Orsi mexikói sorozatából több darab mutatja Coyoacant, a negyedet, ahol Frida háza áll, és a színek-virágok-misztikum-valóságerotika tényleg őrült keverékét.
Hol láthatjuk legközelebb: Előjáték c. kiállítás a Három Hét Galériában. „Női aktokat gyűjtöttem életem különböző korszakaiból, illetve a galériában folyamatosan műtermi fotózásokat tartunk, századfordulós díszletek között, vállalkozó szellemű asszonyok próbálhatják ki magukat egy budoár kellékei közt.”
BARABÁS ZSÓFI
Frida Kahlo festészete, mint egy mese vonzotta a figyelmemet mindig, amióta találkoztam a képeivel. Történetek, végtelen dráma, fájdalom és őszinteség jellemzi. Az ilyen fokú feltárulkozás számomra teljesen lenyűgöző, ugyanakkor kicsit idegen is. A képeit élőben megtekinteni igazi utazás volt. Mondanivalója beszippantja az embert a vásznak mélyére, a portrék, önarcképek mögé. Tetszik részletgazdagságuk, izgalmas színviláguk és a szimbólumok ennyire sűrített, koncentrált jelenléte. Magával ragad. Egy őszinte, erős, öntudatos nő mondja el bennük minden fájdalmát, vágyát, rémálmait. Elismeréssel gondolok művészetére.
A szürke alapfoltokon, fád színekkel festett geometrikus formákon száguld át a szabálytalan piros vonal a városi struktúrát személyessé tevő kötődésekként.
Hol láthatjuk legközelebb: Augusztusban egy Utópia című csoportos tárlaton Fujiyoshidában, Japánban.
MAGYARÓSI ÉVA
Mindenki a saját történeteiben él. Így az én kutatómunkám is erre vonatkozik: a személyes történetekre, magánmitológiákra. Amikor szövegeket írok vagy képeket készítek, minden cselekedetem mögött a történetfűzés szándéka áll, és az összefonódó elemek közös nevezőjeként a valóság és az imaginációk vegyítése. A történetmesélés az életem részévé vált.
Ezért is találtam vissza eddigi pályám során újra és újra Frida Kahlóhoz, de számomra az életút sokkal fontosabb, mint a munkássága. Harcos magatartása és az a kitartás, amivel a művészetben és a közéletben részt vett, a mai napig példaértékű. De művészetében is úttörő: ő volt az első művésznő, aki leplezetlenül mesélt képein a női testről, annak fizikai és lelki fájdalmairól, olyasmikről, amiket csak egy nő élhet át (például a vetélésről), és olyan hangsúlyokkal, amiket csak egy nő tud kitenni.
Melankolikus, elrévedő, karakteres nők töltik meg Magyarósi képeit és filmjeit, a faágakká, lombokká növő alak szépen rímel a növényekkel, állatokkal szimbiotikus önarcképre.
Hol láthatjuk legközelebb: Vivres csoportos kiállítás, Galerie Vanessa Quang, Párizs, illetve ősztől a Vörösmarty Színház Félkegyelmű és a Jászai Mari Színház (Tatabánya) Vízkereszt című előadásainak díszlettervezőjeként.
TARR HAJNI
Frida. Gondolkoztam azon, hogy egyáltalán tudok-e bármit is mondani Frida Kahlóval kapcsolatban. Aztán azon, hogy nyilván tudok, de kérdés, hogy akarok-e. Úgy tűnik, nem akarok, miért nem akarok? Merthogy Frida egyrészt ugye nő volt. Másrészt pedig nagyon sokat szenvedett, ezt meg nem rejtette véka alá, miért nem rejtette? A nőktől kissé tartok, a szenvedő nőktől pedig egyenesen rettegek: a szenvedő nő sebzett oroszlán, ki tudja, mikor ugrik és honnan. Vajon megölelni vagy megkötözni tanácsosabb egy szenvedő nőt? Most oldozzam el és próbáljam ki? Micsoda vakmerőség. Szabad-e megsajnálni úgy igazán? Mi van, ha megsajnálom és törődő leszek? Fájdalmában nekem ront, mert nem elég a megértésem? Mert abból sosem elég neki? Csalódni fog. Haragudni fog. Rettenetesen dühös lesz nyilván. A boldogtalansága miatt. Hogy benne hagyom. Most akkor menjek vagy maradjak? És ha nem is igaz az egész? Egy óriási cirkusz része vagyok? Elhiggyem-e egyáltalán?
Dekoratív festmények, nehéz ez nekem. Könnyek, tövisek, vágások, sebek, több se kell köszönöm viszlát. Ne mutogasd. Tartsd meg magadnak, menthetetlen vagy, hagyj vele békén.
Jó-jó nem veszekszem. Hülyeség az egész. Merthogy van különbség szenvedés és szenvelgés között. Ugye van? (Ez most éppen melyik?) És van különbség mutogatás és olyan kijelentő mondatok között, amelyek kijelentődnek, ha van ott valaki, ha nem. Akkor mégiscsak közel lehet menni, vagy nem? Ha nem követeli a részvétemet, akkor igazán oda is adhatom neki akár, nemdebár? Lehet, hogy utálná a részvétemet. Nézz rá, milyen öntudatos. Nyilván megsérteném vele. Na jó, de akkor mégis mit? Vagy hogy? Álljak szemben egy harmincötször megműtött nővel, beszélgessünk a festészetről? Mi az istent akar tőlem voltaképp? Lehet, hogy semmit. Frida Kahlo asszem nem akar tőlem semmit. Még csak nem is mutat. Frida Kahlo szenvedése egy ilyen „ez van” szenvedés. Nem „hát ez van” szenvedés, hanem Ez Van, a maga felfoghatatlan súlyával. Nézheted, elfordulhatsz, marad az egész úgyis. Mindegy. Kahlo a mások és a saját fájdalmamhoz való viszonyom ambivalenciájába visz. Mindez a női lélek hol iszonyatos, hol csodálatos mélységének medrében. Hogy akkor most ez csodálatos vagy iszonyatos-e végül is. Befogadó vagy pusztító, na mégis melyik. Az együttérzés és megnyílás, illetve az ezzel járó kiszolgáltatottság dilemmáiról. A saját sebzettségemhez való hol kíméletlen, hol közönyös, hol túldramatizált viszonyomról. Ha tehetem, kerülöm a Kahlo-festményeket.
7000 doboz irodai gemkapocs lényegül át az installációban, lesz súlyos drapéria vagy akár lebegő, átlátszó, átjárható tartomány. Közben visszatér eredeti funkciójához – kapcsolatok, összefűződések, kötődések láncolatát látjuk, és valóban – a mű létrejöttének finisében barátnők köre segített.
Hol láthatjuk legközelebb: GyerekKORtárs, Válogatás magyar kortárs művészek gyerekkori rajzaiból, Virág Judit Galéria, augusztus 26 – szeptember 20.
A cikk megszületését támogatta: Richter Gedeon