Igazságot Guido Reninek!

Fáy Miklós

Mint mindannyian, én is abban nevelkedtem, hogy Guido Reni, na ne vicceljünk már. Guido Reni a hanyatlás, a kellemkedés, ha előbb feltalálják a szót, akkor a dekadencia és az Aurora, a főmű, a tetszeni vágyás kétes dicsérete, kicsavart testű asszonyságok a papírból kivágott lovak körül, nézd, mivé lettél, Michelangelo. Ehhez képest Genovában óriási molinók lógnak az utcákon, és ami rajta van, az túl szép ahhoz, hogy Reni legyen, pedig annyira Reni, hogy volt egy idő, amikor híresebb volt az Auroránál is, maga Oscar Wilde fedezte fel a művelt és dekadens északnak, Szent Sebestyén. Nem az egész kép lóg az utcákon, csak fekete háttér előtt a has és mellkas, a hónaljba belőtt nyíl, fent a piros, telt száj, lent a lecsúszó ágyékkötő, és mellette piros betűkkel a kiállítás címe: Szenvedés és eksztázis. A bennünk élő Oscar Wilde megvonja vállát, megigazítja cilinderét és sietős léptekkel a Palazzo Rosso felé indul.

Guido Reni: Szent Sebestyén, Palazzo Rosso, Genova

A palotát úgy fűtik, mintha demonstrálni akarnák, hogy a meleg levegő felfelé száll, az alsóbb szinteken nem lehet levetni a kabátot, a legfelső emeleten viszont meg kell lazítani a nyakkendőt, Reni viszont középen van, tökéletes helyen, két oldalról becsukott üvegajtók között. Jó is, hogy kissé el van zárva, mert odakint megvadult teremőrök tivornyáznak, élvezik a januári pangást, ordítozva beszélgetnek egymással, egy kancsal szemű, fülbevalós, őszbe csavarodó üstökű szeretettel ölelget egy apró termetű hölgyet, de még így is túl sokan maradnak egy látogatóra, úgyhogy az egyik mellém szegődik. Ha nemcsak Renire vagyok kíváncsi, hanem az egész múzeumra, akkor arra menjek. Elindulok szégyenkezve a kijelölt irányba, mint akit rajtakaptak, hogy kéjelegni jött, ahelyett hogy nagyméretű Van Dyke-okat csodálna, de ő utánam szalad, ne jobbra kezdjem, hanem balra. Lehet, hogy meghökkent arcot vágok, mert gyorsan hozzáteszi: nem kötelező, de így okosabb.

Nehéz eltalálni a megfelelő tempót, hogy kellő sebességgel közelítsek Sebestyénhez, de ne bántsam meg a teremőrt, aki egy ideig szemmel tart, hogy vajon rááldozom-e a piros cipős, Napkirály-imitátor dózsékra az illő és nekik járó időt, de végül sikerül kijátszani a pasas éberségét, egy másik kinyitja az üvegajtót, szerencsére nem is jön utánam, kint jobb társasága van. Az ajtó nyitva marad, de máris közeleg az apró termetű hölgy, megmondtam, hogy legyen becsukva, és megteszi, amit nem lehet ezekre a férfiakra bízni. Kettesben maradunk Sebestyénnel, vagyis édes hatosban. Két kép, de öt példányban.

Guido Reni: Szent Sebestyén, Prado, Madrid

Öt kép, szokni kell a gondolatot, de tényleg ennyi a kiállítás, kétszer a hónaljon nyilazott, a fához feje fölé emelt karokkal kikötözött Szent Sebestyén és háromszor a térdeplő. A fához kötött Sebestyén a Palazzo Rosso sajátja, és mellé idehozták Rómából a Capitoliumi Múzeumból a másikat. Nincs sok különbség közöttük, a nyíl a római képen kicsit följebb fúródik a hónaljba, és van egy nyílvessző a köldöktől balra is, mellette kicsorran egy kis vér. A genovai kép kicsit kevésbé fáj, nincs haslövés, a másik nyíl alulról találja el a szentet, és annyira oldalról, hogy már majdnem a hátán. A térdeplő Sebestyének közül az egyik londoni, Dulwich Galéria, a másik a Pradóból jött, a harmadik viszonylag meglepő helyről érkezett, Puerto Ricóból. A képek melletti feliratok végigkövetik a tulajdonosokat, innét, genovai magángyűjteményből vették meg a festményt a Puerto Ricó-iak, Szent Sebestyén hazalátogatott. Ami a térdeplő képeket illeti, majdnem csak a színben van különbség, az egyik jobban besötétedett, talán csak az idők és a restaurátorok dolgoztak többet rajta, a másikon még jobban kivehető, hogy a háttérben alakok vannak. Azért észrevehető egy kis szexizmus, a három képen háromféleképpen áll a csípőn az ágyékkötő, a londonin a legnagyobb a betekintés, a Puerto Ricó-in a legfinomabb a csípő vonala, mindent a megrendelő igényei szerint.

De nem elég, az egész nem elég. Így aztán Oscar Wilde lerogy a másik két kép elé, nézi ezt a szép formájú, de mégis kissé elpuhult felsőtestet, benne a nyilak, fájdalmasan vagy kíméletesen, mert nyilván ezt is a megrendelő igényei szerint. Hangosan dudál a szél a palotában, a képek mögött a falon világoskék műselyem, összegyűrve, talán ezt is valahogy érzékinek képzelték, Sebestyén meg ott áll, kitárulkozva, epilálva, szőrtelen hónaljjal, én meg várom, hogy megszólítson a kép, hogy átéljem a szenvedést és eksztázist, de csak azt érzem, hogy kezdem megszeretni a képet. Földhözragadt, bűnös kép, olyan varázslatos, hogy a szent égnek emelt pillantása egyáltalán nem emelkedik az égig, megáll a közelben, a karját nézegeti, vagy inkább a csuklóján a kötelet, mint egy pimasz, magabiztos prostituált, aki azt mondja, nem tudom, van-e mennyország, de meg tudom mutatni, merre van.

Sem szenvedés, sem eksztázis, semmi transzcendencia vagy valami emelkedettség, csak a test, a test szépsége és nyugalma, a nőiesen karcsú derék, a lazán megkötött ágyékkendő, a győzelem biztonsága, csak az menekül meg, aki rám sem néz. És minél többet nézel, annál biztosabb, hogy elveszel. Rendes országban az ilyen vallásos képeket megsemmisítenék, az alkotójukat megkorbácsolnák és eltiltanák ecsettől, festéktől. Reni álságos szelídsége körmönfontabb és becstelenebb Caravaggio brutális szemű fiúinál, halkabb és kitartóbb, és csak úgy lehet erősnek lenni vele szemben, ha tiltakozunk, zajosan utasítjuk el, hőzöngünk, hogy alpári, nézhetetlen, minősíthetetlen, botrányos, hazug. De kinek hőzönghetnék? Itt vagyok összezárva vele, kint trécselnek az őrök, kimegyek a szobából, aztán visszajövök, csukogatom az ajtókat, aztán egy elhatározással ki, gyorsan le a lépcsőn, és úgy megyek ki a kapun, mint aki a bordélyházból távozik: körülnézek, hogy nem láttak-e meg.

Artmagazin 2008/1. 28-29. o.