„Akkorát kapsz, hogy a fal adja a másikat…“

A Nádas-élmény reanimációja

Markója Csilla

„Személyre szabott tárgy” rovatunk szerzői egy-egy számukra fontos műtárgyról mesélnek – szubjektíven. Ezúttal Markója Csilla művészettörténész mutatja be Nádas Péter Önarckép szélharanggal című fényképét. A mű 2009. október 22. és 2010. január 10. között volt látható a Stuttgart melletti Fellbach városka galériájában, azon a tárlaton, aminek anyagát az író maga válogatta 1959 és 2003 között készült fényképeiből. A kiállítás kíséretében megjelent Nádas Péter Schatten an Mauern (Árnyékok a falakon) című fotóalbuma, melyhez az utószót Joachim Sartorius írta.

37 markoja1

Önarckép szélharanggal, 1999. C-print, 24,5x24,3 cm


Ez a fénykép, amiről most beszélni szeretnék, ahogy mondani szokás, szíven ütött.

Amikor kimondunk egy ilyen mondatot, eszünkbe sem jut rákérdezni, hogy miért pont azt a szót használjuk az erősen pozitív élményünk kifejezésére, hogy „ütött”. S ha már üt, miért pont szíven.

„Akkorát kapsz, fiam, hogy a fal adja a másikat” – szólít most egy kedélyes hang a múltból. Nem lehet a szüleimé, hiszen ők sosem hívtak volna a fiuknak, annál is kevésbé, mert gondolom, épp eléggé megütköztek azon, hogy a délutánjaimat a dühöngőben fiúkkal focizva töltöm. Világéletemben sokat játszottam velük, pedig soha nem voltam fiús alkat. Ahogy így jobban belegondolok, nem is emlékszem lányokra, sem az óvodából, sem alsós koromból, sem a játszótérről, ahol a gyermekségemnek azt a sivárabb részét töltöttem, amit nem kórusvezető nagyapám keszthelyi házában vagy a Lenin körúti polgári otthonban, ahol még volt magasság és távlat nyújtózkodni. Az első igazi barátom szintén fiú volt. Meg is örökítettem magunkat, a rajzon egymással szemben ülünk a földön, a kép felezővonalában építőkockákból közösen emelt bábeli torony magasodik, jóval a fejünk fölé nyúlva.

A Pattogós utcai általános iskola, a tízemeletes panelházunk és a Nádastó parkhoz tartozó óvoda közé ékelt játszótér csapatkapitánya a Májer Ricsi volt. Én csak Oroszlánszagú Richárdnak neveztem, a fejét sörényként borító rézvörös göndör fürtök, na meg korai olvasmányélmények miatt. És mert anyám öcsémet is valahogy így becézte, és én ezt (már a becézést) diszkriminációnak találtam. Az egyetlen lány voltam a csapatban, de ezen sem a Májer testvérek, sem a többiek nem ütköztek meg. Aztán egy szép napon telibe trafáltak a labdával. Jó kemény bőrfoci volt, Ricsi kapta karácsonyra. Emlékszem, ahogy a levegő belém szorult. A világ körülöttem átment negatívba, csak öt árnyat láttam magam előtt, kissé fluoreszkáló körvonalakkal. Aztán a Májer testvérek arcába visszatért a szín, de a nézésükön láttam, hogy valami megváltozott. Egy szemvillanás alatt kiszuperáltak. A fájdalom csak nem hagyott el, arrébb húzódtam, hogy ne zavarjam a játékot, és kitapogattam a baj forrását: a melleim fájtak.

37 markoja2

Vajda Lajos (1908 - 1941): Felmutató ikonos önarckép (Conditio humana), 1936, pasztell, szén, papír, 90x62 cm | magántulajdon


Mindenkinek vannak meghatározó olvasmányélményei és mindenki látott olyan képeket, amelyek fontossá váltak a számára. Kitűztük ezeket a falvédőre, felragasztottuk a falra. Képeslapokat, posztereket. Én a saját könyveimbe pecsétet ütöttem. Erre azért volt szükség, mert apámnak fontos volt, hogy egy könyv szép legyen, ne legyen összetörve a gerince, meggyűrve a borítója. Én viszont mindet használatba vettem, összepiszkoltam, telijegyzeteltem. A családi könyvtárban az összes Nádas megvolt, ezekhez azonban én nem nyúlhattam. Idővel egy kulcsra zárható vitrinbe kerültek, mint afféle ereklyék. Apám sorban állt értük a könyvheti sátraknál, úgy kellett felhajtani, félretetetni őket: sokan vadásztak rájuk. Sokaknak volt létszükséglete, akár olvasták, akár nem. A saját Nádas-élmény az időponttal is gondosan ellátott pecsét tanúsága szerint 1986-ban, azaz 19 évesen esett meg velem, az Emlékiratok könyvével. És 1989-ben ért véget, az Évkönyv első és A Biblia és más történetek újabb kiadásaival. Az 1988/89-es év az én privát életemben is radikális fordulatot jelentett. Éppen a rendszerváltást megelőző szemeszterben, bármiféle ösztöndíj és támogatás nélkül beiratkoztam a hamburgi egyetemre. Eldőlt, hogy nem irodalmár, hanem művészettörténész leszek. Ezt a döntést egy személyes tragédia és több komoly, az irodalommal, illetve annak egyetemi oktatásával kapcsolatos csalódás előzte meg. Megcsapott az irodalom sznobéria és árulásszaga. Az első, gimnáziumi szerelmem, akivel ugyanoda, magyar nyelv és irodalom szakra adtuk be felvételi kérelmünket, az érettségit követő nyáron a Dunába fulladt. Egyetlen fényképem maradt róla, azon sem látni. Csak a feje árnyéka maradt meg, ahogy egy kút fölé hajol, annak a vizében tükröződik. Mégis, a kontúr alig érzékelhető egyedisége révén most is a tenyeremben érzem a fejét. A Nádas-élmény egyidejű ezzel az első, még alig felfogható veszteséggel. Úgy hagytam el az irodalmat, ahogy az ember a pötytyös lányregényekben a titkos nagy szerelmét hagyja el egy tiszta, rendezett, jó (munka)körülményeket biztosító házasságért. Az életben persze minden másképpen van.

37 markoja3

Fotel árnyéka, nyári délután, 2001. C-print, 25x24,7 cm


Az olyan nagy írók, akiket már koruk felfedez, túl korán válnak ikonokká. Nagyon mélyen meghalhatott a Nádas bennem, gondoltam, ha ekkora ütés kellett a reanimációhoz. Ezt az idegen szót ő maga használja, a Saját halál című könyvében, az ágyon, miután visszahozták a klinikai halál állapotából. A könyv nincs meg nekem, így tehát csak fejből mondom: az ember magához tér, és megkérdi orvosát, hogy reanimálták-e. A válasz: igen. A folytatást (és az előzményeket) nagyon sokan ismerik; olvasták vagy hallották Nádas saját előadásában a rádióban. Az ő számukra az író akkor minden bizonnyal új életre kelt, legalábbis erről szóltak az euforikus tudósítások. A közösség együtt ünnepelte az író feltámadását és azt, ahogyan ezt az élményt megosztotta. De nem tudom, hogy eszébe jutott-e bárkinek, hogy Nádassal éppen az esett meg, amit mindig is tett íróként. Reanimáció – ebben az esetben ez nem csupán a művészet általános hívószava, hanem valami speciálisan vagy kitüntetetten Nádashoz kötődő.

A Párhuzamos történetek című regény, amelyet 1985 nyarán kezdett írni és 2005-ben jelent meg, ütések folyamatos sorozata. Egy végtelenített defibrilláció. A könyv egyik pontján valakit vízbe fojtanak a szerelme szeme láttára. Egy másik pontján valaki vízbe ölné magát. Egy harmadik ponton, egy férfivécében, orgiasztikus jelenet után mások testnedveiben fetreng.

37 markoja4

Szekrény egy téli délutánon, 1999. C-print, 25x26 cm


Nádas:
„Netán beszéljünk a vérről, mely szintén folyni fog.”

Hol Mohácson vagyunk, hol egy koncentrációs táborban, hol az 56-os megtorlások utáni Budapesten. Csupa neuralgikus pont, csupa seb, csupa zúzódás. Szinte minden jelenetben megesik valami kisebb („petite mort”, ahogy a franciák mondják) vagy nagyobb halál, beáll egy görcs, egy másik átmenetileg felenged. Az emberek megragadják egymás testét, egymás tagjait, megpróbálnak szétszóródottságukban egymásra találni, szót érteni egymással, mindezt a szerelmi vágyódás önkívületi izgalmában teszik, sokkoló jelenetek és euforikus tájleírások ritmikusan váltakozó sodrában.

Feltűnt, hogy a nevek nem illenek a szereplőkhöz. Éppúgy nem illenek, ahogy a történelmi kulisszák sem kívánnak realitást imitálni. A regény egészét átható privát, mégis a személytelent célzó beszéd a történelmi kulisszákat hasonlatokként használja, közös nevezőre hozó metaforákként. Ugyanúgy, ahogy nem tesz engedményt a regény egészében azzal, hogy kitüntetett kiutat engedne a regressziók labirintusából, nem engedi meg a hollywoodi hazugságot sem. Természetesen nem Buchenwaldban vagyunk. Természetesen konfabulálunk.

És emiatt a hideg, éles különbségtétel miatt egy idő után a nem illeszkedő, egymáson elcsúszó, kényelmetlen élek válnak az otthonunkká, és éppen ezek a nevek igazítanak el. Egymásra nyíló terek során át magunkra találunk a promiszkuitásban.

A létezés promiszkuis. Ehhez hűséges.

A fotográfus elmeséli, hogy a regényíró nem hagyta el a házat. Univerzumot mutat, de ez bizony a szoba. Körbejárunk benne, szegletről szegletre, el sem kell hagynunk saját tudatunkat. Látunk így is fénylő sarkokat, elmozdulásokat és lenyomatokat, káoszt és rendet, hol intő, hol imbolygó jeleket. Fantáziálunk. Maximum kimegyünk levegőzni a kertbe. A gondolataink csereszabatosan váltják egymást, egymásba érnek. Jelen esetben kicsit ferde ölelkező szerkezetben, a poétikában biztosan megvan a neve. A, B, A, AB.

37 markoja5

Szekrényajtó, 1999. C-print, 27,5x25 cm


Nádas:

„Nincsen senkije, nem is volt senkije. Ő meg minek hazudik ilyen arcátlanul. Legfeljebb ostoba kalandjai. Egyik biztosan a másikba ér.”

A Párhuzamos történetek egy robbanás előtti, fojtott, libidójában a végsőkig felajzott, és ebben az ajzottságban a végsőkig kitartott állapotot fixál, pontosabban galvanizál újra és újra életre. Az egész könyv olyan, mint az első kötetet a másodikkal összekötő végtelenül elnyújtott, egyszerre trágár és szubtilis szeretkezési jelenet. A mindent átjáró és az olvasót azonnal a mű örvényeibe ragadó ritmus – a fantasztikus zenei érzékkel megírt párbeszédek alapegységeitől a történelmi idők és helyszínek lüktető váltakozásáig – a nekilóduláson és visszatartáson alapszik, a paroxizmusig fokozott kín és kéj útján újra és újra elérve azt a küszöböt, ahol az ember már-már eszméletét veszti. Szeretné, de már nem vesztheti el egészen. És ha mégis megkísérli, akkor abba sokan belehalnak. Erre eszmélünk a regénnyel.

Nádas Péter a küszöbre viszi és onnét hozza vissza olvasóját. És azért olyan lenyűgöző megismerni ezt a könyvet, mert ebben az okos, éber rémálomban, ebben a gyönyörteljes és fájdalmas hallucinogén tripben az ember úgy éli át a saját vágyódását a másik iránt, hogy a törvényszerűen bekövetkező frusztrációban az élet ritmusát ismeri fel.

37 markoja6

Szekrényvonal, 1999. C-print, 25x25,5 cm


Nádas:
„Akárha egész eddigi élete nem lett volna más, mint fölkészülés a szép rémálomra, mely lám, éberen érte el.”

A fizikai izgatottság (a libidó) megszólítottságból ered. Végső soron attól a reménytől leszünk izgatottak, hogy ezúttal valaki talán megfelel.

A nemi vágy remény. Talán most esélyünk nyílik rá, hogy megszabaduljunk totális magányunktól. Magány alatt nem azt az izolációt értve, amit az ember praktikusan keres, hogy megvédje magát, s amelyet az idők folyamán megtanul értékelni,idővel élvezni is, hanem azt az eredendő kirekesztettséget, amely valószínűleg már születésünk pillanatában ránk tör, és amelyet a differenciáló tudat (amely mintegy elválaszt minket a természettől, saját állati lényünktől) csak tovább fokoz.

A szereplők valahogyan nem passzolnak egymáshoz. Senki nem érthet tökéletesen szót senkivel. A testek nem illeszkednek. A történetek, hiába érintkeznek bizonyos pontokon, elfutnak egymás mellett. Az idősíkok elcsúsznak egymáson. Egymásba esnek.

37 markoja7

Nyitott ajtó, 2001. C-print, 25x24,7 cm


Nádas:
„Mint aki fölismeri az emberek között zajló ozmózis, személycsere és cserebomlás részegítő szépségét és szörnyűségét.”

Beléd estem, mondja a köznyelv, paraszti filozófiával utalva az eleve bekalkulált különbségre. És az előre tudott halálugrásra. Minden ismétlődik, de semmi sem ugyanúgy. Vannak találkozások, de az egyesülés, a beteljesülés folyton felfüggesztődik, elhalasztódik. Elhal. Elmarad.

A regény úgy kezdődik, hogy valaki fut,s mire beletalálna saját ritmusába, egy hullát fedez fel.

Ez a végsőkig vitt coitus interruptus. Pedig a könyvet még csak az imént kezdtük el.

A folytatásban megakad a szemünk valami oda nem illő tárgyon.

Egy ruhadarabon, mint fétisen. Mint egy másikat helyettesítő protézisen.

A dolgaink, lássuk be, alapvetően illetlenek.

Semmi sem stimmel.

Miközben minden mindennel összefügg.

Nádas Péter fényképei ennek a futásnak kitüntetett pontjain készültek. A fénykép már csak olyan, mint egy bennragadó lélegzetvétel vagy egy elakadt vérrög a koszorúérben. Megállít időt, leszűkít teret, de ebben a halálos sűrítettségben új dimenziókat nyit fel.

Amikor leírtam a cikk címét (az volt meg elsőre!), magamban jót derültem. Kiderül-e majd, hogy „az akkorát kapsz” a háromkötetes regény és a „fal adja a másikat” a falra függesztett fotó.

Amin, nem mellesleg, egy falat látunk. A falon Nádas Péter (úgy is, mint idejekorán ikon) nem, nem portréja, hanem portréjának mulandó árnyképe. Igazán szerény ikon.

Jelzi, hogy a mű szempontjából mennyire érdekes az ő privát perszónája, nemváltó, alakváltó, esetleges lénye. Egy állítólag Platóntól eredő barlanghasonlattal szólva: szinte semennyire.

37 markoja8

Ablak az ajtón, 2002. C-print, 25x24,8 cm


Nádas:
„Lelki betegségek és érzelmi nyavalyák árnyéka ne lépjen tudata küszöbére.”

És: „Betegség és egészség között tényleg nincs határ, vagy választóvonal, mérnök úr, ezen hiába tréfálkozik.”

Fülétől nem messze egy szélharang nyelve. Most az egyszer megint fennakad a lélegzet. Izgatottan várjuk, megszólítja-e.

A fotó és a regény megfeleléseiről, Marno Jánost szabadon idézve: „van valami kölcsönös e viszonyban, mely ferde.” A könyv kulcsszava is lehetne ez az elferdülés. Amit ferde szemmel nézünk. Következésképpen hogyan is hozhatnánk a dolgokat egyenesbe.

Mindazt, ami a regényben sűrű, testi, fojtó, sötét, animális, a fotó kiviszi a fény nyílt terepére. Azt, ami a regényben transzparens, áttetsző, azt a fénykép úgy mutatja meg, hogy az árnyakat megtölti súlyos nehéz tartalommal.

37 markoja9

37 markoja10

37 markoja11

37 markoja12

Tetőablak geometriája (1–4), 2002. C-print | 24,6x24,7 cm


Nádas:
„Mintha az átláthatóság utáni vágy húzná a feneketlen mélybe.”

Ebben a szó szerinti anyagcserében felfedezzük a regény ritmusképletét. Küszöbhelyzet épül küszöbhelyzetre.

Nádas: „Lesz-e jelentése, ha ürességet helyez üvegfal mögé.”

Ha az előbb azt mondtuk, hogy a libidó (akár az alkotóé, akár a befogadóé) nem másból, mint megszólítottságból ered, akkor megfelelésképpen a fényképen azt látjuk, hogy egy süket árny (az író) a természete hangjaira fülel. A fotó Gombosszegen készült, ez tehát tényleg az ő saját, külön bejárású természete. Az is rekonstruálható, hogy a ház melyik pontján, a nevezetes vadkörtefától milyen (testi és spirituális) távolságban. A Saját halál című könyv egyik fényképén látjuk a valós teret.

A fénykép tere viszont Pilinszky Apokrifjének terénél időz (de csak idézőjelesen) ebben a hosszan kitartott pillanatban. A tér első pillantásra metafizikus, akár egy Magritte-festményen.

„Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam, kövön és kerítésen. Lélekzet nélkül látja állani Árnyékomat a levegőtlen présben.”

Két oldalról két keretdarab, falé és ablaké. Mindenütt folytonossági hiátusok, melyek a tartalmak meglétére/nemlétére hívják föl a figyelmet. Süket csend, vakító fehérség vattázza körül a hangot. A szélhárfa nyelve ebbe a bizonytalan közegbe merített mérőón. Valamit mér, különböző dolgok küszöbén, határhelyzetben. Mérlegnyelv, mely valamire mutat. Talán magára a felfüggesztett gravitációra. Vajda Lajos Felmutató ikonos önarcképén az ujjak – csak felforgatva, felfüggesztve. Ahogy ott ikonikus pátosszal fel, úgy a szélhárfa amorf formáiban lefelé mutatnak. Nincs ám kegyelem.

A fénykép kimerevítettségében hisztérikus feszültség van. Nem látjuk a szelet, nem érezzük a lélegzetvételt, nem halljuk a hangot. A kép esszenciális, de nem operál semmi befejezettel. A szimmetrikus keretek között váratlan ferdeségek. A szélhárfa körvonalai elmosódnak. Mint valami finom kis fuvallat, vonul végig a képen az élet. Lebontva, kikezdve az Apokrif tömör, kidolgozott, befejezett pátoszát. Ez a fénykép emblematikus, de nem retorikus.

Figyelem árad belőle és diszkréció. Gondolat és érzékiség. 

Fellélegezhetünk.

37 markoja13

Intérieur ovális tükörrel, 1986. C-print, 24,9x25,2 cm


Nádas:
„Nem hallja az Úr, habár nem süket.”

És nem csupán a szélhárfa miatt, amely eltűnni kész árnyékával egy elhalni kész hangot idéz, az emberi szó, az emberi hang metaforájaképpen, hiszen a lélegzetvétel (a lélek kiáramlása) éppen úgy viszonyul a hangképző szervekhez, ahogy a szél, a fuvallat a szélhárfához. És nem is csak azért, mert az egész fényképsorozat teli nyílászárókkal, amelyek mind ennek a határátlépésnek (a világba való be- és kilépésnek) a trópusai, szóképei. Ezek archetipikus, evidens tartalmi implikációk, akár a költőnél, Paul Celannál, ahol egyetlen ilyen rátalálás, mint az Atemwende (kb. lélegzetforduló), egy egész költészetet képes teremteni – az ilyesmi kimeríthetetlen forrás a művészet számára. Nem tudok róla, hogy bárkinek sikerült volna állóképpé varázsolnia ezt a lényegileg tünékeny és láthatatlan, következésképp cseppet sem fotogén archetípust. Számomra ebben a sorozatban a legkevésbé a fény és az árnyék a fontos, persze, ki ne tudná, aki képeket készít, hogy nincs is annál fontosabb. És mégis, ebben a minimalista árnyjátékban az a legizgalmasabb ami nem látható. Az a bravúr, hogy a redukciót hogyan lehet összehozni az érzékivel, amikor ezek vektoriálisan széttartanak. Nádas fényképei (melankolikusan, mégis szelíd derűvel gúnyolódva a mondriani, malevicsi absztrakción) travesztiát űznek ezekkel a fogalmakkal. Ezeknek a fényképeknek ez a travesztia a működés-, a létmódjuk. Folyamatosan cserélik ki a jelen levő testeket mulandó árnyaikra, finoman fintorogva önmagukon, azon, hogy a fénykép tulajdonképpen mit is ragad meg a múló időből: a testet? A mozgást? A fény mozgását, mely nincs szinkronban a testével?

37 markoja14

Szék a kettős árnyékával, 2003. C-print, 24,8x24,8 cm


Nádas:
„A káosz iszonytató szépsége miért ne csábíthatná el.”

Valami nagyon hasonló történik, mint ami a regényben. A fényképész elmozdulásokat és illeszkedéseket keres. Tárgyat, mely nem éppen akkora, mint az árnyék, amit vet. Falra nyíló ablakot. Érzéki megfeleléseket és érzéki csalódásokat. Az eleven árnyékát valami holton. Bizonytalanul felvillanó fényt egy ajtón, valaminek a küszöbén. A fa gömbölyded természetes formáinak képét a ház geometriájába préselve. Dupla küszöbhelyzetet és dupla eltérést: egy ajtókilincsre vetülő ablak képét. A kint és a bent ozmózisát: félig áteresztő redőnyt. Tárgyak és árnyékaik rejtélyes együttállását, lent és fent travesztiáját. Fénylő sarkokat és fénylő éleket. Síkmértani absztrakciót gazdag plasztikájú falakon. Egy ívet, melynek semmi nem ered nyomába. Egy árnyékajtót, mely nem nyílik sehova. Absztrakt rácsokat, melyek nem korlátoznak. Ablakból nézett csigalépcsőket, melyek nem vezetnek. Egy sötét bútort, melybe majd ütközünk. A fekete összes árnyalatát. És többféle fehéret, a körömtől a kendő-fehérig.

37 markoja15

Ablak a kettős árnyékával, 2003. C-print, 24,7x24,8 cm


Nádas:
„Ha azt mondom, hogy fekete, akkor már hozzá is gondolta a fehéret, de nem gondolja hozzá a szebbnél-szebb szürkék fokozatait.”

Átjárja mindegyiket ez a finom fuvallat, remegő, lüktető bizonytalanságuk miatt, ahogy tétován lebeg rajtuk minden, billegnek a határon, a semmi ágán. Hiszen ha az ember a halálra asszociál róluk, akkor éppen azt közvetítik, hogy mennyi finom rezgés, kifürkészhetetlen mozgás, árnyalat, érzéki mozdulat van a semmi közelében. Egy parány távolságában a haláltól már minden csupa élet.

Oscar Wilde gyönyörű meséjében a Halász (a gondolathalász) egy szép napon kievez a tengerre, és valami olyat fog ki, amely nem hasonlít semmi (gondolatra), kifog egy hableányt, valami szépet, valami idegent. A haszon reményében, hogy a hableány énekével időről időre előcsalja majd a zsákmánynak való (gondolatokat), a tengerbe visszaereszti.

„Az ifjú halász minden este kievezett a tengerre és hívta a hableányt, s a hableány kiemelkedett a vízből és énekelt neki. Sohasem jött azonban olyan közel, hogy a halász megérinthette volna. Ám hangja napról napra édesebben csengett a halász fülének. És egy este ismét hívta a hableányt, és így szólt hozzá: – Kicsi hableány, kicsi hableány, szeretlek téged. Fogadj el vőlegényednek, mert szeretlek téged. De a hableány a fejét rázta. – Neked emberi lelked van – válaszolta –, és csak ha a lelkedet elküldenéd, akkor szerethetnélek. Az ifjú halász így szólt akkor magában: – Mi hasznom van a lelkemből? Nem láthatom, nem érinthetem, nem ismerhetem. Bizony elküldöm magamtól és nagy lesz az én gyönyörűségem.”

A lélektől azonban nem olyan könnyű megszabadulni.

„Amit az emberek a test árnyékának neveznek, az nem a test árnyéka, hanem a lélek teste. Állj ki a tengerpartra, fordíts hátat a holdnak, és vágd el lábad körül az árnyékodat, amely a lelked teste, és parancsolj rá a lelkedre, távozzék tőled, meglásd, el is távozik.”

A mesét úgy is értelmezhetjük, mint alkotó és mű kapcsolatának paraboláját. A halász az alkotó, aki nem éri be a saját gondolataival, egyre valami idegen, szép hangra fülel. Beleszeret a mű énekébe. Azt kívánja, mindörökké képes legyen ezt hallani, hogy ez az idegen szépség mindörökre vele legyen. Ehhez azonban meg kell szabadulnia a saját lelkétől, saját perszónájától, minden személyestől. Obszidián kést vesz és levágja magáról az egyedit és esetlegest. 

37 markoja16

Mágikus fény, 2002. C-print, 24,8x25,2 cm


Nádas:
„Az egyednek vannak állandó tulajdonságai, de az emberi állag szabadon átjárható.” 

Az árnyék a falon: a Perszóna emléke. Fénykép-meditációnk tárgya egy hangjától megfosztott hangszer, üzenetétől megfosztott hallgatója, és mindennek valóságos látványától megfosztott nézője.

Ahogy a Párhuzamos történetek hangjaira füleltem, egyszer csak meghallottam a muzsikát, mely a főtémát (csúsztatások) modulálja. Mondjuk ki, derűs lesz: „Lenolaj lehet.” A mű zenei alapegységét pedig felfedeztem egy párbeszédben. Ez az alapegység a vers. Úgy is működik, mint egy vers, kapcsolatokat teremt konkrét és átvitt között. Anya és (sötét, sűrű) erdő között, anya és elvesztés között, (sötét és sűrű) erdő és ábrándozás között, levél és erdő között:

„Erről az erdőről ábrándozik. S akkor azóta nem látta az anyját. Hogyan látta volna. Nem leveleznek.”

Ez a zenei alapegység, mint valami örökké visszatérő kis dallam, frázis (Proustnál Vinteuil kis dallama) alapozza meg a nagy, mellérendelő szerkezeteket, ezek pedig a könyv egészének szervezett káoszában bomlanak ki.

Nádas: „Zenei formát adni a sírhatnékjának.”

A „kis dallam” egy még hangzásközelibb, vérbően érzéki formában (kiemelések tőlem, figyeljünk a „j” hang környezetére, modulációira, ismétlődésére, ahogy siklik szóról szóra): „Hát nem látja, kiáltotta, és a szálasan nyújtózó tésztát a fakanállal kiragadta a tálból, hát magának a gonoszságra sincs szeme. Aljas. Maga nem kevésbé aljas, mint az összes többiek. Jó, hát sütök én májat magának, tette hozzá szinte gyöngéden, amilyen ostoba vagyok, mindig engedek én magának, s a váratlan érzelmi fordulat nem az urának szólt, nem ennek a szerencsétlen embernek, hanem a májnak, mert szerette sütni, és a szót a száján minél többször és mindig ugyanolyan ízesen kiejteni.

Ajkára venni a kékeslila hártya alatt vértől duzzadó májat, bár ő maga soha nem evett volna belőle. Remélem, örül a májnak.

Már hogyne örülnénk.

37 markoja17

Szobasarok, 2001. C-print, 25x24,9 cm



Nádas Péter

1958-1961: fényképész tanuló a budapesti Fotó-Optika Kisipari Szövetkezet Kossuth lajos utcai műtermében, 1961-ben fényképész szakmunkásvizsgát tesz, még ugyanebben az évben a Nők Lapja szerkesztőségében fotóriporter gyakornokként helyezkedik el és elvégzi a MUOSZ Újságíró iskoláját. 1963-ban kétéves katonai szolgálatra hívják be, ahol szintén szakmájában dolgozik, 1965-ben, leszerelésével, hivatásos fényképészi pályafutása véget ér.

Fontosabb kiállítások:
Mai Manó (Budapest) 2000
Galerie Scalo (Zürich) 2001
Galerie FNAC (Párizs) 2001
Galerie Kunstraum (Salzburg) 2001
Galerie Kicken (Berlin) 2002
Mai Manó (Budapest) 2003
Galerie Kicken (Berlin) 2003
Museum of Photography the Hague (Hága) 2004
Martin-Gropius-Bau (Berlin) 2005 Galerie Fellbach (Fellbach) 2009

Fotókönyvek:

Etwas Licht (Steidl, Göttingen, 1999), ugyanez hollandul: Een zweem van Licht (Van Gennep, Amsterdam, 1999), magyarul: Valamennyi fény (Magvető, Budapest, 2001)

Der eigene Tod (Steidl, Göttingen, 2002) magyarul: Saját halál (Jelenkor, Pécs, 2002), ugyanez franciául: La mort seul à seul (L’Esprit des pèninsules, Paris, 2004), angolul: Own Death (Steidl, Göttingen, 2005)

Zielsverwant (Van Gennep, Amsterdam, 2004), ugyanez németül: Seelenverwandt (Nicolai Verlag, Berlin, 2005)

Heute (számozott bibliofil kiadás eredeti fotómelléklettel) Verlag Thomas Reche, Neumarkt, 2008

Schatten an Mauern (számozott bibliofil kiadás eredeti fotómelléklettel) Verlag Thomas Reche, Neumarkt, 2009