Kitől származott az a gondolat, hogy a Van Gogh-kiállítás mellett bemutatásra kerüljön egy olyan kamaratárlat, mely a magyar festészet remekműveiből ad válogatást?
Geskó Judit, a kiállítás kurátora keresett meg engem az ötlettel. Most is jól emlékszem, Amszterdamból hívott fel, még 2005-ben, és megkérdezte, lenne-e kedvem együtt dolgozni vele a Van Gogh-kiállítás munkálataiban. Én furcsa módon éppen a Szépművészeti Múzeum könyvtárából léptem ki, mikor csörgött a telefon. Persze rögtön igent mondtam, s nem csupán a feladat nagyszerűsége miatt, hanem azért is, mert a Monet és barátai tárlat kapcsán már írtunk egy közös tanulmányt a katalógusba, és nagyon jól tudtunk együttműködni.

Ekkor már a magyar tárlat kérdése is szóba került, vagy csupán a magángyűjteményekről szóló közös tanulmányról beszéltetek?
Ha jól emlékszem, igen, de az elvi megállapodásunk után hosszú szünet következett, hiszen Juditnak ezer más problémát kellett még megoldania, nekem pedig a Magyar Nemzeti Galéria fauve-kiállítása kötötte le az energiáimat. Aztán tavaly tavasszal felgyorsultak az események.

Hogyan alakult ki a kiállítás koncepciója?
Judit azzal keresett meg, hogy írjak egy katalógustanulmányt a Van Gogh-hatás kérdéséről, s próbáljak összegyűjteni egy tárlatra való anyagot azokból a magyar festményekből, melyek bemutatásával illusztrálható is ez a probléma. Pontos helyszínt még nem tudott mondani, hiszen, ha jól tudom, sokáig bizonytalan volt a múzeumshop és a ruhatár elhelyezése is. Így kezdetben még a művek számát sem kötötte ki, csupán azt kérte, hogy lehetőség szerint a Magyar Nemzeti Galéria anyagára támaszkodjam.
Elsőként a korabeli forrásokat tanulmányoztam, művészéletrajzokat, visszaemlékezéseket, kiállításokról írt kritikákat bújtam, keresve a jól megfogható, írott hivatkozásokkal is igazolható nyomokat. Viszonylag hamar rájöttem, hogy nem csak, sőt nem elsősorban a primer hatásokra kell koncentrálnom, mert ha erre szűkítem a válogatás szempontjait, akkor egy érdekes tanulmányt talán még össze tudok hozni, de egy erős, reprezentatív kiállítást semmi esetre sem.

Szóval az a feladat, hogy be is kell mutatni a problémát, bizonyos tekintetben átírta az eredeti koncepciót?
A kezdeti lépések után leszűrhető legfontosabb tanulság az volt, hogy Van Gogh kevésbé hatott a magyar festészetre, mint Cézanne vagy Gauguin. Ha csak azokkal a művekkel és művészekkel foglalkozom, amelyek és akik esetében bizonyíthatóan kimutatható a holland mester befolyása, akkor csak egy halványabb, erôtlenebb kiállítást tudok konstruálni. Én azonban más szempontokat is figyelembe vettem. Tudtam, hogy a Van Gogh-tárlat óriási siker lesz, több százezer nézővel, nagy sajtóvisszhanggal, sok-sok külföldi látogatóval. Ráadásul a magyar mellett angol katalógus is készül hozzá. Úgy gondoltam, adott egy helyzet, amit kutya kötelességem kihasználni arra, hogy a magyar festészetet a lehetô legjobb formájában mutassam be. Természetesen nem az eredeti koncepció feladásával, de olyan módosítással, ami lehetővé teszi, hogy bővebb forrásból meríthessek a válogatás folyamán. Olyan hatást akartam elérni, hogy Van Gogh festményei mellett se kelljen szégyenkeznünk.

Így került be a hatás mellett a párhuzamosság kérdése a szelektálás szempontjai közé?
Igen. Úgy dolgoztam, hogy kialakítottam magamban egy képet Van Gogh művészetéről, festészetének, alkotói módszerének, sőt emberi karakterének alapvonásairól, és ezekhez kerestem rokon mûveket és alkotókat a magyar festészet történetéből. Közülük néhányan valóban kaptak inspirációt Van Goghtól, ám olyanok is voltak – mondjuk Munkácsy és Paál –, akik nyilván még a nevét sem hallották. Ám a rokonság, a párhuzamosság – elsôsorban a közös vizuális források, a választott előképek vagy éppen az alapvetô lelki és művészi hasonlóság miatt – attól még letagadhatatlan. Mikor megvoltak a kiválasztott alkotók, igyekeztem úgy szelektálni a műveik közül, hogy a Van Gogh által kedvel mûfajok, a tájkép, a portré és a csendélet egyenlő súllyal jelenjen meg a tárlaton, és hogy egyes képek nagyon konkrét módon utaljanak a fő teremsorban látható fontos Van Gogh-képekre. Azt szerettem volna, hogy a kevésbé edzett szemű látogatóknak is beugorjon néhány erős analógia, meglegyen nekik is az a bizonyos „aha”-élmény.

Mik a tapasztalataid, a kiállítás látogatói érzékelik ezeket a rejtett kapcsolatokat?
Van, aki igen, van, aki nem. Sokan megdöbbennek azon, mit keres például Munkácsy Köpülő nője a tárlaton, vagy éppen Barcsay Műterembelsője. Volt, aki azt mondta nekem: nagyon szép a tárlat, csak éppen semmi köze Van Goghhoz. Abban bízom, hogy a katalógusban olvasható tanulmányom talán segít a kérdések megválaszolásában. De a legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy egy harmonikus, élvezhető kiállítást sikerült létrehoznunk, mely azon túl, hogy gazdag interakcióban van a főkiállításon bemutatott Van Gogh-képekkel, de ezenfelül is bizonyít valamit: azt, hogy a magyar festészet is fantasztikus értékekkel rendelkezik