Van-e különbség egyéni időtapasztalataink között? – kérdezi magától szinte egy emberként az Elvesztegetett idő című kiállításon részt vevő több mint harminc képzőművész. Ritkán adódik alkalom ilyen mennyiségű válasz összevetésére, ezért kocsiba be, ablakot le, könyököt ki; irány Szentendre!

Katarzist átélni nem mindennapi dolog. A kiállítótér mégis olyan közeg, ahol ez viszonylag gyakran megesik, köszönhetően egy-egy olyan műnek és a hozzá kapcsolódó vizuális, akusztikai, nazális, taktilis, esetleg ízélménynek, amely az embert élete megváltoztatására vagy bizonyos irányok megerősítésére sarkallja, nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg is. Nekem háromszor volt ilyen tapasztalatom képzőművészeti alkotás láttán, először Andres Serrano Merülés (Piss Christ) című 1987-es munkájával szembesülve. 2009-ben történt Debrecenben a Gulyás Gábor rendezésében megvalósult Messiások – A nyugati ember és a megváltás gondolata a modern és kortárs vizuális művészetekben című kiállításon. A több mint százhetven alkotást felvonultató, laza szerkezetű bemutató sokadik termében, A megváltás keresztje című, már-már raktárszerűen teletömött kiállítási részlegben sétáltam éppen a különböző módokon megformált Krisztus-testek között, amikor az egyik falon megláttam az aranyló narancssárga jelenést. A mögöttem hagyott termek miatt motoszkált már bennem valamiféle igazi szentségélmény iránti vágy, talán ez a hangoltság is segített abban, hogy a pillanat annyira kitüntetett legyen. Olyan volt, mint egy nagy hibánkkal szembesülni, vagy mint szerelembe esni, tehát letaglózó élmény a felejthetetlenséget biztosító fizikai tünetegyüttessel: nyelőcsőig sugárzó gyomorégéssel, meleghullámokkal, mini légszomjjal és valami megmagyarázhatatlan plusszal. A kikészítő tapasztalatot újabb döbbenet követte, amikor egy lépéssel közelebb kerülve elolvastam a falra applikált műleírást, miszerint a kép címe Merülés (Piss Christ), és amit látok, az egy húgyban álló feszület képmása. Ezek után hiába sétáltam el egy-egy Csontváry-, Bill Viola- vagy Hantai Simon-opusz mellett, csak ez az ellentmondás érdekelt, hogy vajon hogy kapcsolódhatott egy ilyen katartikus szentségélmény ehhez a képhez. A hosszas értelmezési menet végére több magyarázatot is végiggörgettem, majd mivel nagyon élveztem az egész folyamatot, arra jutottam, hogy én is olyan helyzeteket szeretnék teremteni, ahol egy-egy mű lehetőséget kap, hogy ugyanilyen hatással legyen valakire.

Néhány hete többek között ezzel az emlékkel tértem be a szentendrei MűvészetMalomba, az Elvesztegetett idő című, szintén Gulyás Gábor által rendezett kiállításra is, amely a hozzá írt bevezetőkben napjaink időtapasztalatára reflektáló kortárs képzőművészeti alkotásokat ígért. A beválogatott harmincöt művész nagyszámú munkájával és a Művészet- Malom hatalmas, osztott tereivel az Elvesztegetett idő – a Messiásokhoz hasonlóan – olyan volt, mint egy tematikus művészeti blog, amely egy központi témához kapcsolódóan, egy címszó vagy #hashtag alá gyűjt össze különböző alkotásokat. A tematikus blogtól egy kiállítás legfőképpen abban különbözhet, hogy egyrészt ebben az esetben az eredeti művel szembesülhet a látogató, másrészt a kurátornak lehetősége van arra, hogy az összeválogatott munkák közti, fontosnak vélt összefüggéseket több szinten is megteremtse. Az összekapcsolást leginkább a munkák tudatos térbeli elrendezése és a kiállításhoz kapcsolódó szövegek (központi koncepció, egyéb falszövegek, műleírások, audio guide stb.) különböző szintű használata teszi lehetővé. Az Elvesztegetett idő esetében ez az összefüggés-teremtő igyekezet kevéssé érzékelhető, a központi elképzelésen, a műcímeken és az egyes fejezetindító, rövid szövegeken kívül nem kíséri műleírás a bemutatott munkákat, és a jelentéssel bíró térrendezés is csak néhány helyen érzékelhető. Ebben a helyzetben a néző magára marad a művekkel, aminek eredményeképpen azt érti meg a kiállítási anyagból, ami számára ilyen körülmények között is dekódolható. A további vizsgálódáshoz nem kap segítséget, esetleges kérdéseire pedig csak részben kap választ. Az, hogy ebben a helyzetben szabadon vághat magának utakat az egyéni értelmezés, egyrészről rendben van, másrészről viszont így nem jöhet létre olyan inspiráló szituáció, mint amibe anno én is kerültem, amikor a Serrano- munka előtt állva ütköztettem saját első benyomásomat a művész eredeti elképzelésével. De tegyük fel, azért nincsenek műleírások, hogy a művész ebben a helyzetben elsődleges kommunikációs eszközén keresztül, művével szólítsa meg és tartsa fogva a nézőt. A Messiásokhoz hasonlóan ebben az összeállításban is vannak olyan erős munkák, amelyek képesek erre, különböző módokon, de valóban állítanak valamit napjaink időtapasztalatáról, és amelyek egy része talán soha többé nem lesz ennyire elérhető közelségben.

Az ajándék

Eija-Liisa Ahtila Az ajándék című videoinstallációja például ilyen darab. A munka angol címe, The Present, minimum kétértelmű szó – egyszerre jelenti a magyar fordításban is megjelenő ajándékot, de a jelenlétet is. Ennek a kettősségnek köszönhetően a mű az ajándékozás ökonómiájával kapcsolatban tesz állítást: egyetlen ajándékot nem lehet csak viszonozni megfelelő ellenértékben, azt, amikor valaki az idejét áldozza a másikra, ugyanis ugyanazt az időt, ami a másikkal töltve múlt el, nem lehet egyenértékén visszaadni az idő természetéből kifolyólag. Ahtila poétikus videói jól passzolnak egyébként a tematikus blog/#hashtag/antológia-koncepcióba is, mivel maguk is olyanok, mintha a videó médiumán keresztül megjelenített képversek lennének. Az egyiken tigrisként, négykézláb munkába igyekvő kosztümös nő monológját halljuk; a másikon magától értetődő módon fekszik az őt glóriaként körülölelő pocsolyában egy tejfölszőke lány, mielőtt hazamegy; egy IKEA-katalógusba illő kis szobában forgószél tombol; aztán egyszer csak minden RGB színekben csöndesül el. A vörös-zöld-kék fényt árasztó monitorok a videomunka mint közlési forma alapösszetevőit láttatják, azokat a színeket, amelyek keverésével a tévéképernyő létrehozza az információt.

Időutazás

Erdély Miklós fotómontázs-sorozatán korábbi önmagainak súg valamit. Erdélyt több szinten is foglalkoztatta az időutazás gondolata, és ezt nemcsak képzőművészeti munkákban, hanem olyan szövegeiben is kifejezésre juttatta, mint a kiállításon szintén bemutatott Idő-mőbiusz. Az Időutazás III. című képen 1932-es, négyéves önmagának magyaráz. Hogy mit mond, azt csak találgatni lehet, talán arra próbálja felkészíteni magát, ami a második világháború során fogja érni, hogy két féltestvérét és egy édestesvérét veszíti majd el a holokausztban, de az is lehet, hogy ő kérdez kiskori önmagától, és a kép egy időben ugráló önismereti folyamatot láttat. Erdély a fotómontázzsal egyszersmind rávilágít arra is, hogy ami ott a képeken „megtörténik”, az idősíkok kereszteződése, az a fényképek láttán valójában mindig – pontosabban a fényképezés óta – adott volt, tehát az időutazás egy formája ezen a szinten jelenleg is létezik.

A Sikoly

Edward Munch norvég expresszionista festő leghíresebb festménye, az 1893-as Üvöltés újrajátszásaként 2013-ban Oslóban, a kép megalkotásának pontos helyén felállított világító keretinstalláció mögé állva Abramović elsikoltotta magát sok-sok néző szeme láttára, ahogy esetében az lenni szokott. Ehhez kapcsolódó videomunkájában a projektben részt vevő további kétszázhetven – helyi – ember sikolyát válogatta össze. Az egymás után következő, fel-feltörő üvöltések nagy erővel süvítenek, köztük épp Abramovićé a leghiteltelenebb, a legkevésbé velőt rázó, ugyanakkor éppen emiatt képes rávilágítani a helyzet mesterkéltségére. Az eredeti műre utaló kompozícióval, ahogy a szereplők mögött megjelenik Oslo, az egész olyan, mintha nem is hommage lenne, hanem inkább paródia, egy fotózáshoz alkalmas helyen felállított turistaeszköz – a keret – mögött az Ekeberg dombon, az „Üvöltés városában”, ahol az unásig ismételt helyi nevezetesség ezáltal válik újra értelmezhetővé a jelenben. Az említett műveken kívül is vannak még fontos munkák, kihagyhatatlan például Bill Viola három videója, azzal együtt is, hogy nehezen értelmezhető, tőle miért éppen ezek a munkák kerültek be egy, az időt központi témává emelő kiállítás anyagába, ennél sokkal találóbb, idevágó alkotásai helyett. A visszacsatolás persze így is megtörténhet, mert előbb-utóbb, két-három fordulattal szinte minden képzőművészeti munka értelmezhető ebben az összefüggésben, besorolható az idő #hashtag alá, de ilyen mennyiség mellett nem feltétlenül várható el, hogy ezeket a köröket minden látogató, minden állomáson magától meg is tegye. Ahogy az sem, hogy bármiféle kiállítási handout vagy műleírás híján egyenként szörcsöljön a neten, ha kicsit komolyabban, az érzéki benyomáson és az első olvasaton túl is érdekli, hogy mit lát.