Minden idők legtehetségesebb karikaturistája, Honoré Daumier (1808–1879) műveiből és a vele hasonló szellemben alkotó magyar kortárs művészek munkáiból látható kiállítás a balatonfüredi Vaszary Galériában Kortársunk Daumier címmel, Gonda Zsuzsa kurátor rendezésében. 

S amint a kiállításon a Szépművészeti Múzeumtól kölcsönzött 120 sokszorosított grafikából kiderül, Daumier tényleg lehetne a kortársunk, és otthonosan érezhetné magát napjainkban is. Egy kiadós séta a Nagykörúton, hétvégi vonatút a Balatonra, egy parlamenti közvetítés vagy a napisajtó gyors átpörgetése csaknem olyan gazdag élményanyaggal látná el társadalmi témájú grafikáit, mint a 19. századi Franciaország. Ha néha úgy érzi az ember, bárcsak ma is élne egy Balzac vagy Maupassant, akkor Daumier politikai és társadalmi szatírái előtt elégedetten hüledezhet. A kiállítás apropója ez a különleges aktualitás, illetve a tény, hogy a társadalomkritikus szemlélet és az ironikus, groteszk látásmód a kortárs magyar művészek egy részétől, így a kiállító művészektől – Borsos Lőrinc, Breznay Pál, Fabricius Anna, Gőbölyös Luca, Hecker Péter, Kicsiny Balázs, Matzon Ákos, Nemes Csaba, Radák Eszter – sem idegen. Daumier intelme – „legyünk részesei a kornak, amelyben élünk” – náluk meghallgatásra talált.

Az a nyüzüge „úr, akinek még a bőre alatt is zálogcédula van”, miközben a Mont-de-Piété nevű zálogház előtt, cilinderét arcába csapva, hófúvás közepette áthalad az úton, maga a marseille-i születésű Daumier, aki a francia történelem legzűrzavarosabb évszázadában alkotott. Élete során hat alkalommal változott meg az ország államformája, és az állandó puskaporos hangulat nyilvánvaló hatással volt Daumier-re is, aki fiatalon került kapcsolatba a politikával, és aki a köztársasági eszmék mellett köteleződött el. E rokonszenv okán ismerkedett meg azokkal a meghatározó személyiségekkel, akik elutasították a polgárkirályként elhíresült Lajos Fülöp által felállított alkotmányos monarchia rendszerét, és igazi polgárok lévén republikánus ellenzéki sajtó létrehozásában voltak érdekeltek. Charles Philipon (1800–1862) grafikus, lapkiadó volt a francia sajtótörténet egyik ilyen főszereplője, aki felismerve a tömegek információigényét és a politikai események szatirikus kommentálásában rejlő üzleti lehetőséget, létrehozta a La Caricature című fanyar humorú hetilapot, majd 1832-ben a Le Charivari néven futó négyoldalas olcsó napilapot, melyeket előfizetés útján, de leginkább kávéházakban és más nyilvános helyeken terjesztettek. Mindkét lap közölt oldalnyi litografált karikatúrákat, főképp Daumier-tól, aki temérdekszám ontotta magából a korabeli társadalmat és politikai berendezkedést pellengérre állító rajzokat, amelyek hol az emberi természetre vonatkozó metszően éles lényeglátásról, hol pedig megengedő megértésről tesznek tanúbizonyságot.

Daumier témái rendkívül változatosak, ám karikatúraművészete a független sajtó ingatag intézményéből kifolyólag jobbára két részre osztható: olyan művekre, amelyek a cenzúra szorításában készültek, és olyanokra, amelyek a szabad sajtó égisze alatt születtek. Utóbbi időszakra a merész, senkit sem kímélő politikusportrék és a napi aktuaa polgárosodó francia társadalom megannyi visszásságát, apró-cseprő botlásait tette közröhej tárgyává. A kiállításon bemutatott művek tematikus egységekbe rendezve felölelik Daumier grafikai életművének egészét. Az egyik legnagyobb egységet a politikai karikatúrák képezik, amelyek között olyan, kiváló jellemábrázolási képességről tanúskodó mű is szerepel, mint A törvényhozói has – „ Az 1834-es korrupt képviselőház miniszteri padsora” (1834), ami az ülésterem magabiztosan elterebélyesedett politikusait mutatja, nem éppen közügyekkel való foglalatosságaik közepette. E körben kapott helyet a Borsos Lőrinc alkotó- páros által jegyzett két munka, egy emblematikus pulpitus-installáció, valamint a Magyar kormányok triptichon (MDF, MSZP, FIDESZ) (2010) című festmény, amely arctalan tömegként mutatja a három különböző kormányzat politikusait. A cenzúra erősödése a Le Charivarit is váltásra kényszerítette, és a párizsi polgárság mindennapi életének feldolgozására késztette Daumier-t. E művek közt említést érdemel a Hitvesi erkölcsök és a Kékharisnyák-sorozat, amelyekben a nemi szerepek felcserélése, a házastársi zsörtölődés és a gyereknevelés gondjai kerülnek terítékre. Különösen szórakoztató – egyébiránt Daumier merőben konzervatív álláspontját tükröző – példa a női emancipációt kigúnyoló rajza, a „Vigye már arrébb…” (1844), melyen egy íróasztalnál fontoskodó asszonyság rivall a gyermekét szorongató férjurára. A háziasszonyi teendőket és az öntudatos női habitust ironikus módon elegyíti Fabricius Anna Háztartási anyatigris – Eszter (2007) című munkája, míg a női magazinok közkedvelt témájából, az ideális férjfogási receptekből űz gúnyt Gőbölyös Luca Férjhez akarok menni! – Hasznos tanácsok hajadonoknak (2009) című videója. Az egyre növekvő francia polgári réteg életviteléhez hozzátartozó szokások és jellegzetességek, mint a hivatalok és a törvénykezés működése, a főbérlők és albérlők közti feszült viszony, az elvtelen törtetés, az éjszakai afférok, Szajna-parti fürdőzés, a városszéli kikocsizás, gyönyörködés a természet szépségében, korzózás, kiállításlátogatás és a feltétlen lelkesedés az antik dolgokért szintén visszanevettek Daumier grafikáin a művelt párizsi olvasóközönségre, és ezekhez a füredi kiállításon szinte kivétel nélkül kortárs művészeti analógia is társul. A kiállításlátogatókat érintő legviccesebb párhuzamot azonban Daumier A vasárnapi műkedvelő – „Ha ez a sok szép régi festmény az enyém lenne…” (1865) című nyomata és Hecker Péter Művészettől zaklatott látogatók verekednek a múzeumban (2010) című munkája mutatja.

Kortársunk: Daumier. Grafikák a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből és kortárs művészek alkotásai. Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2017. június 11-ig.