A LÁNY SZÉP
Európai remekművek egy amerikai álommúzeumban.
Obrecht orrán a mitesszerek. Lehet, hogy csak ezért mászkálunk a világba, újabb és újabb lehetőségekért, hogy megismerjük a régen halottakat, akiknek a neve éppen hogy jelent valamit, de hát nem lehet, egy ember nem ismerhet mindenkit. És mi sem könnyebb, mint lemondani a reneszánsz zene mestereiről, vagy azt mondani, L’homme armé meg Missa Papae Marcelli. Egyikünk sem tudja, mit beszélünk.
Obrecht orrán a mitesszer, és a régi okosság, hogy egy kép több, mint ezer szó, ezer szó több, mint tízezer hangjegy, így ismerjük a zeneszerzőket, inkább a róluk szóló történetek alapján vagy a portrékat nézegetve próbálunk jellemrajzot fabrikálni. Furcsa módon, ha visszafelé megyünk az időben, egyre színesebbek lesznek a portrék, a fotók, dagerrotípiák után az a furcsa barna- fekete Mozart, az a piros Händel. Meg ez az Obrecht, türkiz háttér előtt. Aranybetűkkel mögötte a felirat, mégis világsztár volt a maga idejében, ezért is halt meg olyan korán, alig múlt ötven, de Ferrarában is igényt tartottak a szolgálataira, és kitört a pestis. Nem tudom, fontos volna-e a kép, ha nem lennének rajta az aranybetűk. Ja, Hobrecht, persze, szép munka, imádkozó nagyarcú férfi, fekete ruháján furcsa, fátyolvékony köpeny, amely szürkévé teszi a feketét, néz a távolba. Biztosan sokan vannak, akik egyébként így is elmennek mellette, valami imádkozó fazon. Csak ezt megőrizni. Ezt a viszonyt, hogy tudom, ki vagy, tudom, hogy szeretted a hasad, toka van az állad alatt, ügyes kezek nyírták a hajad, mielőtt leültél volna a festő elé. Ismerlek, mert egy kép talán tényleg többet ér, mint ezer szó és tízezer hangjegy, de most már meg szeretném hallgatni a hangjegyeket is.
Nem őrültem meg, nem képzelem, hogy az ősrobbanás óta minden csak azért történt a világegyetemben, hogy lehetőséget adjon az elmélyülésre, Obrecht művészetének megismerésére. De olyan országban vagyunk, ahol mintha mindenki a mulandóság ellen harcolna, szívesen áldoz némi készpénzt, hogy a nevét ráírják padokra, épületekre, közterekre. Az egyetlen kivétel a korábbi elnökjelölt, Ross Perot, aki azzal a feltétellel ajándékozott ötmillió dollárt a dallasi hangversenyteremre, hogy még véletlenül se írják rá az ő nevét. Inkább írják rá egy barátjáét, Morton Meyersonét, akinek ugyan nincs pénze arra, hogy a nevét középületekre írassa, de nagyon rendes ember. Réztáblákat viselnek a padok, a parkok, a parkon belül a sétányok. Egy fa tövében olvastam, hogy a házaspár szerető gyermekeinek ajánlja, de nem tudom, hogy mit. A fát? Vagy csak a fa tövében a fém védőrácsot? Végül is mindegy, elfelejtettem a nevüket.
Akiét nem felejtem, az Kay és Velma Kimbell, műgyűjtő házaspár, hétköznapi milliomosok Texasból, akik eredetileg angol portrékat gyűjtöttek. Aztán a gyűjteményhez építtettek egy múzeumot, de a múzeum túl szépre sikerült, úgyhogy tovább dolgoztak, hogy most már a múzeumnak legyen megfelelő gyűjteménye, és ez így ment tovább. Mikor nagy lett a gyűjtemény, új szárnyat akartak építeni az eredetihez, amit aztán leszavaztak, hogy az igazán különleges fényviszonyokat biztosító Louis I. Kahn tervezte múzeumot nehogy valahogy elrontsák. Végül már annyi műtárgy volt, hogy mégis meg kellett építeni az új szárnyat, Renzo Piano tervei alapján. Most megnyugodni látszanak, bár a gyűjtemény csöndben növekedik. Igazi, megszállott és értő igazgatókat alkalmaztak, előbb Richard Fargo Brownt, aki megvette a Ducciót és egy Rembrandtot, a Fiatal zsidó arcképét. Az utódja, Edmund Pillsbury vett Michelangelót és Fra Angelicót. El nem tudjuk képzelni, mennyi pénz, ízlés, tudás és tiszta művészet halmozódik föl Fort Worthben.
Mert az egész történet voltaképpen nem a művészettel meg a gazdag emberek mumifikálódási kísérletével kezdődött. Csak két egymáshoz közeli város vetélkedett. Dallas, amely növekedésnek indult település volt az amúgy is ritkán lakott Texasban és Fort Worth, ahol a szlogen szerint a vadnyugat kezdődik. Mára már eldőlt a meccs, Dallas lett az agglomeráció központja, Fort Worthnek maradt a repülőtér és a múzeum. A Kimbell saját gyűjteménye sokkal gazdagabb és valahogy egyenletesebben fejlesztett, mint a rendetlen és követhetetlen elvek szerint fölépített Dallas Museum of Art kollekciója. Ha egy múzeumra van csak idő, lehetőség (és nem mondom, hogy pénz, mert ha már ott van az ember, igazán mindegy, nem kérnek jegyet), akkor a Kimbell.
Ennek megfelelően most itt állok, látszólag idegenben, valójában mégis otthonosan, nem tudom, miért olyan megszokott ez a világ, de magamban Louis I. Kahnnak köszönöm. A fényektől lehet, vagy csak a múzeumi boltok egyformasága miatt, hogy a folyosó végén, üveg mögött, de már kint a szabadban Maillol szobra, bronzcsípőjével a kövön nyugvó, kezét-lábát támasz nélkül emelő nő, a Levegő. A világítás végig természetes, a fönti réseken, fémek által megtört, ezüstös színű napsütés, nem csillognak védőüvegek, nem szólalnak meg riasztók, nem hőzöngenek a jegyszedők. És csak ötöt kell lépni, hogy ott legyen a bal oldalon Obrecht. Szemben gyerekek, elég kicsi gyerekek, a Michelangelót nézik. Michelangelót? Az ember megszokta, hogy Michelangelo-festmény nem lóg a múzeumban, csak a Tondo Doni az Uffiziben, de különben a falakat és a mennyezetet kell nézni a távolból. Nem is értem, hogy ha annyira eleven az ifjú Leonardo festette angyal története Verocchio képén, akkor a párdarabja, a tizenkét éves Michelangelo Szent Antala miért sokkal kevésbé ismert.
Talán azért, mert Leonardo angyala már a kész festőt mutatja, Michelangelónál meg ott lehetnek a kételyek, annyira nem rá vall a festmény. De hát nem is kell, hogy rá valljon, hiszen másolat, Martin Schongauer metszetét festette meg még festőinasként. Ha ezt megérti az ember, nem nagyon marad miben kételkedni, a képről ír Vasari, a festett változatban a háttér az Arno völgye. Minden kicsit másképpen van, mint első nézésre hinnénk, ami a kamaszgyerek pimaszságának tűnik, a szent előtt táncoló, kitárt segglyukú szörny Schongauer találmánya, de a ráják, a halak pikkelyei már Michelangelo korai technikai biztonsága. És hozzá a történet, hogy kiment reggel a halpiacra, megnézni, hogyan csillognak azok a pikkelyek, hogy csücsörög a polip tapadókorongja, aztán hazavitte a megfigyelést, és lefestette. Nyilván ez a legfontosabb vagy legértékesebb kép a gyűjteményben, szédül tőle az ember, hogy épp itt, épp ebben az amerikai léptékkel mérve legfeljebb Nagykanizsa méretű és jelentőségű városban, nem véletlen előtte a gyereksereg és a szorgos tanár vagy múzeumi dolgozó. A másik, hasonlóan népszerű kép Caravaggio, a Hamiskártyások, nyilván ez is jól magyarázható, bevonhatóak a gyerekek, nézzétek, melyik mit csinál, hogy vannak öltözve, ki van kivel. Nincs nagyon más lehetőség, mint irigyelni őket, ahogy állnak a tornacipőjükben vagy csizmájukban, és ilyen képeken tanulják az európai művészetet. Mintha úgy állították volna össze a gyűjteményt, hogy köszönjük, semmi nem kell, amit csak a folyosókra tennénk, vagy a felső sorba, kizárólag remekműveknek van hely. És az ember megtanulja, hogy Murillo mégsem olyan egyszerű eset, hiszen az itt látható képen a gyermeknek csak a feneke látszik, ahogy kilóg a szakadt nadrágjából, közben meg mégis olyan egyszerű eset, hiszen a legnépszerűbb és legtöbbet fotózott alak mégis a szemüveges néni ugyanerről a képről. Talán a negyedét tudom megnézni a múzeumnak, már tántorgok, nagyon jóllaktam, hiába lehet, sőt valószínű, hogy egyszeri és soha vissza nem térő az alkalom, nem fér több. Már visszafelé megyek, hogy még egyszer megnézhessem a Tullio Lombardofaragást, Jézust és a szépséges fülét, meg a mögé helyezett hajfürtjét. Isabelle d’Estét, aki maga mondta magáról, hogy külsejét tekintve szűkmarkúak voltak vele az istenek, de hát így néz ki Leonardo rajzán is, mint itt terrakottában, és minden, csak nem csúnya. Ennyi, ennyi, tényleg nem fér több, menjünk, amíg még saját lábon. Mi ez? Kétfülű, talpas edény, vörösalakos kerámia. Mintha csak valami páncélt adogatnának egymásnak az asszonyok, csak a mellvértnek feje is van. Ha jobban megnézzük, akkor alul meg omlanak ki a belei, elevenen szétszaggatott, ízekre tépett ember.
Pentheusz halála, a királyé, aki kétségbe vonta Dionüszosz istenvoltát, ezért bacchánsnők tépték szét. Hogy még szörnyűbb legyen a történet, ott áll Agávé is, Pentheusz anyja, kezében a gyermeke ruhája, az égre néz, és sejtelme sincs róla, hogy mit művel. Hirtelen betör ide a húsvéti hagyomány, a Mária által szőtt köntös, amelyre kockát vetnek, hogy ne kelljen földarabolni, és az emberek, akik nem tudják, mit cselekszenek. Az a csodálatos higgadtság, ahogy két bacchánsnő Pentheusz fején babrál, nem tudni, mit csinálnak, csak leveszik róla a szalagot, vagy lecsavarják a láb nélküli testről a fejet a szörnyűséget elkövetők nyugalmával és szakmai érdeklődésével. A csésze belső oldalán egy menád redős ruhában, kezében thürszosz, tobozzal díszített bot, másik kezével egy kölyök leopárdot tart a farkánál fogva. Nem gondolok bele a szándékaiba. A csészén görög felirat: a lány szép.