ROCK ME, AMEDEO!
Azért jó, hogy az Amadé olyan ritka név, mert mindenkiről, akinek ez a keresztneve, rögtön Mozartra lehet asszociálni. Nahát, egyikük sem élte meg a 36. születésnapját. Szóval óvatosan, kedves és felelős szülők, nem éri meg a zsenialitás.
Hagyjuk is el a vakvágányt, nem látom a fényt az alagút végén. Másik fényt viszont nagyon is látok, de őt Sandrónak hívják, Alessandro Filipepinek, vagy egyszerűen Botticellinek, és ha Modiglianit megyek nézni, akkor igaziból az új vagy legalábbis újabb Botticellire vágyom. Talán ez volt a sikere és előbb a sikertelensége oka, a vonalaknak ez a csodálatos imádata, amit talán csak azok tudnak igazán értékelni, akik képtelenek egy tisztességes egyenest meghúzni. Rajzolj egy kört, mondták a táblánál, én meg próbáltam rajzolni egyet, aztán azt kicsit igazítottam, tovább igazítottam, javítottam, amíg a geometriatanár ingerülten fölcsattant: egyet rajzolj, ne tízet. Nyilván itt kezdődött a biztos kezűek imádata, a rajongás azok iránt, akik képesek egyetlen kört, oválist, egyenest húzni, és a vonal ott van, nemcsak ott van, de életre kel, jelentése lesz, ember vagyok, emberi arc, kéz, láb, test. Zborowski vagyok, dús hajú lengyel, akit szeretnél megismerni, mert látod rajta, hogy nem normális, amit csinál, pénzt szerez ennek a vonalat húzó szegénylegénynek, aztán leül elé: fessél meg. Tudja, mit csinál, arra kényszerít, hogy mind tudni akarjuk, ki volt és mit csinált, írjuk be a nevét és kattintsunk.
Nem ugyanaz a történet, mint Simonetta Vespuccival? Kit érdekel az összes róla szóló vers és méltatás, történelmi tények és megfontolható valószínűségek. Csak a hajfonatai, az orra, füle, feje tartása, képzelt meztelensége évekkel a halála után, a Vénusz születésén. A vonalak, az életnél sokkal hosszabb élet vonalai, és a vonalak köze, amelyeket festékkel kell kitölteni. Kifestőkönyvvel a mulandóság ellen.
Magánjellegű probléma, hogy pont ezt az életet nem érzem annál a Modiglianinál, amelyet a leginkább szeretnének ránk tukmálni a kiállítás alkalmából, az oszakai aktnál, pedig látom, hogy szívügy, filmre vették a kicsomagolást, interjút adtak előtte. Szép tőle, hogy ilyen nagy utat tett meg Párizsból Japánba és vissza, de képtelen vagyok behódolni neki. Nem is tudom, neki nem hódolok ilyenkor vagy Modiglianinak, esetleg épp Modiglianinak hódolok azzal, hogy neki nem hódolok. Nyilván az embernek magával kellene tisztába jönnie, amikor a zsúfolt teremben nézi a képeket. Merthogy nem is feltétlenül a képeket nézi. Nem azokat a képeket, inkább az életet a falon, a Modiglianiról készült fényképeket, hogy kimondja, ami eszébe jut: Modigliani szexi.
Nyilván ez a legfőbb titka, nem véletlen, hogy a balul sikerült, ostoba, hosszú, de nagyratörő mozifilmen Andy García játszotta őt. Szexi, mint egy filmsztár, és amikor a szeretett aktokat nézzük, az időnként szem nélküli nőket, akkor nyilvánvaló az is, hogy megváltozik a nézőpont. Nem azt látjuk, ahogy Modigliani látta ezeket a meztelen nőket, hanem azt, amit ezek a nők láttak. Nem érzem azt, hogy meg kellene fejteni, miért van néha szem, mármint írisz és pupilla, és máskor miért nincs. Ez a szimpla valóság: van, akinek látom a szemét, és van, akinél csak valami színes foltot látok, amikor a pillantásával találkozom. Kint van Jeanne Hébuterne fényképe, azon sem határozott a szivárványhártya, csak azt a borzongató fényt érzékelni, ahogy a rettenetes sorsú asszony ránéz a kamerára.
Modigliani szexi, és bármilyen laposnak is gondolom, mégis ebben érzem az erejét. Ha férfiként állok a képei előtt, azt látom, amit a modell látott, férfi vagy nem férfi, szinte mindegy. A nézőből varázsol kívánatos lényt, a szandálos, trikós vendég érzi azt, hogy valaki bele van szeretve, illeg és közönyös arcot vág, mint aki semmit nem vesz észre, csak egy festményt szemlél értő szemmel. Ha nő vagyok az akt előtt, a kihívást érzem, a versenyre felhívást: itt egy férfi, melyikünké lesz. Én már száz éve nézem őt, mennyi esélyed van neked most, a képre szánt másfél perc alatt?
Sűrűbb a levegő, de nem érzem bűnösnek, mert mintha egy egész világ igyekezne, hogy kipréseljen magából egy közös szívdobbanást. Ott vannak a fényképek halott szereplői, akiken nem segíthet senki, vagy szinte senki, és van valami közös akarat, amely azt mondja, hogy a sok elfüstölt cigaretta, megivott alkohol, kártyázással töltött óra, bódulatban töltött nap mind igazolva van a képek által. Mind csak azért kellettek, hogy jöjjön valaki, aki azt bizonyítja, a bohémélet nem az idő és a szellem tékozlása, hanem kivételes emberek kivételes pillanataiban létrehozott tartós termék, őrizendő tárgy, közössé váló tulajdon. Nem tehettek többet, mint hogy jelen voltak, amikor a tárgy keletkezett. Nem tehetünk mást, mint nézzük a tárgyakat.
Modigliani, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 2016. október 2-ig.