Az 1718-ban, a török elleni harcokban szerzett érdemeikért nemessé tett Karátsonyi család történetéről, vagyonuk 1849-es elkobzásáról, 1859-beni grófi rangra emelkedésükről, gyűjteményük kialakulásáról és az azt megjárt Jacob Jordaens-kép kalandos sorsáról volt szó az első részben. Most következzen a gyűjtemény 20. századi szétszóródásának, illetve egyes darabok szerencsés megkerülésének története.

A hanyatlás évei és a gyűjtemény szétszóródása

A Karátsonyi család lassú és fokozatos hanyatlása tulajdonképpen már Guido gróf halála után megkezdődött, jóllehet a hatalmas családi vagyon még hosszú évekig képes volt ellensúlyozni az egyre fokozódó válság következményeit. Levéltári kutatások hiányában egyelőre nem tudni, vajon a Tanácsköztársaság vihara mennyiben érintette a Karátsonyiak gyűjteményét, mindenesetre az 1919 júniusában a Műcsarnokban megrendezett, állami tulajdonba vett műtárgyakat bemutató nagyszabású kiállításon egyetlen darabjuk sem szerepelt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a bemutatott több mint 700 tárgy mellett a raktárakban további 1000 lefoglalt művet őriztek a katalógus előszava alapján.[1] A diktatúra bukása után mindenesetre az elkobzott műtárgyakat rövid úton visszaszolgáltatták tulajdonosaiknak. Más magyar magángyűjteményekhez hasonlóan a Karátsonyi-gyűjtemény is különösebb megrázkódtatások nélkül vészelte át az I. világháborút és az azt követő trianoni békeszerződés következményeit,[2] ami többek között annak volt köszönhető, hogy gyakorlatilag a teljes gyűjtemény Budapestre koncentrálódott.

Az 1920-as évek átmeneti stabilitása után a gazdasági világválság hatása a műgyűjteményeken is egyre inkább érződött. A Karátsonyiak korábbi fényűző, költekező életmódja sem volt hosszú ideig tartható, a család egyre inkább eladósodott. Jenő gróf zavaros hitelügyletei alaposan megtépázták korábban kivívott tekintélyét, és adásvételei sem mindig a tisztesség mezején zajlottak, így hitelezői és megtévesztett vevői perek sokaságát indították ellene.[3] Előbb az egyik beodrai kastélyt adta el, amelyet aztán új gazdája, egy szerb üzletember 1932-ben leromboltatott és építőanyagként értékesített,[4] majd a családi birtokok jó részét is pénzzé tette. Hamarosan jelzáloggal terhelték meg a Krisztina körúti palotát is. Az értékes műgyűjtemény egy részét először 1930 februárjában próbálta meg Karátsonyi Jenő elárvereztetni egy berlini aukciósháznál. A Károlyi Imre gróf gyűjteményéből származó műtárgyakkal együtt szervezett aukción a Karátsonyi-gyűjtemény 53 darabja szerepelt. A különböző iparművészeti tárgyak mellett 28 festmény került kalapács alá, amelyek közül úgy tűnik, csupán néhány talált vevőre. Az árverés egyik kiemelkedő darabja egy 1690 körül a párizsi királyi gobelin-manufaktúrában készült hatalmas falikárpit volt, amely Június hónap allegorikus ábrázolását mutatta.[5] A kárpit feltehetően Otto von Falke publikációjának is köszönhetően elkelt, csakúgy, mint a Lipót császár ajándékaként a Starhemberg grófok tulajdonába, majd a családi kapcsolatok révén a Karátsonyiakhoz került 17. századi augsburgi ötvösremek, egy drágakövekkel ékesített pompás marsallbot is.[6] Az új gazdára talált festmények között volt egy Rubensnek tulajdonított kompozíció, amely Hygieiat, az egészség istennőjét ábrázolta,[7] egy Salvator Rosa műveként árverezett Mártír keresztrefeszítése-jelenet, a 17. századi genovai festő, Giovanni Battista Baciccio Ámor neveltetése című munkája, Jan Both Erdei tája, valamint Michele Rocca már említett két párdarab festménye is. Ez utóbbi két mű, vélhetően kalandos úton végül közgyűjteménybe került, jelenleg Brazíliában a São Pauló-i Museu de Arte gyűjteményének kiemelkedő darabja.[8] A sikeresnek éppenséggel nem nevezhető berlini aukció után 17 festmény került vissza a Krisztina körúti palotába. Egy évvel később, 1931 őszén a gróf több tucat festményt próbált meg pénzzé tenni a budapesti Postatakarékpénztár árverésén is, úgy tűnik, nem sok sikerrel.[9] A gazdasági válság hatása a műkereskedelemben is egyre inkább érződött.

A Karátsonyiak pénzügyi helyzete tovább romlott, ráadásul az idős Jenő grófot családi tragédia is sújtotta: egyetlen fia, László öngyilkosságot követett el. A gróf kétségbeesésében úgy döntött, hogy adoptálja unokaöccsét, gróf Keglevich Imrét, akire minden vagyonát és adósságát, beleértve a jelzáloggal megterhelt Krisztina körúti palotát is ráhagyta.[10] Karátsonyi Jenő 1933 októberében hunyt el, testét a solymári templomban helyezték örök nyugalomra. Imre grófot, noha igen művelt, sokoldalú és világot járt ember volt, a gazdasági ügyek nem nagyon érdekelték. A harmincas évek második felében a családi birtokok jelentős része már hitelezők kezén volt, és hamarosan a palotától is meg kellett válnia. Így került sor 1937-ben a Postatakarékpénztárnál arra az aukcióra, amelyen az épület teljes berendezését, beleértve a képtárat is, elárverezték. A kalapács alá került 158 festmény között ott találjuk a néhány évvel korábban Berlinben, illetve a Postatakarékpénztárnál el nem kelt darabokat is. A katalógus kétnyelvű előszava, melyet minden bizonnyal múzeumi szakember írhatott, részletesen bemutatja a gyűjteményt, kiemelve a művészettörténetileg jelentősebb műveket.[11]

 

A teljesség igénye nélkül megemlíthetjük az anyagból Pompeo Battoni Bűnbánó Magdolnáját,[12] a 16. század végi-17. század eleji firenzei festészet egyik fontos képviselőjének, Jacopo Ligozzinak szokatlan témájú Jelenet Keresztelő Szent János életéből című kompozícióját,13 Cipper, J. G. Hamilton, Bergmüller, Momper és Coypel már említett munkáit, valamint a kitűnő 17. századi római tájképfestő, Pietro Montanini két párdarabot alkotó festményét, a Bacchanáliát és a Diana vadászatát.[14] Az 1937-es árverés valószínűleg felemás sikerrel járhatott, hiszen a Karátsonyi-képeket a Postatakarékpénztár még évekig árulta aukcióin. Először 1938 januárjában Karátsonyi Jenőné hagyatéka került árverésre, amely igazán jelentős műveket már nemigen tartalmazott.[15] Ugyanezen év júniusában a Karátsonyi-palotában újabb aukciót rendezett a Postatakarékpénztár, amelyen a gyűjtemény még el nem kelt műtárgyai, köztük 63 festmény, szerepeltek.[16] Miután a Krisztina körúti palotát kiürítették, 1938-ban magát az épületet is lebontották, hogy helyére, Hitler jóindulatát megnyerendő, német birodalmi iskolát építsenek, ez azonban a háború miatt nem valósult meg. A telekre végül 1951-ben a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Irodaházát építették fel.[17] Az épület és a kert néhány tartozéka, úgy tűnik, valamilyen módon megmenekült a pusztulástól. A palota díszes kovácsoltvas bejárati kapuja például a tahitótfalui Majláthy-kastélyba került,[18] míg az előkertet díszítő 18. századi szoborkompozíció, amely Herkules és a lernai Hydra harcát ábrázolja, Iváncsa község parkjának dísze lett.[19] A Karátsonyiak műgyűjteménye a 30-as évek végére teljes mértékben szétszóródott. A festmények egy része feltehetően külföldre került, legtöbbjük azonban továbbra is az országban maradt, és más kollekciókat gazdagított. Néhány közülük a háború utáni években is felbukkant a műkereskedelem egyetlen hivatalos formájának számító BÁV-aukciókon, amely az akkori gyakorlatnak megfelelően, többnyire a régi műtárgyak védetté nyilvánítását is jelentette. Ilyen módon e véletlenszerűen előkerült festmények, mint pl. Cipper, Montanini, Cagnacci, Carneo művei az elmúlt évtizedekben is hozzáférhetőek maradtak a szakkutatók előtt, azonban a gyűjtemény számos kiváló darabja továbbra is ismeretlen helyen lappang.

 

A rejtélyes Káin és Ábel kép

A Karátsonyi-gyűjtemény egyik legkülönösebb festménye egy nagyméretű, fatáblára festett kompozíció volt, amely Káin és Ábel közismert bibliai történetét ábrázolja. A több szempontból is szokatlan, sőt meghökkentő kép az utóbbi évtizedekben alaposan próbára tette a művészettörténészeket. Történetéről annyi tudható, hogy eredetileg a pozsonyi Dantsek-Dayka gyűjteményéből származott, amit a tábla hátoldalán ma is látható gyűjtői viaszpecsét is igazol. Amikor Karátsonyi Guido gróf a kollekció jelentős részét beolvasztotta saját műgyűjteményébe, a Káin és Ábel kép is Budapestre került.

A festmény jól felismerhető a Krisztina körúti palota képtáráról készült 19. század végi felvételen. A Ferenc József 1898-as látogatása alkalmából összeállított katalógusban a kép a jeles 16. századi antwerpeni festő, Frans Floris neve alatt szerepelt.[20] Néhány évtizeddel később, a Karátsonyi-palota műtárgyainak 1937-es árverésén, a Postatakarékpénztár aukciós katalógusában a mű már ismeretlen 19. századi festő alkotásaként került kalapács alá.[21] A festmény ezt követően különböző magángyűjteményekben lappangott, míg a Szépművészeti Múzeum munkatársai 1984-ben rábukkantak, és védetté nyilvánították 17. század eleji itáliai festő műveként. Később az is fölmerült, hogy az alkotót az olasz barokk kiemelkedő mestere, Guido Reni környezetében, ill. iskolájában kellene keresni. Jóllehet a festmény elsőrangú művészi kvalitása sohasem volt kétséges, művészettörténeti meghatározása azonban továbbra is bizonytalan maradt.

A zavart egyfelől maga az ábrázolás okozta, mivel a kép az ószövetségi történet olyan momentumát dolgozza fel, amelyre a művészettörténetben az eddigi ismeretek alapján nem nagyon lehet analógiát találni. A hagyományos ikonográfiai séma szerint a művészek leggyakrabban magát az „akciót”, a testvérgyilkosság drámai pillanatát örökítették meg, itt azonban azt a mozzanatot láthatjuk, amikor Káin szörnyű tettét megbánva hajol halott testvére fölé.[22] Ábel élettelen teste az áldozatra szánt bárányra hanyatlik, a földön feltűnik a gyilkos fegyverként használt dorong, a háttérben pedig a konfliktust kiváltó, Istennek szánt áldozat tüzét pillanthatjuk meg. A különös jelenetre semmilyen utalást nem találunk a Szentírás szövegében, így azt minden bizonnyal önálló művészi invenció eredményének tekinthetjük.

A rejtélyes képet tulajdonosa jó egy évtizeddel ezelőtt letétbe helyezte a Szépművészeti Múzeumban, abban a reményben, hogy egy alapos művészettörténeti és technikai vizsgálat után közelebb lehet kerülni az alkotó kilétének meghatározásához. A múzeumban töltött évek alatt számtalan jeles hazai és külföldi kutató látta a képet, egységes vélemény azonban még a mű korát illetően sem alakult ki. A festmény datálása a 16. századtól a 19. századig terjedt, alkotóját pedig az itáliai manierizmus nagy 16. századi mestereitől egészen a 19. századi francia akadémiai festészet képviselőiig szinte minden jelentős festészeti iskolához kötötték. Sajnos a kép matériái sem könnyítették meg a mű meghatározását. A nagyméretű fatáblát vastag vörösfenyő deszkákból állították össze, amelyeket három keresztirányú heveder rögzít egymáshoz. Az utólagos javításoknak és átfestéseknek köszönhetően az eredeti felület nehezen ítélhető meg, a mű szakszerű restaurálására, amely valószínűleg nagyban elősegíthetné a vizsgálódást, a tetemes költségek miatt nem került sor. Az elvégzett pigmentanalízis mindenesetre egyértelműen 19. századi festékek jelenlétét mutatta ki az eredeti felületeken, és a professzionálisan előkészített vörösfenyő tábla is minden valószínűség szerint ebből a korból származik. Ha a kép tehát a 19. században készült, amit egyébként az 1937-es árverési katalógus is állít, továbbra is marad a kérdés, hol és milyen apropóból festhették. Az egyik lehetséges hipotézis szerint a kép egy időközben elpusztult régi, 16–17. századi kompozíció másolata lenne. Ez az elképzelés az eredeti mű és megfelelő analógiák hiányában természetesen nehezen igazolható. Ha viszont a kép nem másolat, akkor festőjének olyan mélységgel kellett ismernie a 16–17. századi itáliai festészet stilisztikai és ikonográfiai sajátosságait, amely a 19. század elején, amikor a művészettörténet tudomány még éppen csak születőben volt, gyakorlatilag felér a lehetetlennel. Megnyugtató eredmény tehát továbbra sincs. Bár a mű kuriozitására és művészi minőségére való tekintettel a Szépművészeti Múzeum többször is kísérletet tett a festmény megvásárlására, e próbálkozások nem vezettek sikerre. Miután a kép letétjét a tulajdonos az elmúlt év végén megszüntette, a Káin és Ábel hamarosan megjelent a fővárosi műkereskedelemben.[23]

A Karátsonyi-gyűjtemény újabban felbukkant darabjai

A véletlen úgy hozta, hogy a Káin és Ábel képpel egy árverésen az egykori Karátsonyi-gyűjtemény két további darabja is feltűnt. A tekintélyes méretű, Megvadult bikára támadó vadászkutyákat ábrázoló kompozíció már a Ferenc József látogatása alkalmából összeállított 1898-as katalógusban is szerepelt, a rajta látható „CW de H” monogram alapján Charles William de Hamilton műveként.[24] A katalógusból az is kiderül, hogy a műnek volt egy azonos méretű párdarabja is, amely Medvevadászatot ábrázolt.[25] A képtárról készült 19. század végi felvételen a kép jól felismerhető. A mű párdarabjával együtt került aukcióra a Postatakarékpénztár 1937-es árverésén,[26] majd ezt követően egészen 2008 őszéig ismeretlen helyen őrizték. A festmény meglehetősen jó állapotban vészelte át az évszázadokat, a felületét fedő erősen szennyeződött lakkrétegtől eltekintve, lényegében átfestésektől és komolyabb sérülésektől mentes maradt. A kép tüzetesebb vizsgálatánál az is kiderült, hogy a kép bal alsó sarkában látható monogram utólag került a felületre, feltehetően azzal a 19. századi beavatkozással egy időben, amikor a vásznat dublírozták, új feszítőkeretre húzták, és a festett felületet apróbb javítások után átlakkozták. A mű jellegzetes festői stílusa távol áll az elsősorban kisméretű erdei tájak és csendéletek, növények és apró állatok festőjeként ismert Charles William (tulajdonképpen Carl Wilhelm) de Hamilton (1668–1754) művészetétől, így őt nyugodtan kizárhatjuk a lehetséges alkotók közül. A festmény sokkal inkább illeszkedik az állatfestés specialistáinak számító, 17. századi német Roos festőfamília egyik tagjának, Philipp Peternek (1657–1706), közismertebb nevén Rosa da Tivolinak az életművébe.[27] Az élete jelentős részét Itáliában töltő festő több alkalommal is megfestette a Megvadult bikára támadó vadászkutyák témáját,[28] az egészen kiemelkedő kvalitású budapesti változat kétségtelenül a mester főművei közé számítható.[29]

A 2008. karácsonyi aukción felbukkant másik festmény szintén jól dokumentált a Karátsonyi-gyűjtemény korábbi katalógusaiban.[30] Az 1898-as Tárgymutató Lodovico Carracci műveként említi a festményt, amelynek különös témáját így határozza meg: Julius Caesar megtalálja Pompeius holttestét.[31] A kép a pozsonyi Dantsek-Dayka-gyűjteményből került Guido gróf budai palotájába, a képtárról készült 19. századi felvételen egyértelműen azonosítható. Később a festményt megtaláljuk a Postatakarékpénztár 1937-es árverésén is, 17. századi velencei festő alkotásaként, Jelenet az ókori történelemből címmegjelöléssel.[32] A számtalan sérüléstől, utólagos átfestésektől szenvedő, meglehetősen romos állapotú kép részletes művészettörténeti vizsgálata során sikerült meghatározni a kompozíció valódi témáját, valamint festőjét is.[33] A mű Nagy Sándor történetének egy Plutarkhosz által említett epizódját, nevezetesen a legyőzött perzsa uralkodó, Dareiosz holttestének megtalálását ábrázolja,[34] alkotóját pedig a 17. századi velencei festészet egyik kiemelkedő mesterével, Antonio Zanchival azonosíthatjuk. Zanchi a kompozíciót még egy példányban megfestette, ez a mű lényegesen jobb állapotban maradt fenn, és jelenleg a velencei Palazzo Albrizzi falát díszíti.[35] A budapesti kép az árverést követően új tulajdonosa jóvoltából, talán egy szakszerű restaurálás után valamit még visszaadhat egykori, a velencei festészet fénykorát idéző pompájából és monumentalitásából.

Alig egy évvel korábban egy vidéki műgyűjtő jelent meg a Szépművészeti Múzeum akkor még működő Műtárgybírálatán egy festménnyel, amely egykor szintén a Karátsonyiak képtárát gazdagította. A nagyméretű Ábrahám áldozata-jelenet egy 17. század végi genovai festő alkotása lehet.[36] A szintén a Dantsek-Dayka-féle gyűjteményből származó képet az 1898-as katalógus Tintoretto iskolájába sorolta.[37] Amikor Karátsonyi Jenő gróf 1930-ban Berlinben megpróbálta eladni, ott 17. század eleji velencei festő műveként került kalapács alá.[38] A sikertelen aukció után a festmény azonban visszajutott a Krisztina körúti palotába, majd a képtár még meglévő darabjaival 1937-ben a Postatakarékpénztár árverésén talált új gazdára.[39] Ezt követően a kép különféle magángyűjteményekben szinte érintetlenül vészelte át az elmúlt évtizedeket, míg 2007 őszén újra felbukkant és hozzáférhetővé vált.

    
A Quast-kép happy endje

A Karátsonyi-gyűjtemény legszínvonalasabb művei közé tartozott a 17. század első felében Amszterdamban működött életképfestő, Pieter Quast egy táblaképe, amely egy idős író férfit, talán tudóst ábrázolt.[40] A festmény Dantsek-Dayka pozsonyi kollekciójából származott, és azon ritka művek közé tartozott, amelynek szerzősége sohasem volt kérdéses. A „PQ” monogrammal szignált és 1637-re datált mű jelzetét az 1898-as katalógus íráshűen közölte, jóllehet a hordozó anyagát tévesen adta meg.[41] Később az Író férfi több alkalommal is szerepelt az 1930-as években a Postatakarékpénztár aukcióin. Karátsonyi Jenő első ízben 1931 októberében próbált meg túladni a képen,[42] minden bizonnyal nem sok sikerrel, hiszen a festményt ott találjuk az 1937-es árverés anyagában is.[43] A mű egészen kiemelkedő művészi kvalitásai még a katalógusban közölt fekete-fehér felvételen is jól érzékelhetők. A kép azonban itt sem talált vevőre, így a Postatakarékpénztár egészen 1939-ig árulta.[44] Ezután a festménynek nyoma veszett.

Néhány évvel ezelőtt e sorok írója egy Quast Magyarországra került, illetve magyar gyűjteményekben őrzött műveiről szóló tanulmányon munkálkodva megpróbált a Karátsonyiak anyagából ismert kép nyomára bukkanni.[45] A keresés évekig nem vezetett semmilyen eredményre, míg a 2006. év végén a szerencse az ügy mellé szegődött. Történt, hogy egy idős műgyűjtő a Szépművészeti Múzeum Műtárgybírálatának segítségét kérte kollekciója néhány darabjának meghatározásához. A véletlen úgy hozta, hogy éppen december 6-a (Mikulás-nap) volt, amikor meglátogattuk a gyűjtőt, valójában egy művelt és sokoldalú érdeklődésű, jó ízléssel megáldott házaspárt, akik egész életüket színvonalas műtárgyak között töltötték. Miközben végignéztük a több mint ötven darabból álló képgyűjteményt, legnagyobb meglepetésemre az egyik szoba falán megpillantottam a régóta keresett Quast-képet, amelyet vendéglátónk vásárolt meg az 1939-es árverésen. A festmény a gondos őrzésnek köszönhetően kitűnő állapotban vészelte át a 20. század történelmi viharait, és megszerzése óta sem tulajdonosa, sem őrzési helye nem változott.

Már első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy a főleg kisméretű paraszti életképeiről és gáláns társasági jeleneteiről ismert Quast életművében az Író férfi mind méretével, mind művészi kvalitásával kiemelkedik. Részletes vizsgálatát követően, tekintettel a mű művészettörténeti jelentőségére, hamarosan tárgyalásokat kezdeményeztünk a tulajdonossal, hogy a kép a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe kerülhessen. A sikeres megegyezés után végül 2007 júniusában a festményt a múzeum megvásárolta, így a Jordaens-kép mellett az egykori Karátsonyi-gyűjtemény újabb darabja vált közkinccsé és a nagyközönség számára is hozzáférhetővé.[46]

A Quast-kép sorsa ilyen módon szerencsésen végződött. A történet mindenesetre jól illusztrálja hazai viszonyainkat a műtárgyak frontján, és további szép reményekkel kecsegtet, hiszen vélhetően számos elsőrangú műtárgy rejtőzik még határainkon belül ismeretlen gyűjteményekben, gyakran olyan tulajdonosoknál, akik vajmi keveset tudnak értékeikről. A Karátsonyiak egykori hatalmát és gazdagságát hirdető gyűjteményből is több remekmű juthatott ilyen sorsra. Talán okkal remélhetjük, hogy e szétszóródott, lappangó kincsek idővel újra napvilágra kerülnek.

Jegyzetek:

[1]   A köztulajdonba vett műkincsek első kiállítása, Műcsarnok, kiáll. kat., Budapest, 1919.
[2]   Vö. Mravik L.: Budapest műgyűjteményei a két világháború között, Budapesti Negyed 32–33 (2001/2–3.), 9.
[3]   Vö. Fogarasy 2005/4 (19. jegyzet)
[4]   Vö. Kovács N.: A Karátsonyi grófok Beodrán, Hét Nap 12 (2005. október 11.)
[5]   350x700 cm, feltehetően Jan Jans műhelyéből, 1690 körül. Berlin, 1930 (1. jegyzet), 23. tétel. A kiemelkedő művészi színvonalú kárpitot Otto von Falke publikálta a Pantheon 1930. februári számában. Gobelin mit der Heumahd, Paris um 1690, Pantheon 5 (1930), 98.
[6]   Aranyozott sárgaréz, 84 cm. Berlin, 1930 (1. jegyzet), 17. tétel 7 Olaj-vászon, 108x79 cm. Berlin, 1930 (1. jegyzet), 31. tétel. A több példányban ismert kompozíció feltehetően műhelymunka lehetett.
[8]   A két festmény bizonyos Guerra Duval Rio de Janeiró-i gyűjtő tulajdonából került a múzeumba a Banco Hipotecário Lar Brasileiro támogatásával valamikor 1963 előtt. Vö. Museu de Arte de São Paulo. Catálogo das pinturas, esculturas e tapeçarias, São Paulo, 1963, 39., No. 32–33.
[9]   A Magyar Királyi Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának 59. aukciója, 1931. október 14–31, 103–148. tétel.
[10]   Fogarasy 2005/8 (19. jegyzet), 8.
[11]   Postatakarék 1937 (1. jegyzet), 7–22.
[12]   Olaj-vászon, 108x80 cm, Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 9. tétel
[13]   Olaj-vászon, 147x193 cm, Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 67. tétel
[14]   Olaj-vászon, 170x120 cm (Bacchanália), 170x117,5 cm (Diana vadászata). Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 79–80. tétel
[15]   A M. K. Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának 1938. évi különaukciója, 1938. január 20. – február 5.
[16]   A budai gróf Karátsonyi palota műtárgyainak aukciója, A M. K. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka, 1938. június 30. – július 1. Számos Karátsonyi-gyűjteményből származó festménnyel találkozhatunk még a Postatakarékpénztár 1938. évi 88., illetve az 1939. évi 90. árverésén. Montanini két tájképe pl. mindkét aukción felbukkant: 88. aukció, 1938, 310–311. tétel; 90. aukció, 1939, 332–333. tétel.
[17]   Berza 1993 (16. jegyzet), 643. Az épület jelenleg a Magyar Telekom-csoport székháza. Vö. Molnár M.: Székház a grófi lakhelyén, avagy a Karátsonyi-palota története, Enter. A Magyar Telekom-csoport lapja, 2008. december, 14–15.
[18]   Virág Zs.: Magyar kastélylexikon. Pest megye kastélyai és kúriái, Budapest, 2001, 187.
[19] www.ivancsa.hu/index.php?p=iva...
[20]   Olaj-fa, 218x-154 cm. Tárgymutató, 1898 (33. jegyzet), 28, 92. tétel
[21]   Olaj-fa, 220x155 cm. Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 47. tétel
[22]   A Káin és Ábel-ikonográfiához lásd Lexikon der christlichen Ikonographie I., hg. von E. Kirschbaum, Rom–Freiburg–Basel–Wien, 1968, 5–10.; A. Pigler: Barockthemen. Eine Auswahl von Verzeichnissen zur Ikonographie des 17. und 18. Jahrhunderts I., Budapest, 1974, 19–23.
[23]   Polgár Galéria és Aukciósház 79. aukciója, 2008. december 1–4., 76. tétel
[24]   Olaj-vászon, 175x225 cm. Uo. 82. tétel. Vö. Tárgymutató 1898 (33. jegyzet), 58. tétel.
[25]   Uo. 50. tétel
[26]   Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 36–37. tétel
[27]   A festménnyel kapcsolatban Roos szerzőségére első ízben Fred G. Meijer, a hágai Rijksbureau voor Kunsthistorische Documentatie munkatársa hívta fel a figyelmet, szakmai segítségéért ezúton is köszönettel tartozom.
[28]   Vö. Sotheby’s London, 1992. júl. 8., 146. tétel; Christie’s Róma, 2004. dec. 14., 599. tétel; Finarte Róma, 2001. jún. 7., 525. tétel
[29]   Roos művészetéhez lásd M. Jarchow: Eine deutsche Künstlerfamilie des 17. Jahrhunderts. Verzeichnis sämtlicher Zeichnungen und Radierungen von Johann Heinrich, Theodor, Philipp Peter, Johann Melchior, Franz und Peter Roos im Besitz des Berliner Kupfestichkabinetts, Berlin, 1986.; H. Jedding: Johann Heinrich Roos. Werke einer Pfälzer Tiermalerfamilie in den Galerien Europas, Mainz, 1998.
[30]   Polgár, 2008 (63. jegyzet), 98. tétel
[31]   Tárgymutató, 1898 (33. jegyzet), 70. tétel.
[32]   Olaj-vászon, 197x254 cm. Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 155. tétel
[33]   A festmény vizsgálatát Lengyel László és e sorok írója végezte 2008
őszén.
[34]   „Végül nagy nehezen rátaláltak Dareioszra: egy szekéren feküdt, lándzsáktól ejtett sebek borították a testét, és már haldoklott. Inni kért, és amikor ivott a friss hideg vízből, Polüsztratoszhoz fordult, aki megitatta: »Minden bajom közt az az én legnagyobb szerencsétlenségem, te derék ember, hogy nem tudom viszonozni a jót, amit velem tettél. Alexandrosz majd megfizet jóságodért, Alexandrosznak pedig az istenek azért, mert kegyes volt anyámhoz, feleségemhez és gyermekeimhez. Rajtad keresztül nyújtom neki baráti jobbomat.« E szavakkal megfogta Polüsztratosz kezét, és kiszenvedett. Mikor végre Alexandrosz odaért, elszomorodott a történteken, köpenyét ráterítette a holttestre, és betakarta vele.” Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok, Nagy Sándor – Julius Caesar, 43.
[35]    R. Pallucchini: La pittura veneziana del Seicento II., Milano, 1981, 808. kép
[36]   Olaj-vászon, 174,5x124,5 cm
[37]   Tárgymutató, 1898 (33. jegyzet), 6. tétel.
[38]   Berlin, 1930 (1. jegyzet), 52. tétel
[39]   Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 98. tétel
[40]   Olaj-fa, 71,2x59,8 cm. Jelezve és datálva jobbra lent: PQ (ligatúrás) 1637
[41]   A tölgyfa táblára festett kép a katalógusban vászonképként szerepel. Tárgymutató, 1898 (33. jegyzet), 99 tétel.
[42]   Postatakarék, 1931 (50. jegyzet), 569. tétel
[43]   Postatakarék, 1937 (1. jegyzet), 116. tétel, II. tábla
[44]   A kép szerepelt a 88. aukción, 1938. december 7-én 414. tételként, valamint a 90. aukción, 1939. május 25. – június 7-én 437. tételszám alatt.
[45]   Kovács Z.: „The Witty Pieter Quast” The Works of An Amsterdam Master in Hungary Then And Now (magyarul: A tréfás Pieter Quast. Egy amszterdami mester művei Magyarországon egykor és ma), Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts, 104 (2006), 101–28., (magyarul) 209–24.
[46]   Kovács Z.: Budapest Museum of Fine Arts acquires „Writing man” by Pieter Quast, in: CODART website news (www.codart.nl/news/243/)