Velencei Biennálé - sokadszor

Nagy Edina

Az előző lapszámban megjelent Szép is, okos is...* című írás folytatásaként vagy kiegészítéseként nem is annyira egyszerű nekiveselkedni egy Biennáléról szóló beszámolónak. Nem mintha nem lenne miről írni, ó, dehogy. Hiszen, mint azt az utóbbi évek is bizonyították, a külső helyszínek száma egyre nő, és bár ez évben az Arsenale-ban kiállított munkák mennyisége nem haladta meg a korábbiakét, a külső helyszínek feltérképezése bizony továbbra is embert próbáló és sok időt igénylő feladat. De nincs is értelme kitérni ezek mindegyikére - legtöbbjére. Marad tehát a szubjektív, szelektív beszámoló, hiszen, hogy kinek mi szép és mi okos, ízlés dolga.
 

*artmagazin III. évfolyam 3. szám, 10-13. o.
 
Van abban valami jó, ha az ember nem a megnyitón van jelen. Tulajdonképpen az is nagyon jó, ha már a hat hónapos maraton vége felé látogatjuk meg a Biennálét, amikor már megkoptak, elhasználódtak, elfogytak a művek, egyes részeik már látogatók tulajdonát képezik, nem működnek a dolgok, a régi dicsőségnek pusztán nyomaival szembesülünk. De közben is jó menni, amikor még nem teljes az amortizáció, csak a legnépszerűbb munkák kezdenek elhasználódni (ez esetben példának okáért a belga pavilon individuális sörcímkét gyártó automatája).
 
HUSSEIN CHALAYAN: The Absent Presence
 
Az 51. Velencei Biennále Arany Oroszlánját a francia pavilonban kiállító Anetté Messager kapta. A pavilonon nagy betűkkel a Casino felirat olvasható, de játékautomaták, rulettasztalok vagy hasonlók helyett Pinocchio világa fogadja a látogatókat. Pontosabban: a művész(nő!) - ez nem elhanyagolható jelentőségű tény, ahogy azt az Arsenale első termében látható Guerilla Girls plakátok is hangsúlyozzák - által sajátosan interpretált Pinocchio-történet. Lehet, hogy itt is kulturális különbségekről van szó? Nekünk inkább Piroska és a farkas és Hófehérke, nekik pedig Pinocchio? Mivel semmiféle kapaszkodót nem nyújtott a történet előzetes tudása, a tanácstalanságból a magán-mitológia kulcsszó jelentett kiutat. A művész (maradjunk egyszerűen ennyiben) személyes történetéről van szó, amit már régóta meg szeretett volna fogalmazni, képekbe önteni. A pavilonban állva úgy tűnik, hogy itt egy sok éve dédelgetett művészi álom vált valóra, amihez a nem elhanyagolható jelentőségű költségvetés is szükséges volt. A kiállítás leglátványosabb eleme a középső kiállítóteret időről időre 'elöntő' vörös selyem(tenger), ami hátul elhelyezett ventilátoroknak köszönhetően állandóan hullámzik, s a derengő félhomály csak fokozza a hangulatot. A harmadik teremben egy hatalmas hálóban ugyancsak a magán-mitológia, az emlékezet rekvizitumai kaptak helyet, amiket időnként, rémítő zaj kíséretében a magasba dob, összeráz az emlékezet-háló. Kétségkívül látványos és talányos munka, de csak türelmes és szentimentális rejtvényfejtőknek okoz igazi örömet.
 
Na, de, nem kellett messzire menni az okos művészet nyomába eredőknek sem, hiszen mindjárt a francia pavilon tőszomszédságában volt található, pontosabban, hallható és megtapasztalható a Biennále egyik legdeklaráltabban okos műve. Tino Sehgal a német pavilonban a This is so Contemporary című munkával volt jelen, vagyis, az ezt a mondatot celebráló teremőrök voltak jelen, akik a gyanútlan látogatót körbeugrálva énekelték hibás angolsággal fentebbi mondatot. Amennyiben elég korán ment az ember, még párbeszédet is kezdeményeztek volna vele a kortárs művészet mibenlétéről, ám a nap előrehaladtával ehhez már túlságosan fáradtak voltak. Tehát: az immaterializált művészet annak interpretátorain keresztül manifesztálódik Sehgal munkáiban (akiknek számát és személyét a művész határozza meg), így volt ez már a két évvel ezelőtt, az Arsenale egyik termének sarkában fel-felhangzó This is Propaganda című mű esetében is, csak akkor még senki nem vette észre. Tehát, a pillanatnyi, csak ott és csak akkor egzisztáló verbális művészetről van szó, ami azonnal elenyészik s csak a látogatók fejében él tovább. A műnél is okosabb kommentárt egy, a művésszel készült beszélgetés formájában elolvashatjuk a pavilon lépcsőin ülve - s itt mind a beszélgetés fóruma, a Die Zeit című hetilap, mind a beszélgetőpartner - Peter Sloterdijk filozófus neve is magáért beszél. A munkák ára 6000 és 40 000 euró között van, ami azonban materializálódott formában jut el a művészhez.
 
Okos lenne még a román pavilonban nem látható és nem hallható European Influence is, Daniel Knorr projektje (üres pavilon, a két évvel ezelőtti bontás nyomai, koszos falak, pókháló, Joseph Beuys is eljátszott már ezzel), ha maga a mű, a lényeg még hozzáférhető lenne. Ez ugyanis egy, a projekt lényegét megvilágító és számos neves művészettörténész, író, szociológus hozzászólásait rögzítő kis 'katalógus', ami azonban már a megnyitó hetében elfogyott, s amit most már csak emailben (sic!) küldenek az érdeklődők után...mégiscsak érdemes a megnyitóra menni?
 
MARIKO MORI: Wave UFO
 
Arról, hogy a látogató mennyire okos, Mariko Mori Arsenale-ban található kapszulája, a Wave UFO ad felvilágosítást, hiszen, ha kivárja az ember a csillogóvillogó űrhajóra emlékeztető mű előtt kígyózó sort, vagy idejében megy az Arsenale-ba, akkor a fejére tett kis elektródák segítségével a mű belsejében saját agyhullámait láthatja a falra vetítve. Piros, zöld, sárga színt kell(ene) látni, de a mi van, ha én csak ezt - vagy semmit sem láttam kérdésre a segítők természetesen nem adnak választ, elég baj.
 
A szingapúriak rendkívül ravaszan láthatatlanná tették pavilonjukat. Az Arsenale bejáratával szemben diszkrét férfi/női mosdó felirat, később már csak egy M, ill. W betű. Aztán jön a meglepetés és a zavar: kiállítótér, vagy tényleg mosdó? A design, a méretek, a világítás inkább az előbbire engednek következtetni, miközben tényleg utóbbiról van szó. A magyarázat csak egy véletlen találkozásnak köszönhető: eszerint Szingapúr a legtöbb ember fejében a szolgáltatások földjeként van jelen. Szolgáltatásoké, amiket az ember magától értetődően vesz igénybe, nem kérdezve ki, mit, miért adott (általában csak a mennyiért kérdés hangzik el). A szingapúri művész, Lim Tzay Chuen egy olasz designerrel közösen hozta létre a művet, ami így szolgáltatás, művészet és diszkrét figyelmeztetés is egyben.
 
A török kiállító, Hussein Chalayan The Absent Presence című műve a Giustinian palotában kapott helyet az Akadémia közelében (annak, akinek kevés ideje van, az Akadémia környéke ajánlott - itt van a legtöbb külső helyszín egy rakáson). A konceptuális kollekcióiról ismert, divattervező Chalayan a színész Tilda Swintont választotta filmje „főszereplőjéül". Hasonlóan egy korábbi projektjéhez, a művészt itt is a DNS-kísérletek eredményei, a témában rejlő lehetőségek foglalkoztatták. Meg lehet-e állapítani a ruhadarabokon található bőrdarabkák, haj, köröm, stb. segítségével az azokat viselők kilétét? Chalayan korábban second hand boltokban vásárolt darabokon 'kísérletezett'; az itt bemutatott film „színhelye" pedig egy tisztító. Tilda Swinton három ruhadarabot vesz át, majd ezek kelnek önálló életre a bennük található DNS-hordozóknak köszönhetően. Öt képernyőn követhetjük az eseményeket (ezek közül csak egy nem működött), a képernyőkön a DNS-vizsgálatokhoz használatos készülékeket, DNS-mixert, stb. látunk, közben női hang sorolja a DNS-vizsgálatok eredményeit, a világnépességéről szóló információkat, stb. A film végén minden ruhadarab 'gazdára talál'. Egy szomszédos kiállítótérben három szobor, DNS-minták alapján egy számítógépes program segítségével elkészített organikus minták. Eredet és történelem, biológia és antropológia az emberi identitást meghatározó kérdései tematizálódnak a konceptuális videómunkában, ami természetesen nem írható le. Nem részletezhető a kivitelezés tökéletessége, a film megkomponáltsága, a képsorok egymásra rímelése, a csúsztatott keretes szerkezet perfekcionizmusa. Az egyik legjobb munka az ezévi felhozatalban, amihez talán csak Olafur Eliasson Your Black Horizont című fényinstallációja hasonlítható. (Ami azonban nem 'biennálés' rendezvény.)
 
OLAFUR ELIASSON: Your Black Horizont
 
A Thyssen-Bornemisza Alapítvány* által finanszírozott, a művész elképzeléseinek megfelelően kialakított nyersfa pavilon a Szent Lázár szigeten található. Az Alapítvány tervei között a Biennálé után is szerepel az ún. „utazó" pavilon gondolata, miszerint különböző helyszíneken egy építész és egy művész együttműködésével a jövőben is állítanak fel pavilonokat. Eliasson installációja egy tökéletesen sötét térben zajló fényjáték, ami tulajdonképpen Velence fényviszonyainak „leképezése". A sötétségbe lépve a látogató csak egy, a teret kettészelő fehér fénycsíkot lát, ami folyamatosnak tűnik (tehát a tér sarkaiban sem törik meg). Aztán, miután a szem már kezdi megszokni a fehér fényt, a fénycsík lassan elszíneződik (amit először csak érzéki csalódásnak vélhetnénk). Előbb sárgássá, majd kékké, lilává, rózsaszínné, stb. válik, amik különböző intervallumokban láthatóak, a velencei napszakok hosszának megfelelően. Meditatív, Eliasson munkáinak többségéhez hasonlóan professzionálisan kivitelezett installáció, ami tökéletesen alkalmazkodik környezetéhez.
 
*Lásd cikkünket a 38-40. oldalon
 
A némi sétát és időráfordítást igénylő külső helyszínek közé tartozik pl. az örmény pavilon is a Zenobio palotában. Általában nyitvatartási időben is zárva található, de ha nem adjuk fel, csengetésre kinyílik az ajtó, és a látogatót várakozásra inti a helyi örmény közösség egy képviselője. Tíz perc várakozás és némi bizonytalan kérdezősködés után (mikor tér vissza a pavilon őre?) azonban a kulcshoz is hozzájuthat a (feltehetőleg) bizalomgerjesztő külsejű látogató. Ajtó kinyit, kiállítás megnéz, újabb videófilmek, három képernyőn párhuzamosan futó történetek bulímiáról, a nők munkavállalásának nehézségeiről, a társadalmi szerepek egyenlőtlen megoszlásáról. Már csak a tematika rémlik, a kivitelezés, maguk a filmek nem könnyen felidézhetőek. (Tulajdonképpen nem érte meg eljönni idáig, ha csak nem a Campo Santa Margherita miatt), ajtó bezár, kulcs lead - örmény pavilon kipipálva.
 
LUCIEN FREUD: Mályva színű takarón alvó nő
 
Az időhiánnyal és a külső helyszínek nagy számával küszködő Biennále-látogatók dolgát a párhuzamosan zajló képzőművészeti események sem könnyítik meg. Valódi konkurencia pl. a Lucien Freud életmű-kiállítás a Museo Correr-ben (2005 06.11-10.30.). A kiállítótér adottságaiból (a látogató csak egy irányban haladhat, majd ugyanazon az útvonalon keresztül távozik) következik a közel 80 mű kronologikus elrendezése. A korai, kevéssé ismert, egyszerre több stílusjegyet magukon viselő munkák után a Bacon-nel való döntő jelentőségű találkozás jegyében készült alkotások ('néhány évtized' terméke), s aztán a kései, a műtárgypiacot és az aukciókat meghódító Lucien Freud. Portrék, a szokatlan, csecsemő pózban háton fekvő anya, deformált, túlsúlyos, fenyegető női aktok, méltóságteljes, arisztokratikus pózokba és helyzetekbe kényszerített megbízók. Enteriőrök zavarbaejtően intim jelenetek, fájdalmasan kitekeredett testek, hús, hús, hús. Helyenként visszaköszönnek a Giardini központi pavilonjában is látható Bacon-művek jellegzetességei, de az összhatás mégis más. A kiállított anyag teljességének, a minőségi válogatásnak köszönhetően ez-alkalommal (?) Freud kétségkívül maga mögött hagyja Bacont.
 
DANIEL KNORR: European Influence (A román pavilon)
 
A Fondazione Querini Stampalia-ban a Querini Stampalia gyűjteménnyel együtt (pontosabban: magában a gyűjteményben) láthatóak Kiki Smith munkái. A Homespun Tales gipsz- és bronzszobrocskái a gyűjtemény klasszikus darabjaira, rokokó, klasszicista alkotásokra reflektálnak, azok furcsa tükörképei. A filigrán nőalakok kiválóan illeszkednek az egyébként kicsit fojtogató, szigorú kiállításba, megtörve annak merevségét. Természetesen már csak az állandó gyűjtemény miatt is megéri meglátogatni a múzeumot, így azonban kortárs művészetrajongók számára is üdítő kirándulás.
 
A highlight-ok szubjektív felvonultatása után hosszan sorolhatnánk a még látott szép vagy csak tetszetős, okos, vagy kevésbé okos, rafinált, középszerű vagy éppen feledhető műveket, hiszen Velencében mindenre akad példa szép számmal. De november 6-ig látogatható a Biennálék Biennáléja, aki teheti, inkább maga járjon utána.
 
Fotók: Kerekes Zoltán, Janesch Péter