A Néphadsereg utcától a MEO-ig

Ková́ts Lajos 1. rész

Gréczi Emőke – Topor Tünde

Műkereskedőket bemutató, a műkereskedelem 80-as évek utáni újraindulását rekonstruáló interjúsorozatunk következő szereplője Kováts Lajos, aki igazi rendszerváltáskori karriert befutva lett beatzenészből az 1990-es évek műkereskedelmének abszolút főhőse, egy magánkézben lévő hatalmas kortárs művészeti múzeum, az azóta sajnos megszűnt MEO alapítója. Rézágy, kisipari cipő, zenestúdió a melléképületben, az első elárverezett Csontváry és a műpiac azóta meghatározóvá vált szereplői mind-mind feltűnnek a beszélgetésből kirajzolódó kortörténeti tablón.

 


Artmagazin: Nehéz veled úgy találkozni, hogy ne lenne rajtad napszemüveg. Ez jelképez valamit, vagy csak szeretsz így megjelenni?
Kováts Lajos: A szemem nagyon érzékeny. Még zenészkoromban egy vasárnapi teremfocimeccsen kirúgták a bal szememet. A kórházban először még jól láttam vele, úgyhogy neki is kezdtem Tacitust olvasni, mondván máskor úgyse lenne rá időm. Másnap újra megnézték a szememet az orvosok, kiderült, hogy leszakadt a retinám, megműtöttek, ami után egy hónapig mozdulatlanul kellett feküdnöm. Na azóta érzékeny a szemem, ráadásul az allergiától is állandóan szenvedek, és Tacitusnak se jutottam a végére.
 
A: Ennek ellenére sokan az egyik – ha nem „a” – legjobb szemű műkereskedőnek tartottak, régebben zenéltél, néha képzőművész-babérokra is törtél: most melyik a legfontosabb?
KL: Egyre inkább azt gondolom, hogy vannak olyan emberi kvalitások, amelyek nem tanulhatók, ennyit a jó szemről. Pofátlanul azt szoktam mondani, túl sokféle tehetséggel áldott meg a sors. Kétféle embertípus van, az egyik beleáll egy dologba, és rengeteg munkával abban ér el eredményeket, sikereket. A másik pedig nagyon sok mindenre kíváncsi, és belebolondulna abba, ha egész életében mondjuk csak a zongorának kellene élnie. Kétségtelen, hogy életem nagyobb részét a műkereskedelemben töltöttem – de nélküle is boldogan élnék.



Ifjúkori kép

 
A: Jó, akkor nézzük ezt a dolgot történetileg. Milyen emléket idéznél fel a gyerekkorodból, mire mutattál fogékonyságot? Aztán mikor lépett az életedbe a zene?
KL: Óvodáskorig is vissza lehet menni? Mert nyertem gyerekrajzpályázatot egy tűzoltóautóval... De tizenöt éves koromtól játszottam zenekarban, és olyan zenék vonzottak, mint a Blood Sweat & Tears vagy a Chicago, ahol használtak rézfúvósokat. Én is meg akartam tanulni valami rézfúvóson játszani, hátha hasznosíthatjuk a saját zenekarunkban, úgyhogy fél évig trombitáltam, két évig pozanoztam. Az István Gimnáziumba jártam, és egyszer egy matekóráról kihívott Záborszky tanár úr, az iskolai zenekar nagy tekintélyű karigazgatója, hogy azonnal menjek és vegyek egy hangjegyfüzetet a trafikban. Vettem, ő pillanatok alatt leírta az Internacionálé és a Himnusz basszus szólamát, és azt mondta, hogy ezt másnapra tanuljam meg tubán, mert megyünk koszorúzni egy szovjet emlékműhöz. Arra, hogy „de Tanár úr, én nem tudok tubázni” azt válaszolta, hogy nem baj, majd holnapra megtanulok. Adott egy tuba-iskolát és előkerült egy borzasztó állapotú hangszer is, amit másnapra még ki is kellett fényesíteni.
Anyám, apám egész éjjel szidolozott. Bár eredetileg nem erre vágytam, mégis fantasztikus érzés volt beülni egy kilencventagú zenekarba, ahol körülötted szólal meg a zene. Játszottunk a Zeneakadémián, Ferencsik János is vezényelt, de nem maradtam sokáig, Japánba, Svájcba már nem utaztam velük, inkább a könnyűzenét választottam, szüleim szomorúságára. Záborszky tanár úr szerint én is „rohadt jazz-zenész” lettem.



Pólya Tibor: Táncos, 115×100 cm, olaj, vászon, jjl: Pólya T.
8. Téli Képaukció (1996. december 13. péntek), 144. tétel (+címlap)
© Fotó: Darabos György

 
A: Nem is tanultál tovább?
KL: Az egyetlen iskola, amit ezt követően elvégeztem, egy hároméves reklám- és propagandaképzés volt, a Külkereskedelmi Kamara és a Külkereskedelmi Főiskola szervezésében. Az akkori szakma krémje volt a tanári kar, a Pannónia Filmstúdióból, a Közgázról, de Demján Sándor jobbkeze, Takács Ildikó is tanított minket. (A MEO után azért újra beültem az iskolapadba, tanultam kulturális antropológiát, amíg rá nem jöttem, nem pont ilyen formában érdekelnek a dolgok, és a Buddhista Főiskolán is hallgattam vallásbölcseletet.)
 
A: Mikor kezdtél műkereskedelemmel foglalkozni?
KL: Nem hivatalosan húszéves koromban. A nagyon komoly, kétszer három méteres szobámat állandóan átrendeztem. Az első tárgy, amit vettem, egy rézágy volt, magam újítottam fel. Átjött egy haverom, meglátta és addig könyörgött, hogy eladtam neki. Aztán vettem a Tangón egy másik rézágyat, két biedermeier szekrényt, ilyesmiket, a magam kedvére. Felfedeztem a Tűzoltó utcai bizományit, oda is eljártam. Akkoriban még nem volt más, csak az Ecseri és a Bizományi, a hetvenes években ugyanis nem engedtek Budapest területére használtcikk-kereskedőt. Amikor megnyitottam az első üzletemet – 1985 körül –, előttem csak egy ember kapott engedélyt, Sallay András világbajnok műkorcsolyázó, a vicc az, hogy együtt teniszeztünk korábban a KSI- ben. Ő volt a „precedens”, utána már adtak engedélyt, nyithattam egy üzletet egy Néphadsereg utcai pincében, a mai Tóth Kocsma mellett.



Perlmutter Izsák: Olvasó lány, 1926, 93 × 76,5 cm, olaj, vászon jbl: Perlmutter 1926
15. Őszi Képaukció (1999. október 18.) 58.tétel
© Fotó: Darabos György

 
A: Azért ez nagy váltásnak tűnik, rézágy a tangóról és önálló műkereskedés. Mi volt közötte? Miből éltél?
KL: A Tangó csak játék volt, hogy berendezzem a saját lakásunkat. Persze egyre több dolog érdekelt ebből a történetből, olykor már képeket is vettem, de hivatásszerűen a zenélésből éltem. Ekkor már nem léptem fel, hanem a filmgyárnak írtam zenéket. Emellett cipőket gyártattam, onnan ismerem Winkler Mártont, akivel később a MEO-t alapítottam, hogy tőle vettem a bőrt. Egy barátom mesélte, aki ö̈rökölt egy cipészüzletet a Rákóczi úton, hogy ez nagyon megy. Kíváncsi lettem, úgyhogy tartott nekem egy gyorstalpalót arról, hogyan készül egy cipő. Egy nap alatt megismerhettem az egész gyártási folyamatot. A feleségem hozott Spanyolországból egy baromi jó csizmát, én pedig megkerestem azokat az embereket, akik le tudják ezt gyártani. Hamar összeállt egy kis csapat. A filmzenék mellett jó jövedelemkiegészítés volt, de ennél jobban nem érdekelt. Csak így mindig volt nálam pénz, ha láttam egy jó bútort vagy tárgyat, akkor megvettem, de ez még nem volt tudatos kereskedés.
 
A: Milyen volt a Néphadsereg utca a nyolcvanas évek közepén?
KL: A sarkon volt a Bizományi nagy üzlete, az utcában pedig a felvevőhelye. Azt gondoltam, hogy a BÁV vásárlói hozzám is benéznek majd. Nagyon sok gyűjtő jöttment az utcában, adtak-vettek, pörgött a piac anélkül, hogy lettek volna boltok. (Bár volt üzlet, ami hivatalosan üvegezőként működött, de a helyzet bizonytalanságát jelzi, hogy ez is csak később váltott, amikor már nem kellett attól tartani, hogy aki régiségekkel kereskedik, azt elviszik a rendőrök.) Ebbe a világba, illetve a műtárgyakéba, Saphier Dezsőn keresztül kerültem, ő a Visegrádi utcai régiségkereskedésében üldögélt, én meg bejártam hozzá sakkozni, dumálni és közben sokat tanultam tőle. Aztán utánam egy évvel nyitott meg Kovács Dezső és a Csikós úr, akinek a családja ma is viszi még a boltot.



Kacziány Aladár: Álom, 120×100 cm, olaj,vászon, jjl: Kacziány Aladár 2. Őszi Képaukció (1993. szeptember 16.) 159. tétel
© Fotó: Darabos György

 
A: Tehát 1985-ben járunk, és a tiéd az első maszek régiségbolt a Néphadsereg, ma Falk Miksa utcában. Milyen volt az üzleted, egyedül nyitottad?
KL: Nem sajnos. Egy hangmérnök barátom megkért, hogy írjak zenét egy elsőfilmes haverjának, aki a Pannónia Filmstúdióban dolgozott. Összebarátkoztunk. Ő szólt, hogy a Néphadsereg utcában van egy üzlethelyiség, valami vendéglátóipari vállalaté volt, most kiadó, csak fel kell újítani. A bérleti jogot akkor 90 ezer forintért lehetett megvenni. Szóval, vele nyitottam. A bolt hatalmasnak számított, volt vagy 150 négyzetméter. Használtcikk-kereskedésként működött, és úgy nézett ki, mint egy Bizományi; bútorokkal, szőnyegekkel, festményekkel, műtárgyakkal, csak sokkal elegánsabban. Két év után úgy gondoltam, jobb lenne elválni, ő nem akart menni, ezért én álltam tovább. Az üzletrészemre találtam vevőket, akik boldogok voltak vele, legalábbis egy darabig. Főleg mert 1987-ben volt egy forintválság, az embereket az árak szinte nem is érdekelték, mindent felvásároltak.
 
A: Mi történt ezután, mit csináltál a Blitz nyitásáig? Több év szünet?
KL: Először Münchenben dolgoztam egy magyar származású zenei producernek, aztán összefutottam Szikora Robival, akivel gyerekkorunkban együtt teniszeztünk és együtt kezdtünk zenélni is. Segítséget kért, akkor esett szét az R-GO. Visszatértem egy időre a zenéhez. Az akkori házam udvarán, a melléképületben működtettem egy kis stúdiót, ott készült az R-GO Egy proletár Párizsban című lemeze, amihez én K.O. Wats "álnéven" írtam dalokat. Aztán megnyitottam a Blitz Galériát.
 
A: Már a 90-es évek elején járunk. Pontosan hányban nyitottál, és milyen galériák voltak akkoriban?
KL: 1991-ben. Szalóky Karcsi már volt, a Qualitas is Szekeres Pannival és Pátzay Vilmáék a Dohány utcában. Ennyi, azt hiszem.
 
A: Emlékszel, hogy milyen képek fordultak meg a kezedben?
KL: Rengeteg jó kép, kukoricás Ripplik, Vaszaryk, Tihanyik, Markók, Munkácsyk, Csontváryk (így többes számban), és feljövőben lévő, akkor még szinte ismeretlennek számító nevek, Vörös Géza például, akinek később kiállítást is rendeztem. Igazi aranykor volt.



Csontváry Kosztka Tivadar: Halászat Castellammare-ban, 55×95 cm, olaj, vászon 1. Tavaszi Képaukció (1993. május 24. ) 173. tétel
© Fotó: Darabos György

 
A: Hogyan kerültek hozzád a képek?
KL: Világéletemben inkább kereskedőktől vettem, címekre nem szerettem járni. Emlékszem, egyszer voltam egy címen, ott állt feketében a család, kisírt szemmel. Borzasztó érzés volt, elmenekültem. Ha alacsony árat mondok, akkor egy szemét vagyok, ha pedig magasat – a reális értéket –, akkor meg hülye. Ezért vettem inkább kereskedőktől, nepperektől. Az soha nem zavart, ha egy kereskedő nem tudja, mi van a kezében, az az ő hiányossága, tanulja meg. Persze nem kell őket sajnálni, ők sem a veszteségért dolgoztak. A később ismertté vált kereskedők közül Kieselbach Tamás már az első üzletbe is bejárt, tőle akkoriban grafikákat vettem. Egészen máshogy állt a dolgokhoz, mint a többiek, tele volt jegyzetekkel, kartotékokkal. Számára ez már akkor életcél volt, aminek mindent alárendelt.
 
A: A galériádban az első munkatársad Virág Judit lett, aki addig a Műgyűjtőknél dolgozott. Ő hogyan és miért csatlakozott?
KL: Már akkor eljött a Műgyűjtőktől, amikor még csak épült a Blitz. Egyébként a feleségem révén ismertem Juditot, illetve együtt jártak óvodába a gyerekeink, de vásárolgattam a Műgyűjtők Galériája árverésein is, ahol eleinte ő tolmácsolt, amikor a Lyonból meghívott Jean-Claude Anaf árverezett, később pedig már egyedül vezette a Műgyűjtők árveréseit. Egy idő után el akart jönni, nekem pedig pont ő volt a megfelelő munkatárs. Bevezető kiállításunkat az erotika téma köré szerveztük. Van egy híres Molnár C. Pál-hátakt, azt kilencven fokkal elforgattuk, kivágtuk a képből a nőt a hát és csípővonal mentén és hatalmasra felnagyítva rátettük a portálra. Az ajtó úgy nyílt, hogy pont a fenekénél lehetett bejönni a galériába. Az utcáról nem lehetett belátni, mert a falakon 18 éven felülieknek szóló művek voltak kiállítva. Amikor elkezdtük gyűjteni az anyagot, először mindenki azt mondta, hogy neki semmi ilyesmije nincsen. Aztán valahogy mégiscsak előkerültek a művek.
Egyébként 1991-ben nyílt a Blitz, ’92 végén pedig Judit helyére már új alkalmazottat kellett keresnem, mert ő – családi okból – épp Amerikába készült.
 
A: Ehhez képest pár hónapra rá már árverést rendeztél. Honnan vetted ehhez a bátorságot, de főleg a képeket?
KL: Az a pár hónap azért másfél év volt. Hallottam, hogy a BÁV felújította a Kinizsi utcai épületét és odaviszi az aukcióit, vagyis kivonul a MOM-ból. Mivel a köztudatban az „aukció” és a MOM összefonódott, ez olyan lehetőség volt, amit ki kellett használni. Azonnal autóba vágtam magam, mentem az igazgatóhoz, hogy én itt árverést szeretnék rendezni. Megállapodtunk, találtunk két üres hetet, és kibéreltem a termeket.



Vaszkó Ödön és Vaszkó Erzsébet kiállítás a Blitzben, 1999. április 15 – május 7.

 
A: Tehát képek még nem voltak...
KL: Voltak saját képeim, de aukciót elsősorban beadók anyagából kell rendezni. Tudtam, hogy ketten Arankával, az akkori alkalmazottammal, aligha tudunk valamirevaló anyagot összehozni. Aranka egész nap ott ült az üzletben (akkor még napi szinten előfordult egyébként, hogy valaki beséltált, jobb kezében egy Vaszaryval, bal kezében egy Ripplivel), én pedig szaladgáltam, néztem, hol vannak jó képek. Szükségem volt tehát egy társra, aki segít összeszedni az aukciós anyagot. Először Bernáth Istvánt kerestem meg, aki korábban a Qualitas Galériában dolgozott, majd üzletet nyitott a Várban. Épp a napokban futottam össze vele, nevetve mondta: „egyet bánok nagyon, hogy amikor szóltál, csináljunk aukciót, nemet mondtam, pedig lehet, hogy most én lennék a Kieselbach”. Aztán szóltam egy másik kollégának, aki először vállalta, de később visszalépett. Kieselbach Tamás viszont rögtön igent mondott. Akkoriban heves összetűzései voltak néhány MNG-s művészettörténésszel, ezt el kellett simítanunk, hiszen ekkor még működött a régi bírálati rendszer (amikor egy-egy aukció előtt a galéria munkatársai szemlézték az anyagot, megpróbálva kiszűrni a hamisítványokat, és néha levédve egyes műveket – a szerk.), de aztán belevágtunk.
 
A: Az aukciótokon egy Csontváry volt a fő mű, rá épült az árverés kommunikációja, és tulajdonképpen a Blitz ekkor, ez által a kép által lépett a széles nyilvánosság elé. Tévéinterjúk (emlékszem akkor is napszemüveg volt rajtad), töméntelen cikk, hatalmas felhajtás. Ma elég nagy visszhangja van, ha felbukkan egy Csontváry, a tiéteket, a Halászat Castellammare-bant honnan sikerült beszerezni?
KL: Egy kereskedő kollégámtól vettem. Senkinek nem tudta eladni, röhej volt. Én egy részét előre kifizettem azzal, hogy majd az aukció után fizetem a többit. Aztán az aukción akkor még horrorisztikusnak számító rekordáron, ötmillió forintért kelt el a kép, amely egyébként védett volt. A történethez tartozik, hogy az egyetlen licit után az árverésvezető leütötte a képet, de akkor felállt Romváry Ferenc, az akkori pécsi múzeumigazgató, és bejelentette a múzeum vételi szándékát. (Ilyen esetekben ugyanis a múzeumoknak vételi joguk van, de hogy ilyen helyzet ma előálljon, vagyis hogy a piaci árat egy múzeum ki tudja fizetni, az szinte elképzelhetetlen – a szerk.) Minthogy Romváry az aukció előtt többször is megnézte a képet, de azt mondta, hogy nincs rá pénzük, eléggé meglepődtünk a bejelentésen. Mint később kiderült, úgy állt fel, hogy nem volt vételi meghatalmazása a múzeumtól, viszont a nyilvánossággal gyakorlatilag belekényszerítette az önkormányzatokat, hogy előteremtsék a festmény árát, amit Pécs városa és Baranya megye közösen vett meg. Hallatlanul tisztelem ezért az akciójáért, elég nagy személyes kockázatot vállalt, csak a múzeum érdekeit szem előtt tartva. Az én szívem persze fájt, amikor oda kellett adnom a pécsi múzeumnak, bántam, hogy nem tartottam meg inkább. Az árverést egyébként Tihanyi Péter színész vezette, aki eléggé szokatlan volt az addigi árverezőkhöz képest, mert abban a pillanatban, ahogy elkezdődött az árverés, átlényegült árverezőt játszó színésszé.



Az első Blitz Galéria belülről.
(Budapest V. kerület Falk Miksa utca 30.)

 
A: A következő években aktivizálódott a konkurencia, 1994-ben nyílt meg a Falk Miksa utcában a Nagyházi Galéria, 1995-től árverezett Polgár és Kovács Dezső a belvárosi Aukciósházban. Mindez a Blitz fénykorának végét jelentette?
KL: Nem. Még évekig árvereztünk, igaz, a nevet később kicsit csűrtem-csavartam, pl. Blitz, a Magángyűjtők Galériája. Az első kortárs árverést is a Blitz rendezte 2001-ben, hatalmas sikerrel. A Falk Miksa utcából viszont elegem lett, mert tényleg mindenki egyre arrogánsabban figyelte a másikat. A Tóth Kocsma fölött volt egy szőnyeges, aki egész nap az ajtajában állt és nézett be a galériámba. Ha valaki távozott tőlem egy csomaggal, akkor a kollégák átjöttek megnézni, hogy mi hiányzik a falról. Úgyhogy ezután nyitottam meg a Kossuth Lajos utcai új Blitz Galériát. Illetve volt még egy kitérő: a Bank Center, ahová Kovács Gábor hívott. Az én szempontomból teljes bukás volt a hely, szép volt, jó volt, csak ember nem járt arra. Gábor mentette a helyzetet azzal, hogy havonta-kéthavonta lejött venni valamit.
 
A: A Kossuth Lajos utcát Pátzay Vilmával vitted egy darabig. Hogy kerültetek össze?
KL: Amikor azt a helyiséget elkezdtem átalakítani, Vilma, aki éppen elhagyta a Műgyűjtőket, eljött körülnézni. Azt mondta, szívesen vezetné ezt a galériát. Megállapodtunk. A megváltoztatott névvel az ő múltjára akartunk utalni, ezért nem Blitz, hanem Blitz, a Magángyűjtők Galériája lett.
 
A: Ekkor rendeztél néhány monografikus tárlatot is, mindegyikhez kis katalógusfüzettel. A fő érdekesség, hogy a kiállított darabok egy-két kivételtől eltekintve mind eladók voltak.
KL: Igen, ez volt a névsor: Ziffer, Perlrott, Vörös Géza, a két Vaszkó (Ödön és Erzsébet), Tóth Menyhért. Ma már nem fordulhat elő, hogy összevásárolsz mondjuk egy kiállításra való Frank Frigyest. Már nincs felfedezésre váró, piacra bevezethető klasszikus művész. Az utolsó pillanat volt, amikor ilyesmit még meg lehetett tenni. Jó volt felfedezni olyan értékeket, amiket a piac még nem vett észre.



A Kossuth Lajos utcai helyiség (Budapest V. kerület Kossuth Lajos utca 2/a)

 
A: Hogy írnád le azt a folyamatot, ami ezekben az években a műtárgypiacon zajlott?
KL: Korai kapitalizmusra jellemző konkurenciaharc. Intrika, sárdobálás, mások ekézése. Ez ma sem jobb, csak akkor még sokaknak jutott a tortából. És nulla szakmai minimum, közös érdek vagy érdekképviselet. Elmondok egy jellemző történetet. 1998-ban vagy 1999-ben meghívtam a konkurenciát a galériába, aztán elmentünk egy vacsorával egybekötött beszélgetésre. Azt indítványoztam, hogy állapodjunk meg egy szakmai minimumban. Ilyen például az aukciós százalék, tudom, hogy Londonban egy ilyen megállapodásért 15 évet kaphatnánk, de ez nem London, sajnos más okból sem. Jó lett volna meghatározni egy egységes százalékot. A húsz százaléktól ugyanis elindultunk tíz alá, aminek kezdett az a veszélye körvonalazódni, hogy lassan majd senki nem keres egy fillért se. Azt is javasoltam, hogy állítsuk össze azoknak a művészettörténészeknek a névsorát, akiknek az atesztjét nem fogadjuk el, mert korrumpálhatók, nem szakmai alapon döntenek, és ezt a névsort a sajtóban hozzuk nyilvánosságra. A harmadik pont az lett volna, hogy bizonyos vevőket kizárunk a piacról, és csak abban az esetben vásárolhatnak, ha leteszik a 20 százalék foglalót. Voltak vevők, akik bevásároltak 30-40 millióért, aztán hónapokig nem voltak hajlandók fizetni. Egyik konkurens kolléga a beszélgetés során azt mondta: „tőlem bármiben megállapodhatunk, úgysem tartom be”. Ennek ellenére hallgatólagosan megállapodtunk a rosszfizető vevők feketelistájában, de tényleg nem tartotta be senki. Judit elkezdett házalni a galériáknál a művészettörténészekről írt nyilatkozattal, de azt sem írta alá senki. Máshol vannak szakmai minimumok, sajnos nálunk nincsenek. Amikor Bécsben, a Spiegelgassén még „gyerekkoromban” el akartam adni egy Ecserin vett miniatűrt, mindegyik kereskedő fillérre pontosan ugyanannyit kínált érte: 2000 schillinget. Ez akkor 7000 forint volt, pont ennyiért vettem Pesten, de tudtam, hogy a hasonlók sokkal többért vannak kitéve. De ők ö̈sszedolgoztak, ha bementél az utcájukba, senki nem kínált rá a másikra. Aztán valamelyikük megvette 2000 schillingért, zárás után pedig egymás közt elárverezték. Itt a kereskedők egymásra kínálnak. Elindulsz az utca elején és egyre magasabb lesz a kínált ár.



Kossuth Lajos utcai enteriőr a Vörös Géza kiállítással (1997. november 29 – december 31.)

 
A: Akkor emiatt kezdtél a kortársakkal foglalkozni, jóval a többi aukciósház előtt?
KL: Már a kilencvenes évek közepén kerestem olyan fiatal, még főiskolás művészeket, akiket havi összeggel szerettem volna támogatni. Hárman vagy négyen jelentkeztek, az egyik jelentkező annyit kért egy képéért, mint amennyibe egy rendes Vaszary került akkoriban. Érdekes, hogy ez az összeg vajon hogy jött ki? Úgyhogy letettem egy darabig a kortársakról, nem is volt olyan, aki igazán tetszett volna azok közül, akik akkoriban a szemem elé kerültek. Aztán 1997–98 táján elkezdtem foglalkozni a hatvanas évekkel, az Iparterv-generáció művészeivel, két kollegina, Topor Tünde és Valkó Margit, akik nem sokkal előtte indítottak el egy művészeti tanácsadó céget, elvitt az érintett művészek műtermeibe. Nevetséges a történet. Előtte hetekig, hónapokig törtem a fejem, vajon hogy lehetne összeszadni azokat a képeket, amik szétszóródtak a hatvanas években, vagy azóta. Aztán kiderült, hogy szinte semmi sem szóródott szét, ott álltak a művek a műtermekben beslichtolva, a teljes érdektelenségtől sújtva. Úgyhogy amit lehetett, megvettem. Ez volt az első lépés a kortársak felé vezető úton..



Keserü Ilona: Küzdelem, 1991, 110×140 cm, olaj, vászon, vegyes technika, jjl: Keserü Tavaszi Aukció (2001. május 9.) 83.tétel
© Fotó: Darabos György

 
A: De mennyire játszott közre a váltásban, hogy ekkorra már Virág Judit és Kieselbach Tamás is árverezett, és nem kis sikerrel? Nyilván kevesebb klasszikus képpel találtak meg.
KL: Igen, akkor már messze nem volt olyan a helyzet, hogy naponta főművek kerüljenek elő. Később még rendeztem zártkörű árveréseket a Kossuth Lajos utcában, de a régi már egyre kevésbé érdekelt. És hogy őszinte legyek, sosem vágytam akkora üzletre, mint amilyen a Tamásé vagy a Judité. És azt gondolom, bizonyos szempontból é́n nem is vagyok alkalmas arra a szerepkörre. Meg közben nekem akkor már kezdődött a MEO.