Papp Oszkár: A képek tulajdonképpen csak fizikailag készülnek a műteremben, az ember fejében születnek meg, ami független a helytől. Tágabb értelemben persze igen. Az, hogy városban éltem le az életem, természetesen meghatározza a képeimet, bár gyerekkoromban sok időt töltöttem vidéken és falun, az sem idegen tőlem. Eljutottam elég sok felé Európában, ismerem, hogy milyen világok s a szó átvitt értelmében milyen vizuális miliők léteznek.

 

A vizuális miliő nagyon fontos, igazából csak úgy lehet megérteni a festészetet, ha az ember elmegy a képek születési helyére. Azt, hogy milyen vizuális mögöttes tartalma lehet Van Goghnak vagy Cézanne-nak, akkor értettem meg, amikor elmentem Dél-Franciaországba. Egy egész éjszakát csavarogtam. Van Goghot nagyon szeretem, s amikor kijutottam a folyópartra, ott volt előttem az ő csillagos ege. Akkor ugrott be hogy miről is van szó. Ha az embernek van néhány ilyen találkozása, ilyen vizuális élménye, akkor már nem kell mindenhová elmennie, hanem rögtön kapcsol. S innen tudom azt is, mennyire más a mi egünk, mint az olasz, a spanyol vagy az angol ég, szóval van szerepe a közegnek, de csak tágabban értelmezve.

 

 

 

Szeretem újra és újra elővenni a képeimet, s vannak olyan témák, amelyeken évtizedekig dolgozom. Előveszem a húsz-harminc éve festett képeimet, és sokszor azokból kapok új inspirációt. Hozzáteszem, nem szégyellem a régi munkáimat, olyanok, amilyenek; amilyen akkor voltam, amikor készültek, sőt az akkori gondolkodásom lenyomataiként ma is érdekesek számomra.

 

 

 

Nagy szerencsém volt a tanáraimmal, sokáig Bernáth Aurél-növendék voltam, ő 1942-ben kezdett el tanítani, s gimnazistaként végig hozzá jártam egészen 1948-ig, majd átmentem Bencze Lászlóhoz, aki tanársegédnek hívott maga mellé, végül Szőnyi osztályában végeztem. De tanított Barcsay is, akivel nagyon jóban voltam, meg Berény Róbert. Tőle nagyon sokat tanultam - azt hiszem, jóval nagyobb művész volt, mint ahogy ma gondolják - igazi bölcs ember. Sok kiváló ember volt akkor a háború utáni időben. Cs. Szabó László művelődéstörténeti előadásai komoly eseménynek számítottak. Füst Milán, aki nálunk kezdett a főiskolán, s csak utána ment át a bölcsészkarra, óriási hatással volt rám. Nekem tényleg szerencsém volt, csomó olyan embert ismerhettem - írókat, költőket -, akik mércét állítottak számomra. Jól ismertem és le is festettem Tamási Áront, jó barátságban voltam Weöres Sándorral, odafigyelt rám. Ismertem Veres Pétert, a népi írókat, tehát sokféle embert. Kortársaim közül Nagy Lászlóval két évet együtt is laktam. 

 

 

 

A legtöbb illusztrációm Krúdyhoz fűz, a szívemhez szólnak az írásai, s azonnal vizuális asszociációra késztetnek. Nagyon sajátságosan hangulatos képeket jelenítenek meg.

 

 

 

A homéroszi himnuszokhoz egy egész sorozatot. Fiatal korom óta izgat a mitológia, amely tökéletes világmagyarázatot jelenít meg a szimbólumok nyelvén, és ez számomra mindmáig a legizgalmasabb téma.

 

 

 

Állandóan izgat, több száz képből és rajzból álló sorozatot is készítettem. A fej nagyon összetett szimbólum, hisz az emberi tudatnak, érzelemnek, sőt az emberi létnek is a jelképe.

 

 

 

1971-ben készítette Vajda Béka, aki kezdetekben azt gondolta, minden egyes fejet szeretne megmutatni, így mindegyiket külön-külön is lefotózta. Akkor közel négyszáz fej volt, ma már az ezret is meghaladja. Kiállításom is volt belőle 1978-ban a Nemzeti Galériában, néhány éve pedig a soproni Körmendi Galériában.

 

 

 

Azt nem mondhatom, inkább szakaszosan, amikor rámjön, de gondolatban állandóan dolgozom.

 

 

 

Meg kellett élni, meg nem állt messze a festészettől. A műemlékvédelemhez kerültem, ez volt a hőskorszak. Ráadásul függetleníteni tudtam magam az akkori művészeti politikától.

 

 

 

Persze, a politika fiatalkoromtól bejött az ablakon, és hát állást kellett foglalni abban a szörnyű világban, amit a háború jelentett. Abban a szituációban én a baloldalon voltam.    

 

 

 

Népi kollégium volt, s az ehhez kapcsolódó mozgalom az egy elkötelezetten baloldali szemléletű társaságból jött létre. Akkor hittük, hogy a régi világ leszámolása után emberséges, tisztességes világot lehet majd létrehozni. Az, hogy nem sikerült, nem rajtunk állott. Így kerültünk szembe az ötvenes évekkel, beszűkült művészetpolitikájával, szóval az egésszel. Ezért volt jó a műemlékvédelem, mert nem kellett megalkudnom.

 

 

 

A mostaniakban kevésbé, bár a fej-sorozatban bőségesen ott van. De az akkori képeimben, amelyeket a negyvenes években csináltam, benne van. Úgy gondolom, minden képben benne van az ember értékrendje, világszemlélete, még akkor is, amikor absztrakt vagy nonfiguratív képeket fest.

 

 

 

Nem is olyan korán, amikor főiskolás voltam, már jó néhány kortársam ezt csinálta. Én akkor még az úgynevezett új realistákhoz tartoztam, aminek persze semmi köze nem volt a későbbi szocreálhoz. Akkori eszményhármasom: Bartók, József Attila, Derkovits, ők sem tartoztak ide. Ilyen értelemben voltam realista abban az időben.

 

Próbálkoztam az absztrakttal is, de ez igazán az ötvenes évek második felében ért be. S ha már a korról és politikai vetületéről beszélünk, 1953-ban festettem meg az Aki dudási akar lenni című képemet - ugye ez régi népdal: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni". József Attila is mottójául választotta, ezt festettem meg, mintegy a tanulóévek lezárásaként.

 

Ráadásul ez az év egy kisebb oldódást is jelentett, ekkor volt Nagy Imre első miniszterelnöksége, s nekem lehetőségem lett újra kiállítani, amit korábban nem tehettem, hisz politikai flekkes voltam.

 

 

 

Inkább azt mondanám magamról, hogy képzőművész, hisz nagyon kevés olyan műfaj van, amit ne próbáltam volna ki. Plasztikával is foglalkoztam.

 

 

 

Nagyon érdekel, izgat a kreáció, rengeteget számít, hogy milyen anyaghoz milyen más anyagot lehet használni, mit lehet belőlük kihozni. Ez izgatott a zománcban is.

 

 

 

Szeretek úgy dolgozni, hogy rengeteg eszköz, lehetőség van a kezem ügyében és ahhoz nyúlok, ami éppen szükséges. Mind a mai napig csinálok olyat is, ami egy kicsit „kilóg". Tegnap például kis domborművet csináltam, ebből is van több száz, néhány bronzba öntve, a többsége gipszbe. Rengeteg vegyes technikájú munkám van, amit nem is tudom, hová lehet sorolni.

 

 

 

Ezt úgy hívom: viaszkarc, olajpasztellal viszek fel egy színes felületet, ebbe festem bele a rajzot, s végül az egészen átmegyek diópáccal, amikor megszárad, lekaparom a viaszos részt. Mostanában javarészt ezt csinálom, de festek is, hát ezekből volt nemrégen kiállításom.