Múzeum a lávabuborékban

Szilágyi Róza Tekla

Mindannyian betévedtünk már olyan helyekre, amiket csak igen részletes útikönyvek említenek meg a mellékes látnivalók között. Lehet ez helytörténeti gyűjtemény, esetleg ottani művészek hagyatékával, vagy egy múzeummá alakított lakás, esetleg különös gyűjtőszenvedélyek hozadéka – olyan kollekció, amelyben tallózva a türelmes és értő szem idővel felfedez valamiféle rejtett hálózatot. Voyeur szenvedélyünknek csemege George Sand kávéscsészéje a párizsi Romantikus Élet Múzeumában vagy Zichy Mihály erotikus albumának szemérmesen behajtott lapja és az üvegszemű medvebőr a rózsakertes, üvegverandás műteremházban, Zalában. Az ilyen múzeumok sosem semleges white cube terek, lehetnek kopottak vagy fényesre glancoltak, esetlenül vagy nagyon is koncepciózusan kialakítottak, de szinte mindig felkínálják az érzelmes viszonyulás lehetőségét. Új sorozatunkban ilyen helyeket, különleges gyűjteményeket, rejtőzködő múzeumokat ajánlunk olvasóink figyelmébe.

„Először is el kell mondanom, hogyan kezdődött ez a történet, ez az utazás, és mi volt a célja.”1 Lanzarote a hét Kanári-sziget közül a legészakibb, legkeletibb és egyben legidősebb. Az interneten keringő képek, melyek kopár vulkanikus tájat, különleges, fekete homokos tengerpartot, zabolátlanul meredező vörösesbarna sziklákat ábrázolnak, azonnal meggyőznek bárkit, aki kicsit is szívesen kalandozna a világban. Odaérkezvén azonban hamar rájöttem, hogy a sziget más, hasonló úti céllal szinte össze sem vethető vonzerejét nem kis részben egy itt született, majd Amerikából hazatérve élete végéig Lanzarotén alkotó művész, César Manrique munkásságának köszönheti. Kezdjük azonban tényleg a legelején: Lanzarote azért olyan, amilyen, mert évmilliókig tartó heves vulkanikus működés emelte ki az óceánból, és történetét máig ezek a forrongó folyamatok alakítják. A mai kietlen táj láttán nehéz elképzelni, hogy amikor a sziget nevét adó genovai tengerész, Lancelotto Malocello a 14. században első európaiként kikötött a partokon, még termékeny talaj és zölden burjánzó növényzet fogadta.

Kanári-szigeteki kaktusz csoda és a César Manrique Alapítvány Tahíchében látogatható múzeumának egyik faajtaja. Fotó: Szilágyi Róza Tekla

A Manrique-gyűjtemény darabjait bemutató kiállítás előtérben az egyik lávabuborék bejáratával, háttérben a szigetre jellemző vulkanikus tájjal. © Fundación César Manrique



Lanzarote tökéletes példája Alexander von Humboldt gondolatának, miszerint a Földgolyó története arra tanít minket, hogy a vulkánok elpusztítják azt, amit a korszakok hosszú során át maguk teremtettek.2 A madridi kormány kegyét elnyerő és így a spanyolországi tengeri birtokokat végiglátogató német természettudós és utazó, valamint útitársa, a francia botanikus Aimé Bonpland 1799 júniusában Dél-Amerikába tartva már a sziget mai, zord külseje mellett hajózott el. A természeti táj alig pár évtizeddel azelőtt, 1730-ban egy felébredt tűzhányó következtében gyökeresen megváltozott. Az első heves kitörés tizenkilenc napig tartott, de maga a vulkán még évekig aktív maradt és teljesen átformálta a sziget felszínét. A földöntúli (leginkább marsi) tájat eredményező természeti katasztrófát egy szemtanú, a Yaizában élő plébános, Don Andrés Lorenzo Curbelo dokumentálta a Cuando Ardieron Los Volcanes (Amikor a vulkánok tüzet köptek) című írásában. Innen derül ki, hogy a sziget egynegyedét pokollá alakító vulkánkitörési sorozat csak 1736 áprilisában ért véget. Leírta, hogyan folyt a vulkáni láva füstölögve a tengerbe és pusztította el élővilágát, és hogyan vált a dúsan termő föld meddő, lávával borított vidékké, azaz malpaisszá, de azt is tőle tudjuk, hogy csodával határos módon az évekig tartó pusztítás egyetlen emberáldozatot sem követelt.

A Fundación César Manrique kiállítóterébe beömlő bazaltos láva, háttérben a Maneje-heggyel. Fotó: Szilágyi Róza Tekla



Annak ellenére, hogy a vulkánok elpusztították a sziget paradicsomi zöld környezetét, a táj mai, a változó idők nyomát magán hordozó formája is lenyűgöző látványt nyújt. A Lanzarote külsejét alakító teremtés és pusztítás dinamikája már gyermekkorában mély benyomást tett a sziget fővárosában, Arrecifében 1919-ben született építész és festő César Manrique-ra, aki hosszú kalandozás után Lanzarotén letelepedve, a sziget legelkötelezettebb lokálpatriótájává vált. Manrique 1945-től Madridban tanult, 1966 és 1968 között pedig Nelson Rockefeller támogatásából New Yorkban bérelte építészstúdióját. A hatvanas évek végén Amerikából hazatérve egészen 1992-ben bekövetkezett halálos autóbalesetéig komoly energiákat fektetett abba, hogy a sziget állapotát és vulkanikus sziluettjét megvédje az emberi beavatkozástól. Az Arrecife közeli partszakasz megóvása érdekében felemelte szavát a magasépületek engedélyezése ellen, amit a szállodaláncok mindenhol előnyben részesítenek. Többek között ennek köszönhető, hogy az itteni komplexumok igyekeztek álcázni magukat, felvették a helyi építészet attribútumait: fehérek, lehetőleg laposan elnyúlnak és jótékonyan, az arcon elterülő szeplőkhöz hasonlatosan, az addigi gyakorlathoz képest sokkal finomabb módon alakítják a szürkés-vöröses táj arculatát. Manrique amellett is állást foglalt, hogy a sziget városainak korszerűsítése során az elektromos vezetékeket lehetőleg a föld alá fektessék. Ezért készíthetnek a mai turisták olyan fotókat, mintha tényleg a világ végén vagy egyenesen a Marson nyaralnának.

Kaktuszok, vulkanikus hegyek és fehér házak – ezzel a kilátással találkozik először a látogató a César Manrique Alapítvány épületének felfedezésekor; A Fundación kijáratát a művész korábbi műtermével – ma kiállítótér – összekötő udvar kerttel© Fundación César Manrique; César Manrique által tervezett és 1992-ben kivitelezett, vulkanikus kövekből és kerámiából készült kültéri mozaik. Fotó: Szilágyi Róza Tekla

Manrique rajongott a láváért, és mindent megtett annak érdekében, hogy Lanzarote láva alkotta felszínét védelem alá helyeztesse, s így megakadályozza a tengerparti szakaszok bebetonozását. Felismerte a helyszínben rejlő potenciált és a turistákat vonzó miliőt, ezért a tájból inspirálódó imaginárius gondolatait megvalósítva számos, a természeti környezetet tiszteletben tartó alkotást hozott létre.
A fővároshoz közeli Tahíchében tervezett és építtetett magának házat. Mind a ház lokációja – zord lávavidék –, mind pedig stílusa – amely követi a helyi építészet irányelveit – jól illusztrálják művészi ars poeticáját. A szóbeszéd szerint Manrique a környéken sétálva fedezett fel egy, a vulkanikus bazalttengerből kikandikáló datolyafaágat. A fához közelítve vette észre, hogy az a megkövült bazalttenger felszíne alatti „buborékban” gyökerezik, és hamarosan még négy további lávalyukat fedezett fel a környéken. (Valószínű, hogy a sziget népe már korábban ismert ehhez hasonló, a sziklás felszín mögött megbújó természetes barlangokat, ahová az elmúlt századok alatt gyakori kalóztámadások idején menekülhettek.) Az itt felépült ház ma már múzeum, és az 1982-ben alapított, de csupán a művész halála után megnyitott Fundación César Manrique bázisa.

A Manrique által felfedezett és az épülethez csatolt öt lávabuborék egyike, amely régebben élettérként funkcionált, ma pedig a múzeum látogatói útvonalának részét képezi. © Fundación César Manrique



A művész exotthona néhány apró változtatással – megfelelő látogatói útvonal kialakítása, a földszinti termek ablakainak megnagyobbítása a modern hatás és a táj múzeumba emelése érdekében – múzeummá alakult, hogy bemutassa Manrique munkásságát és képzőművészeti gyűjteményét, ami ma a múzeum állandó kiállításának részét képezi, és ahol a helyi művészek munkái mellett Picasso és Miró festményei függnek a falon. A művész minden ténykedését komolyan befolyásolta a természettel összhangban élő ember képe, aki környezete megóvásán és értékei kidomborításán dolgozik. Nem véletlen tehát, hogy a múzeum kiállítása Manrique vulkanikus tájak sziluettjéből és a zord sziklafelszín faktúrájából inspirálódó festményeivel zárul – szimbolizálva, hogy az alkotó a legutolsó ecsetvonásig erős szimbiózisban élt az otthona körüli természettel. Ebben a teremben található az az ablak is, amelyről néhány éve vírusszerűen terjedt el egy kép az interneten, amiről első pillanatra azt is nehéz eldönteni, hogy mindez a természet műve vagy egy kivételes építészeti megoldás. Itt persze az utóbbiról van szó. Az ablak az egész sziget látképét meghatározó bazaltos lávát engedi beömleni a térbe úgy, hogy a nyíláson kitekintve, mint egy keretezett kép közepén, a távoli Maneje-hegyet látjuk.

legBaudilio Miró Mainou: Vulkanikus táj, 1992, akril, vászon, 100 x 100 cm. Fotó: Szilágyi Róza Tekla

Jesús Rafael Soto: Térbeli ambivalencia, 1981, festett fém, 106 x 106 x 13,5 cm. Fotó: Szilágyi Róza Tekla


Ezt a természetközeli gondolatiságot közvetítik az alapítvány múzeumaként üzemelő tahíchei Manrique-otthon 3 lávabuborékjai (amelyek közül az egyikben kristálytiszta vizű medence, grillező és táncparkett is található), a múzeum hátsó kertjében látható, organikus formákat ábrázoló és a kert növényzetével tökéletes összhangban létező színes mozaik, valamint a széllel bőven bélelt sziget adottságait kihasználó köztéri kinetikus szobrok; ezek közül egy a múzeum kertjében magasodik. Ugyanígy Manrique ötlete alapján készült 1968-ban a sziget terméketlennek tűnő talaját termőre bíró, munkásoknak dedikált huszonöt méter magas emlékmű (Jesús Soto munkája) és a hetvenes évek végén épített, a szomszédos La Graciosa szigetre néző, sziklában megbújó étterem, a Mirador del Rio. Az biztos, hogy Lanzarote szigete a festő-építész ötletein és kezdeményezésein keresztül megismerve mutatja talán legszebb arcát.

A LagOmar Múzeum kertje, a sziklák mögött megbúvó házzal, amely egykor Omar Sharif tulajdonát képezte. Fotó: Szilágyi Róza Tekla



A manrique-i gondolatok több szigetlakót is inspiráltak, ennek köszönhető a sziget legBaudilio izgalmasabb anekdotája is. Az 1970-es években Lanzarotéra látogató Omar Sharif (a szívtipró arab színész, leghíresebb szerepében Dr. Zsivágó), egy itteni kőbánya labirintusai és barlangjai köré épített házat vásárolt magának. A nazareti ingatlan története igencsak kalandos: a helyszín kihasználásának ötlete Cesar Manrique érdeme, azonban a 7000 négyzetméteres beruházás a már említett Jesús Soto tervei alapján valósult meg, a megrendelő pedig az angol származású Sam Benady, a bridzs kártyajáték európai bajnoka volt. Omar Sharif 1973-ban A titokzatos sziget című film forgatása kapcsán látogatott a szigetre és azonnal beleszeretett az Ezeregyéjszaka meséinek hangulatára emlékeztető épületcsodába, amit minden teketória nélkül meg is vásárolt. A friss birtokos jó bridzselő hírében állt, ezért boldogan ült le játszani a lakás előző tulajdonosával – nem ismerve, vagy talán csak alábecsülve Benady képességeit. Ennek következtében az egyébként is megrögzött szerencsejátékos Omar Sharif a játékasztal mellett alig néhány nap alatt el is vesztette a több mint egymilliárd forint értékűre becsült ingatlant. A nyolcvanas évek végén két építész, Dominik von Boettinger és Beatriz van Hoff vette kezelésbe a labirintusházat. Ők telepítették a fantasztikus oázist kaktuszokból és pálmákból, és alakították az egészet a ma is látogatható lakásmúzeummá. A különös intermezzo azonban maradandó nyomot hagyott a szigetlakók emlékezetében, mert a lakás ma is LagOmar néven látogatható.

 

1 Írja John Steinbeck az Orosz napló kezdősorában.
2 „The history of the globe instructs us, that volcanoes destroy what they have been a long series of ages in creating” – Alexander von Humboldt, Aimé Bonpland: Personal Narrative of Travels to the Equinoctail Regions of the New Continent: During the Years 1799–1804, Cambridge University Press, 2011, 133. o. 3 Életének utolsó éveit Manrique a csendesebb Haría városában létrehozott házában töltötte, ma ez is lakásmúzeumként üzemel.