A Brumival bánni meg történhet című sorozat két részre oszlik. A nagyobb méretű akvarelleken a munkáit ismerő nem lepődik meg, a tőle korábban már többször látott világ újabb foszlányait, szigeteit látja viszont. Különös, azonosíthatatlan, de olykor mégis az otthonosság érzetét keltő tájrészletek, egy csak töredékesen megtapasztalt univerzumból kiragadott metszetek állnak előtte. Fragmentumokban ismerős, de szokatlanul elszigetelt domborzati rajzolatokat, organikus formákat találunk ezeken a nagyméretű lapokon. Az olykor felismerhetetlen, máskor konkrét emberi szervekkel azonosítható formák szinte minden esetben a környezettől élesen elkülönülő zárványokként jelennek meg.

 

A kisebb képeken egy új sorozatot mutat be a művész, amely már közel nem annyira megszokott tőle, és a korábbi, belső és külső tájmetafora-szilánkokkal ellentétben ezeken az új képeken jóval konkrétabban tesz fel végső kérdéseket.

 

 

A korábbi egyes darabokkal szemben itt a kisebb méretű lapokból és a sűrűn egymás mellé installálásból következtethetően, egy szorosabban összefüggő, sorozatszerű képcsoportról van szó. Egyenként végigkövetve a redukált képi elemekből felépülő akvarelleket és a kapcsolódó, hasonlóan tömör, de talányos képcímeket, egy személyes, pszichológiai napló vázolódik fel előttünk. Ám ez a személyes napló, a konkrét személyről leválasztva, bárki által folytatható. A főhős Brumi, aki átélte, átéli az élet nehezen feloldható konfliktusait, belemegy a be nem látható alagutakba, ördöggé, majd emberré válik, elvész valami kibogozhatatlan szövevényben, és felteszi a gyakori, de ritkán kimondott kérdést: Küzdeni vagy menekülni?

 

Brumi, az ártatlan kismackó kijelölése erre a feladatra a mesék pszichológiáját követi. Azt a mechanizmust, amikor a mesehőssel önkéntelenül azonosulva az iránta érzett sajnálat és részvét öntudatlanul is kivetíthető - és ezáltal könnyebben elviselhető önsajnálattá válik. Márpedig Brumi az idillitől meglehetősen távol álló kalandját mi magunk éljük át, méghozzá messze a galériák és a képzőművészet általában védett és gyakorta álproblémákkal kitapétázott tereitől. Az az identitáskereséssel, a társas lét buktatóival „kikövezett" göröngyös út, amely esetenként a személyiség és a psziché valós vagy vélt határainak átlépésével jár, a saját magunk útja. És ezen az úton - a képek tanúsága szerint - olykor életbevágó segítség lehet némi keserédes, megnyugvást adó életbölcsesség.

 

 

Brumi szerepébe bárki bebújhat, vagy talán már észrevétlenül bele is bújt, nézve ezeket az olykor fájdalmas, máskor feloldó, hol ironikusan, hol végtelenül egyenesen megfogalmazott bölcseleteket. Talán a választott eszköz, talán a szikár képi nyelv, talán az eszenciális kérdéseket rögzítő képcímek, talán mindez együtt teszi, hogy a csendben elmélkedő képsorozat kerülők és félrebeszélések nélkül vetíti elénk a sokszor megmagyarázhatatlan, ambivalens érzelemhalmazt, amelyet majd később élettapasztalatnak nevezhetünk.