„A szegedi papucsnak nincs párja” – ez a szlogen első hallásra meglehetősen fantáziátlannak tűnik, pedig valójában igen pontos, ugyanis az egykor világhírű szegedi papucs egyik legfőbb jellegzetességéről árulkodik: a fölcserélhetőségéről. A legrégebbi szegedi mesterek a papucskészítés során az ún. forgatós papucs „feleit” ugyanazon a kaptafán állították össze, a magasabb sarkú, szépen hímzett példányok tulajdonosai, a fiatal menyecskék ezért a használat során úgy vigyáztak rá, hogy időről időre cserélgették a lábukon. Kiegyensúlyozottan, ide-oda taposták. Ugyanakkor bármennyire is közhelyesnek hat ez a mottó, a szegedi papucs páratlanságát sem lehet tagadni, sőt nyugodtan lehet vele kapcsolatban „világhírűzgetni” is, amennyiben múlt időben utalunk az egykori fénykorok olyan történéseire, mint például amikor a szegedi mesterek portékái hatalmas sikert arattak az 1900. évi párizsi Expón. 

Hogy milyen időszakokban virágzott a papucsosság Szegeden, az a témával kapcsolatos legfontosabb szakirodalomból rövid úton kiderül. A szegedi papucs című alapolvasmányt „a legszögedibb szögedi”, Bálint Sándor néprajzkutató és művészettörténész írta 1955-ben, abban az időszakban, amikor Szegeden és más városokban is komoly támogatást kaptak azok a kézműves, kisiparos tevékenységek, amelyek termékeit a Szovjetunió országaiba exportálhatták. Bálintot szerencsére kutatása során az etnográfusi kíváncsiság és elhivatottság hajtotta, így a papucs-sztori összeállításakor nem termékprezentációs szempontok szerint válogatta az információt, hanem inkább az objektív leírásra törekedett, az érdekességekre és a jellegzetes szaki szókincsre volt kihegyezve. A tárgy török eredetét nyelvtörténeti hivatkozások segítségével igazolja, ti. hogy a papucs oszmán-török eredetű jövevényszó, a magyar nyelvben 1572-ben bukkan fel először. Még egy nyelvtudományi forrást – az Oklevélszótár egyik adatát – említve viszonylag gyorsan igazoltnak tekinti ezt a feltételezést. Nem bocsátkozik komolyabb összehasonlító lábbelielemzésbe vagy a hódoltság alatt technikailag felfejlődött szegedi tímárság bemutatására, de a viseletelem legfőbb, török eredetű alapjellemzőjét – többek között egy Ernst Lajos gyűjteményéből származó, 16. századi rézmetszeten ábrázolt nőalak papucsára hivatkozva – azért megadja. Ez pedig nem más, mint a felkunkorodott orr.



A szegedi papucskészítés első fellendülése a 19. század második felétől a századfordulóig tartó időszakban történt, és szorosan összefüggött Szeged városiasodásával, az 1879-es nagy árvíz utáni logisztikai változásokkal, az utak kikövezésével. Sártengeri „átkelések” helyett, a könnyen járható utakon közlekedő lakosoknak már nem volt szükségük a pocsárbiztos csizmákra és a szegényes bocskorokra, így teret kaphattak az olyan finomabb darabok is, mint a papucs. A vevőkört kezdetben a parasztság és a városi szegényebb rétegekbe tartozó lakosok képezték. Később, a polgárosodás során ezek a csoportok fokozatosan áttértek az ünnepi cipőhasználatra, így a papucs köreikben idővel otthoni viselet lett. 



A második fellendülés idején, a két világháború között fontossá vált az egyes darabok aprólékos, finom, igényes-bájos kivitelezése: a Szegedi Szabadtéri Játékokra érkező polgárság hölgyei házon belüli használatra, pongyolához illesztve hordták ezt a kiegészítőt, és szokásukkal nagy hozamú divatot teremtettek a helyi gyártóknak. A neglizsé csinosítására szolgáló bojtot is ebben az időszakban tették az addig pompon nélküli szegedi papucsra. A későbbi árumintavásárok, a Szabadtéri Játékok és a Szegedre érkező filléres vonatok közönsége, a néptáncmozgalom résztvevői annyira divatba hozták a szegedi papucsot, hogy az még Bálint Sándor idejében is kitartott, sőt az ipar egyre híresebbé vált. Különböző papucsvariációk kerültek ki az egymással is versengő gyártók műhelyeiből: a kezdetleges kimunkáltságú, alacsony sarkú, zöld pöttyökkel hímzett, fekete bársonyfejű török papucstól a férfiak, idősebb asszonyok számára készített sarkatlan csoszapapucson, a menyecskéknek való, magasított sarkú, kék bársonypapucson át a változatosan díszített, jellemzően piros magyar papucsig.

Az időről időre növekvő igény és bevétel mind kísérletezőbbé tette a papucsosokat, az újítások terepe pedig jellemzően a papucsfej volt. A selyömpapucs, a bársonypapucs, a szövetpapucs elnevezések mind a felhasznált anyagok minőségéről árulkodnak. A dívánfejű papucs bevonata például bútorkárpitból készült, és ugyan lehetett díszített, de jellemzően az idősebb korosztály bújtatta bele a lábát. A sok színben elérhető, selyemfényű, angol kelmével, az everlastinggel bevont darabokat szóértelmesítés eredményeképpen széles körben ebelasztinpapucsnak hívták. A díszítést – ami legtöbbször pöttyözés vagy papucsvirág volt – jellemzően valamilyen hímzéssel készítették: stilizált búzavirággal, búzakalásszal vagy épp bajuszos mintával varrták ki, a legcsecsébbek közé tartozó pillangópapucsot csillogó flitterrel, a gyöngyös papucsot pedig üveggyöngyökkel ékesítették. A fejlesztés végül egészen odáig jutott, hogy az 50-es években megjelentek a széles orrú vagy kerek orrú, kétlábas formák is, így a szegedi papucsnak idővel aztán bizonyos értelemben mégiscsak lett párja.

Páratlanok – A szegedi papucs, Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2017. december 31-ig.