Zene vagy szín

Topor Tünde

Leonardo mindenkin kifogott, Ross Kingen is, pedig ő már megbirkózott a sokkal nehezebb természetű
Michelangelóval és az első látásra kevésbé érdekes témával, Brunelleschi firenzei kupolaépítésével is, hogy csak az itáliai feldolgozásoknál maradjunk.

 
 
Nemcsak megbirkózott, hanem valóságos rajongótábort szerzett, alig vártuk, hogy megjelenjen a következő Ross King-opus, ami ráadásul a világ második leghíresebb művével foglalkozik, az Utolsó vacsorával. Hiszen az első nyilvánvalóan a Mona Lisa. Aztán itt is volt már a kezünkben a The Guardian által „világos okfejtés, áradó mesélőkedv” fordulattal jellemzett könyv magyar kiadása, meglepő módon ragaszkodva ahhoz a tradícióhoz, hogy magát a művet, a világhíres freskót ne nagyon lehessen látni. Az Utolsó vacsorában az a legcsodálatosabb, hogy legenda és konzervált mű olyan arányú elegye, amely minden rajongást és minden belemagyarázást lehetővé tesz, hiszen még az se nagyon tudja tanulmányozni, aki Milánóban járva veszi a fáradságot, és elmegy a Santa Maria delle Grazie valamikori refektóriumába. Látványban a könyv sem fog segíteni, lehet, hogy megfizethetetlenül drága lett volna valami rendes kép joga? Vagy ez volt a koncepció: egy olyan freskó esetében, amin alig-alig található meg Leonardo keze nyoma, úgyis felesleges a drága illusztráció. Az Utolsó vacsora persze nem is igazi freskó, mert Leonardónak nem volt a kisujjában a freskófestés, de ha benne lett volna, akkor is új megoldásokkal próbálkozik, hogy a vakolaton kialakuló (a mész és a pigmentek reakciójából üvegszerű anyag képződik) tompa színeket felválthassák a tempera-, vagy aztán inkább olajfestékek intenzív, tüzes színei. Nem a hagyományos, jól bevált anyagokkal dolgozott, és nem a nedves vakolatra, hanem bekente például ólomfehérrel a már kiszáradt felületet, mondhatni lealapozta, hatalmas és méregdrága olajfestményt készített, amely azonban alig néhány évtized múlva elkezdett leválni a falról. Annyi ideig azért fennmaradt, hogy elterjedhessen róla, mennyire nem volt fogható semmi sem ahhoz az élénkséghez, amit Leonardo Utolsó vacsorája jelentett az addigi utolsó vacsorákhoz képest, mind az alakok elrendezése, a jelenet életszerűsége, mind a színek és a modellálás szempontjából. De ha már a színeknél tartunk: Ross Kingben itt inog meg a bizalom, a színeknél, amikor arról ír, mekkora újdonság volt az árnyékba színt keverni, valami kis kéket, vagy hogy a komplementerek használata egy-egy szín intenzívebbé tételéhez csak a 19. század találmánya. Itt bukik ki először, hogy a különböző adatok, történetek, anekdoták és friss kutatási eredmények hatékony összelapátolása és olvasmányos újratálalása (e képességük miatt annyira lehet irigyelni az amerikai, vagy Ross King esetében a kanadai szerzőket) saját kutatás,a korszak valóban elmélyült ismerete nélkül nagyszerű táptalaja a tévedéseknek, hibás következtetéseknek, amikből egy is el tudja rontani az egész készítményt. Friss az élmény, Keserü Ilona balatonfüredi kiállítása és az ehhez készült katalógusban Kovács Anna Zsófia tanulmánya a színváltásnak fordított, a kiállítás címét is adó cangiantéról, amit röviden úgy lehet összefoglalni, hogy a közép-itáliai festészetben már a 14. században kialakult, főleg drapériákon alkalmazott festői fogás, amikor is az árnyékot egy világosabb szín komplementerével oldják meg. Például ilyenkor egy sárga szövet zöldbe vagy kékbe vált a képen. Tehát bármennyire zseniális volt Leonardo, ezt például nem ő találta fel. Kicsit keserű lesz tehát a szájíz, hiszen az „áradó mesélőkedv” megkövetelte olvasási tempót ezentúl meg-megakasztja az állandó utánagondolás. De szerencsére rengeteg más dologhoz meg nem kapcsolódnak itteni kiállítások, friss olvasmányélmények, nincs róluk tudás, úgyhogy lassan visszatér a bizalom, sőt a legnagyobb dolog is megtörténik, a könyvből elénk lépő, rózsaszínű és karmazsin ruhatárral rendelkező, szodómia miatt többször feljelentett, a hegyekben magányosan túrázó és ásványokat gyűjtő, vegetáriánus, mindennek utánakutató és utánagondoló, határidőket betartani képtelen, folyamatosan koncepteket gyártó, egy egész műhelynyi embert foglalkoztató protomodern alak felülírja a gyerekkori tévésorozat Leonardo-képét, amitől meg kellett őrülni, mert csak a filmzenei kísérettel együtt tudott mindig felbukkanni. Hát neki most egy időre vége, egy darabig biztos erősebben fognak hatni a zenénél a színek. A rózsaszín és a karmazsinvörös. A rózsaszín és a karmazsinvörös.
 
Ross King: Leonardo és az Utolsó vacsora. Fordította Makovecz Benjamin. Park Könyvkiadó, Budapest, 2014. 415 o., 4990 Ft