A sajtótájékoztatón Kovács Gábor köszönetet mondott munkatársainak, akikre különösen a munka finisében számíthatott, és akik segítségével „valóra válhatott egy álom". Dr Tóth Tamás, az uniós csatlakozás hangulatában ajánlotta figyelmünkbe a nemzetközi anyagot, és felidézett egy nyári napot, amikor még úszónadrágban tervezgették a jövőt Kovács Gáborral. Hegyi Lóránd már teveszőr kabátban kapcsolódott be a munkába, s kurátori jelenléte érzékelhetően jót tett a Háznak. Nyitóbeszédében két fontos szempontot emelt ki. Az egyik a magánkezdeményezés jelentősége volt, a másik pedig arra figyelmeztetett, hogy a művészet immanens módon pluralista. Vagyis, hogy létrejött valami, amit lehet nem szeretni, sőt kritizálni is, ha bárki nem találja meg abban a saját ízlését, de a dolog van. Remélhetőleg egy fontos folyamat elindítója, s az eljövő években hasonló kezdeményezések születnek, új helyek, új gyűjtemények, mögöttük pedig egy-egy markáns személyiség, ízlés, gyűjtési koncepció.

 

A Ház alsó szintjén Kovács saját kollekciójából válogatott kedvencei láthatóak, Mányokitól Péreliig, a felső két szint pedig a kortársaké. Az említett hisztériák miatt óvatosan lépkedtünk az emeletekre, de a kiállítás abszolút meggyőző volt. A képek finoman szövődnek, mintegy beszélnek egymáshoz. Gerhes Gábor sorozatán ugyanolyan hangosan lehetne röhögni, mint egy közös Picasso kalandjai videózáson, ha ez épp nem egy kiállítás lenne. Az égen lebegő összetolt keresztre mutató „idegen vallású férfi", a fekete textillel borított két alak Letakart beszélgetése csadorba zárt nőket idéz meg, ami jól köt Jiri Cernický sorozatához. Robbanóan színes, popartos, hipertrendi tapétákon mintaszerűen ismétlődő kis figuráit látjuk. A Hammasz katonai szólótáncosait, a Hezbollah sziámi hármasikreinek kommandó egységét. A Szélsőséges mennyországban, hasba kardozott, lába levágott meghaltak sprickolják vérüket a vidám napsárga tapétákra, az egész édes és kedélyes, kár, hogy mindenki jól meghal rajta meg egy csomó más ártatlan civilt is jól kinyír előtte. 

 

 

Elgondolkodtató Pascal Pineud installációja, a nehezen lefordítható szójátékú Wish Kebab. Vastag fémláncokból csavart kebab formán lakatok jelzik az egyes kívánságokat, mintha egy buddhista imamalmot látnánk. A nyárson forgó hústömbbel, öntettel és salátákkal mindannyian jó viszonyt ápolunk, a húsrétegeket mesterien szelő arabokról viszont összességében meg-van a véleményünk. Szociális érzékenység van humorba öltve Gyenis Tibor fotósorozatán is. Hatósági beavatkozásokat imitáló szituációin a népességszabályzás, a környezetszennyezés és a globális felmelegedés témáit üde és szórakoztató módon játssza be a nézők agyába. Ugyanezen agyakba néz be Bakos Gábor és Weber Imre, hogy kimondatlan vágyaikat előcsalja. Múltba betonozott gyerekkori tűnődését, az elvesztés fájdalmát osztja meg velünk a sorozat egyikén a gyerekekkel oly jól szót értő Halász Judit.

 

A női magányérzetet Nagy Kriszta triptichonja teszi átélhetővé, gazdag mintázatú ágyain kontúrlényként fekszik és érzi magát egyedül. Dekoratív, látványos képek, de az intimitás, önfeltárulkozás erejéből nem vesz le a sok erős szín. Megint nők, Soma és Zazi, mint két díva, bundákban állnak a végtelen lakótelepek előtt Szilágyi Lenke fotóján. A nagyvárosi lét és a fogyasztáshoz szokott társadalom rajzolódik ki Köves Éva kirakattükröződésein, és tükrök labirintusa épül fel Huszár Andrea installációján is, megidézve a várost, mint teret, egyszersmind kitűnő alkalmat biztosítva arra, amire a próbafülkék se tudnak igazán; tanulmányozni, hogy áll hátul a nadrágunk, illetve oldalról hogyan is fest a vádlink.

 

 

És ha ez is kiderült, híradókból ismert tüntetések és oszlatások képei jelennek meg Kupcsik Adrián képein. A könnygázbombával futó alak vagy a rohamrendőrök sora mindennapi képélmények hagyományos festészeti megjelenítései.

 

Az Iványi Brigitta kurátori munkájával és a tanácsadók vigyázó szeme előtt létrejött nyitókiállítás egy hibernálásból ébredőnek teljesen hitelesen közvetítené, hogy mi is van ma. Társadalmi és egyéni öndefiníciós kérdésekkel, a városi létezés mindennapjaival, a globális világ megtorpantó jelenségeivel vagy az élet szerethetőségéhez szükséges humorral és öniróniával.