A pálya lejt

P. Szűcs Julianna

Chagall, aztán Ámos. Kétféle sors, kétféle művészet. A kérdés, ami a Nemzeti Galéria nagyszerűen kialakított, kiállításokra végre maradéktalanul alkalmassá tett emeleti tereiben felmerül: van-e értelme Ámost magyar Chagallként emlegetni? Szerzőnk válasza: nincs.
 

Oly korban élünk, amikor a parlamentbe zsidózhatnak, s amikor állami segédlettel fogják megnyitni a harmadik budapesti holokauszt-emlékhelyet. Amikor a külföldi sajtóban közhely-hírnek számít a magyarországi antiszemitizmusra utaló híradás-csokor, s amikor hazai főméltóságok ajakáról el-elröppen a sok évtizedet késő bocsánatkérés. Forrongó indulatok a szívekben – bűntudattal vegyes parírozási kényszer a protokoll világában. E „metakulturális” körülményekre azért érdemes utalni, mert nem mindegy, hogy egy „zsidózó” kiállítás közömbös, konszolidált és fölvilágosult körülmények közé csapódik-e be, vagy épp ellenkezőleg: olyan légkörbe, ahol folyton-folyvást magyarázkodnia kell 1. az intézmény igazgatójának 2. a tárlatot kiszerelő kurátornak 3. legfőképpen pedig a recenzensnek, nehogy félreértsék. Azaz: nehogy „filo” vagy nehogy „anti” magatartást tulajdonítsanak szűk szakmai kényszer alatt fogalmazott szavainak.
 
A pálya lejt. Akkor mondjuk ezt, ha egy adott tünetcsoport annyira közérzeti- és média-problémává válik, hogy a levegő hirtelen megtelik a „pozitív diszkrimináció” társadalmi igényét beteljesítő vállalkozásokkal. Ha van a légkörben valami olyan „nem normális”, ami miatt két művész – történetesen két zsidó művész – sorsának recepcióját „meta” – megint meta – művészettörténeti kontextusba kénytelenek helyezni a látvány szakértői. Ha mesterségesen kell planírozni az abnormális felszíni viszonyokat.



Marc Chagall: A vörös ló, 1938–1944, olaj, vászon, 114 × 103 cm | Párizs, Centre George Pompidou,
Musée national d’art moderne/Centre de création industrielle, Letét a nantes-i Musée des Beaux-Arts-ban
 
 
Tagadhatatlan hasonlóságok
A Magyar Nemzeti Galériában ezen az őszön párhuzamosan húzódó teremsorban, már-már egyetlen légtérben rendezték meg a Chagall – Háború és béke között (kurátor: Julia Garimorth-Foray) és az Ámos Imre, a „magyar Chagall” – a háború örvényében 1937–1944 (kurátor: Kolozsváry Marianna) című reprezentatív tárlatokat. Az előbbi kiállítás a párizsi Musée Luxembourg idén bemutatott kiállításának redukált változata, az utóbbi a múzeum önálló munkája, az említett kurátoron kívül leginkább a katalógus terjedelmes tanulmányának és a képelemzések szerzőjének, Kőbányai Jánosnak, mellesleg a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat újságíró-főszerkesztőjének a műve.
 
A helyénvaló árukapcsolást több tény látszik igazolni, legalábbis a felszínen. Néhány példa. Mindkét művész eszmélésének színtere egy adott közösség haszidizmussal telített, azaz messianisztikus csodavárásra fogékony kisebbségi faluközössége. (Vityebszk, illetve Nagykálló. Igaz, az egyik a gettókban élő keleti zsidóság tipikus helyének számított, a másik pedig emancipáció utáni zárványnak, atipikus helynek.)
 
Mindkét művész a saját bőrén megtapasztalhatta a kisebbségi létből, valamint a halmozottan hátrányos anyagi helyzetből következő nehéz élet gyötrelmeit. (Emigrációk, illetve munkaszolgálatok. Igaz, egyiknek sikerült életben maradni, befutni, a világkultúrával találkozni, majd landolni a legnagyobbak között, a másiknak meg nem sikerült szinte semmi.)
 
Mindkét művész „hozott anyaga” elvegyült az egyetemes avantgárd formanyelvével, és abból kiválva az új vegyületet alkalmassá tette a saját élethelyzet megjelenítésére. (Kakasok, órák, kerubok ott, angyalok, sófárok, gyertyák itt, valamint az említett motívumcsoportok itt is, ott is. Igaz, az egyik végigment az izmus-kurzuson, a kubizmuson, a rayonizmuson, tanult expresszionizmust és szürrealizmust, a másik mindezt leginkább reprodukciókból ismerhette.)
 
Mindkét művész szót értett egymással. Noha életkoruk, érettségük, befutottságuk mértéke a kapcsolatot eleve aszimmetrikussá tette (húsznál több év, integrált jelenlét a francia művészeti életben, egyszer már megélt történelmi kataklizma és mindez persze Chagall javára), azért 1937 tavaszán, személyes találkozásuk egyetlen délutánján úgy látszik, „fontos tárgyalásokat folytatott a két fél”. (Legalábbis utalnak erre visszaemlékezések, naplók, néhány gyönyörű rajz.)
 
Kérdés, hogy ezek az életrajzi rokon vonások, ikonográfiai megfelelések, valamint személyi szimpátiák elegendőek-e és hasznosak-e egy párhuzamosan futtatott kiállítás fölmutatásához?



Ámos Imre: A festő, 1939, olaj, vászon; 103 × 82 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz.: 67.218T
 
 
Tagadhatatlan különbségek
„Nagyon nehéz megoldanom azokat a víziószerű képeket, amikben álomszerűen jelennek meg a gondolataim – írja Ámos Naplójában. – Én szeretem puhán, egymást el nem takarva a képfelületre vinni a motívumokat, nem úgy, mint Chagall, aki ilyen irányú képein keményen jeleníti meg a dolgokat, reálisan festve, kivetített gondolatainak megfelelően.” A tudatosított differencia mögött azonban sokkal több van, mint kétféle festéstechnikai manír. Két külön mentalitás, két kultúra, két életstílus lapul a pigmentréteg alatt.
 
Kézenfekvő a közel egy időben készült Chagall-festmény, A vörös ló és Ámos A festő című vásznainak tartalmi (de nem tematikai) összehasonlítása. Holdsarló, madár, zsugorított tájképi részlet, gyertya, sőt kék színben pompázó önarckép ugyanis szerepel mindkét képen. A motívumegyezéseken túl valószínű, hogy a paletta festékanyagai, az üvegesen tiszta párizsi (vagy berlini) kék, az aranyló napot idéző nápolyi sárga vagy a természetfölötti látomások megjelenítésére oly alkalmas titánfehér kémiája is közös. De a lényeg mégis a kétféle világmagyarázatban rejlik.
 
Chagallnál hetyke, hökkentő, humorosan rendetlen a szinte semmiből előlebegő látomás-menazséria. A zsidó liturgia kellékeit nála éppúgy fölkapja a sötét eget fölforgató tornádó, mint azokat a tárgyakat, amelyek a képzetek szabad társításának jóvoltából kerülhettek a laza kompozícióba. Bármi megtörténhet: hirdeti az orosz álomfalu fölött ugrándozó banda, és hiába van szomorúan naiv emberszeme a pacinak meg hátborzongató halálugrása a csonttalan akrobatának, a veszély és a végzet a képen éppúgy a gazdag élet nélkülözhetetlen kelléke, mint a hó és a halál.
 
Ámosnál – ahogy Kőbányai elemzi – „a roppant erők egymásba sajtolódó színek és motívumok préséből” száll szinte az eget elkerülve egy baljós fehér madár. Nem szürreália, mint írja a szerző, inkább egy mogorva allegória. Merthogy Ámosnál minden baljós: a templomtorony és a szélkakas, az asztalterítő és a hokedli, a nádfonatú karosszék és a rőt házfal. Ebben a kompozícióban semmi sem megy könnyen, itt a valóságfölötti látomásért oly súlyos árat kell fizetni, hogy a festő arca szinte belekékül a nagy erőlködésbe. Vészhelyzet ugyan nincs a képre festve, de a torlódó tárgyak túlságosan is sűrűn lakják be a teret. A levegő ebből a szűkös szobából éppúgy kiszorult, mint a szabadság és a játékosság, a véletlen és az összes olyan talmi, de mégis megfizethetetlen drága csecsebecse, amelyet a jó öreg francia szürrealizmus hagyományozott az utókorra. Nemcsak zsidóknak és galloknak, de a Párizsba tévedt örményeknek és románoknak, japánoknak és cseheknek, meg mindazoknak, akik lazának születtek.
 
Lehetne persze az összehasonlítás-sort folytatni, mondjuk egymásnak ugrasztani az itthon nem is először vendégszereplő Temetőkaput (1917) a vörösen izzó Égő síremlékkel (1938), vagy a szexis Álmot (1927) a kísértetekben gazdag Álmodóval (1938), vagy a rémületesen szórakoztató Háború című rajzot (1943) a sejtelmesen lehangoló Háborúval (1938), de a végeredmény mindig csak olyan maradna, ahogyan azt Petényi Katalin egyszer már megfogalmazta 1982-ben megjelent korrekt – és Kőbányaival ellentétben – túlhabzástól, pátosztól és lírai hömpölytől mentes monográfiájában. „Chagall játékosan epikus egységbe fűzi a világ egymástól független eseményeit… Ámos nem ismeri ezt a robbanó dinamizmust, vitális erőt, mohó életélvezetet. Chagall festményein a szerelem titokzatosságának és féktelenségének apoteózisát is megteremti… Ámos festészetéből hiányzik a szenvedélyek animális örömteli jelenléte… Chagall szeret és tud játszani… Ámos művészete tisztán érzelmi fogantatású. Ritkán tud felszabadulni a létfenntartási napi harcok, a szegénység szorongásai és szorongattatásai alól.”



Marc Chagall: Önarckép a ház előtt, 1914, Olaj, vászonra ragasztott karton; 50,7 × 38 cm | Magántulajdon
 
 
Az eredmény
Sportszerűtlen ez az együvé szerkesztett látvány. Nemcsak azért, mert a Musée Luxembourgból idecitált anyag egyébként nagyon erős. Erősebb, mint az 1972-es műcsarnoki tárlat anyaga és sokkal erősebb, mint a 2002-ben rendezett Budapesti Zsidó Múzeum és Levéltárban kiállított és főképpen a kései művekre koncentráló válogatás. A Nemzeti Galériában fontos, nagy művek láthatók, Az élet (1964) pedig igazi szenzáció, összegződik benne mindaz, amit a „nem orosz”, az „egyetemes” Chagall az emberiségre hagyományozott. Jobb kiállítást a művésztől én csak egyet láttam, a szentpétervárit 2005-ben, de hát az természetes, akkor és ott ki voltak állítva egy lázadó fiatal zseninek, egy minden béklyótól megszabaduló művész-forradalmárnak azok a művei, amelyekben a zsidóság és a világszabadság csudálatos és mulatságos harmóniába rendeződhetett.
 
Ámos a közelében magyar festő maradt. Olyan magyar festő, akiből szükségszerűen hiányzott a közösség-élmény (a mélyszegény gettót leromboló bolseviki lendület, mint Chagallnál), valamint a közösségben való csalódás élménye (a gyermekeit fölfaló forradalom szovjet zsákutcába torkolló tévútja, mint Chagallnál), de olyan magyar festő, akit a szűkre szabott lehetőségek megfosztottak művészi-szakmai erejének a teljes kibontakoztatásától is, akinek nem adatott meg saját intellektuális sorsának minőségi megélése.
 
Fájó szívvel írom, de le kell írjam. Amennyire gazdagok nagyméretű festményei szimbólumokban, vallástörténeti utalásokban, az emberi tragédia élményeinek hiteles lenyomataiban, annyira szerények karizmában, eredetiségben, érdekességben. Vásznai előtt állva túlságosan sokszor jut az ember eszébe Dési Huber István (főként, ha súlyos, tömött térszerkezeteire terelődik a figyelem), vagy Derkovits Gyula (főként, ha megbillenő kompozíciói és pettyegetett felületei kerülnek fókuszba), vagy a Gresham környékének néhány festője, Berény, Márffy, még Bernáth is (főként, ha puha, sötét felületek simulnak a felületen össze), és túlságosan ritka az a pillanat, amikor nem jut az ember eszébe senki. (Ilyen kivétel a Síró angyal (1941), amely mintha előreszaladva megelőzné a KOBRA-csoportot, az Európai Iskolát és sok más „postwar” irányzatot.)
 
Érthető és szép az interpretátori szándék: „ki kellene vezetni Ámost a (viszonylagos) ismeretlenségből! Nem a művészkollégának van szüksége protekcióra… Azt kellene kivinni a világba, amit Ámos látott. Az apokalipszis látványtudását. Amire – sajnos – ma ugyanolyan nagy szükség van, mint amikor a tapasztalatátrögzítette.” De egy dolog az apokalipszis, és megint másik dolog az apokalipszis megjelenítésének ereje. Képben szerintem ez Vajda Lajosnak akkor is sokkal jobban sikerült, ha ő tüdőbaja okán speciel megúszta az égő áldozatot. Elég azt sejteni vagy sejtetni is.
 
Van azonban Ámos művészetének egy nagy szelete, amely akkor is szenzáció, ha nem állt volna mellette Chagall, ha nincs protekcionizmus, ha nincs jogos bűntudatból fakadó állami kompenzációs szándék.



Ámos Imre: Látomás (Kállói imaház), 1937, tus, gouache, papír, 248 × 161 mm | Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz.: F 67.276
 
 
Rajzi teljesítménye – s benne a Szolnoki vázlatkönyv – arra utal, hogy az életmű másképpen folytatódott volna. A háború áldozata (1943), a Megmérettetett (1940), a Jákob álma (1941) a kevéssel sokat mondás szándékának biztos dokumentumai. E lapokon Ámos nem félt a papír megdolgozatlan ürességétől. A könnyeden lebegő baljós stigmáktól. A jelentésgócok és jelentésvákuumok laza szerkezetétől. A csavaros indulatoktól. A transzcendencia játékosságától. A kortársak közül egyedül Szalay Lajos, a messzi utókorban egyedül Kondor Béla jutott idáig irónnal, krétával, hidegtűvel.
 
Ne féljünk az igazságtól! Ámos akkor, amikor meghalt, jelentős, de torzóban maradt ígéretként ment sírba. A befejezetlen mű mindig nyugtalanít, találgatásokra késztet, felháborít. Ha a cél a lelkiismeret-furdalás felkeltése, az így is, ezáltal is sikerült. De miért kell ebbe Chagallt belekeverni? A történelmi felelősség ügye önmagában és önmagáért is megáll a lábán.

 
Chagall – Háború és béke között Ámos Imre, a „magyar Chagall” – a háború örvényében 1937–1944
Magyar Nemzeti Galéria
2014. január 5-ig