Magyar művészet

Könyvkritika

A címlapon egy zöldszemű, melankolikus szépasszony, Botticellihez illő, ívesen szögletes arcvonásokkal – valójában a gödöllői művésztelepen dolgozó szövőnő, Frey Vilma, Remsey Jenő felesége, akit a festő örökített meg egy késő szecessziós portrén. Ez a bánatos preraffaelita ízű nőalak fedi a Corvina kiadó új kötetét, ami ambiciózus módon – lezárva a 15 kötetes, olaszból fordított egyetemes művészettörténeti albumsorozatot – feldolgozza a teljes magyar képzőművészet és építészet történetét. Olvasmányos és korszerű formában.

Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserü Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt: Magyar művészet. Corvina, Budapest, 400 oldal, 10000 Ft

A szerzők (neves egyetemi tanárok és a Nemzeti Galéria szakértői) kénytelen-kelletlen szembenéznek a magyar művészettörténet örök melankóliájával, a nyugati nagy stíluskorszakokhoz képest érezhető megkésettség és provincializmus rossz szájízével. Hiszen mikor Franciaországban tombolt a gótika, nálunk csöndesen hömpölygött a romanika, vagy mikor Firenzében kivirágzott a reneszánsz nálunk farigcsálták a gótikus ablakbetéteket. Régi jó művészettörténeti hagyomány szerint ezért szokás a megsemmisült romokon kapirgálni, kiásni a budai vár (neo)barokk pompája alól a Mátyás-kori márványpárkányokat és koslatni a legkorábbi impresszionistának nevezhető festmények után. A címlap melankóliája ellenére a szerzők próbáltak szabadulni ettől a komplexusoktól (miközben távolságot tartottak a pátoszos nemzeti művészettörténetírástól is), összehozva az elmúlt évek legkorszerűbb, összefoglaló művészeti albumát. A középkori anyag feldolgozásánál azért még a térdig érő alapfalak elemzése dominál (a későn érkezett szárnyasoltárok rovására), de a reneszánsznál már szabadon bomlik ki az egész kései all'antica műveltség – Mátyás király megsemmisült udvarát is túlragyogva. A könyv biztos kézzel rak rendet a honfoglalás kori leletek vagy koronázási jelvények ugyancsak bizonytalan témakörében, ráadásul még egy külön blokkot is olvashatunk a hazai építészettörténetbe zárványként árválkodó török dzsámikról és fürdőkről. A barokk emlékanyag feldolgozása érdekfeszítő és bőséges, még az olyan furcsaságok ellenére is, hogy az osztrák Messerschmidt grimaszoló portréfejei jóval nagyobb helyet kaptak, mint a 18. századi magyar sztárportretista, Mányoki Ádám arcképei! De ez szándékos tendencia: a kötet próbál elszakadni a rongyosra ismételt tankönyvi repróktól és egy frissebb, egyénibb karakterű válogatást közölni. Ez a 19. századnál a legszembeötlőbb, ahol például – a csapból is folyó – Munkácsy erőteljesen alulreprezentált (egy tájképpel és egy zsánerrel), míg például a Bécsben élő kiváló biedermeier festő, Melegh Gábor szép Schubert-portréjának dupla oldal jutott. A 20. század első fele kiegyensúlyozottan foglalkozik minden fontosabb irányzattal, Nagybányától a Római Iskoláig, majd az 1945 utáni anyagnál elhagyja a megszokott stílusmankókat és a művek belső koherenciájára támaszkodik. A szerző ki is jelenti, hogy a („lényeghez férkőző”) művészetet a politikai és gazdasági rendszertől független egyéni döntések alakítják. Ennek szellemében a nyugatról importált neo-avantgárd skatulyák (pl. pop art, hiperrealizmus, stb.) nélkül mutatja be a Csernustól Pauerig ívelő időszakot. Majd hozzáférceli a kortárs művészet teljességre nem törekvő, rövid vázlatát. Sebaj, így legalább nincs ok az összehasonlítgatós melankóliára!

R. G.

Artmagazin 2009/6. 86. o.