Telepy Katalin, a festő monográfusa könyve utolsó fejezetének végén rövid bekezdésben ejtett szót a vitatott szerzőségű képekről. „A bohém háztartás egyensúlyban tartására [...] tanítványai - Belányi Viktor és Záhonyi Géza -, a mester irányításával, egyre másra festették az Iványi-képeket, amelyeket azután a mester csak átjavított és szignált. Nem éppen méltó dolog, de gondoljunk csak arra, hogy a tanítványok által másoltatott művek gyakorlata még olyan nagy mesternél, mint Munkácsy, is előfordult." Talán egykor Iványi is ezzel nyugtatta lelkiismeretét. Ám az ő esetében, az említett Munkácsyéval ellentétben, nem beszélhetünk a klasszikus műhelymunka hagyományos mester-tanítvány kapcsolatáról, hiszen számára Belányi és társai egyszerű beszállítók voltak. Ezt támasztják alá azok a tények, melyeket Telepy Katalin a Művészettörténeti Értesítő 1986., 3-4. számában közölt - Iványi Grünwald saját kezű és hamisított képeiről című - tanulmányában felsorol. Említést tesz azokról a Belányinak küldött vázlatokról, melyek gyakorlatilag az egyes képek megrendelésére szolgáltak. Ezeken a rajzokon Iványi néhány vonással felvázolta a kompozíciót, feliratokkal jelezte a fontosabb színeket, s általában közölte a kép méretét és persze az elvárt határidőt is. „Kedves Barátom! Két db. 60x50-es kis képet csinálhat Schwemmer bácsinak" - szólt az egyik Belányinak írt levél utasítása. Vagy máshol: „Nem 4, de 5 képet csinálj Schwemmer bácsinak. Üdv Béla".

 

 

A történetnek tehát egy újabb szereplője is feltűnt. Schwemmer bácsiról, Iványi egykori ügynökéről, Fränkel József, a korszak egyik legjelentősebb műkereskedőjének visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy anyagilag támogatta az idősödő festőt, de cserébe elvárta, hogy az aláírja a Belányi és Záhonyi által festett képeket. Fränkel szavai szerint: „Schwemmer rontotta meg Márk Lajost és az idős Deák-Ébnert is." A hamis Iványi-képek kapcsán azonban alighanem Frankelre is rávetül a gyanú árnyéka. A Mai Nap 1941. március 21-i számában Bella Ödön tollából leleplező cikk jelent meg, melyből kiderült, hogy a detektívek két nappal az újsághír megjelenése előtt házkutatást tartottak Frankel Szív utcai házában, és ott lefoglaltak huszonnégy hamis festményt. Volt köztük Mednyánszky, Rippl, Csók, Szőnyi és természetesen Iványi szignójú is. A műkereskedő azzal védekezett, hogy ő is gyanútlanul vásárolta a képeket, ám szerencsétlenségére két olyan kollégáját nevezte meg forrásként, akik közül az egyik már meghalt, a másik pedig hosszú ideje Amerikában élt. A hamis képek készítője, Jancsek Antal, bíróság elé is került, ahol azt vallotta, hogy a képeket ugyan valóban ő festette, de sohasem látta el őket megtévesztő aláírással.

 

 

Belányi Viktor, Záhonyi Géza és Jancsek Antal állnak tehát a hamis Iványi-képek hátterében. A művek többségét kezdetben feltehetően Iványi felkérésére készítették, ám később műkereskedői megrendelésre, saját szakállukra is dolgoztak. A harmincas évek során készült hamisítványok legtöbbje virágcsendélet, falusi tájkép és cigányok életéből vett zsánerjelenet. A korai nagybányai és kecskeméti képekről feltehetően nem készültek másolatok, illetve kompilációk, kivéve az olyan nagysikerű kompozíciókat, mint a Tavasz ébredése vagy a Fürdés után. Késői, balatoni tájképei sem váltak az utánzók célpontjaivá.

 

 

A szignált, esetenként a hátoldalon Iványi saját kezű igazoló cédulájával is ellátott hamis képek az elmúlt évek során sok esetben tűntek fel a műkereskedelemben eredeti művekként. Az aukciós katalógusokban gyakran alkalmazott terminológia a tulajdonképpen támadhatatlan „Iványi Grünwald Béla jelzéssel" meghatározás. Szintén közkedvelt az „Iványi Grünwald Béla műhelye" titulus, ám a fentiek fényében ez nem tartható teljesen korrektnek.

 

 

Az eredeti és hamis Iványi-képek közti különbség nehezen fogalmazható meg szavakban, az egymás mellé tett reprodukciók, s még inkább maguk a művek azonban rávilágítanak az eltérő művészi kvalitásra. Az eredeti képek faktúrája sokkal gazdagabb, változatosabb. Iványi ecsetje fürgébb és virtuózabb volt, sokat használta a festőkést is, néhol lazúrosan, néhol pedig pasztózus, vibráló foltokban tette fel a festéket. Gyakran belerajzolt, belekarcolt a friss festékbe az ecset szárával. Képeihez élmény közel hajolni, a felület tele van ropogós, virtuóz részletekkel, könnyed festői bravúrokkal. A „bedolgozók" munkái tompák, laposak, a friss ecsetjárás helyett lelketlen, elnagyolt maszatolást látunk. Ha kompozícióikban követik is a megrendelő instrukcióit, éppen az hiányzik belőlük, ami az eredeti Iványi-festmények legnagyobb értéke: a felület szépsége, a megfestés artisztikuma.