Szecessziós és art deco díszműkerámiák a kőbányai Drasche-gyárból

Buzinkay Péter

Búvárkodás a pesti ipartörténet mélyén. A tetőcserepek, a saját szabadalmú keramitkockák és az elektromos szigetelők árnyékában dísztárgy-szekció is működött a kőbányai Drasche-gyárban. Jó másfél évtizeden keresztül kiváló szecessziós és art deco iparművészeti tárgyak készültek itt. Majd jött a gazdasági válság, a nippek és az államosítás. Kései igazságszolgáltatás egy elfeledett, letagadott díszkerámia-gyárnak.

A 20. század elején Magyarországon a nemzetközi élvonalba tartozó pécsi Zsolnay-gyár mellett az üzemi jellegű (ipar)művészeti kerámia legszínvonalasabb képviselői között találhatjuk – a budapesti Fischer Emil-féle vagy Hüttl Tivadar-féle gyár mellett – a szintén budapesti (kőbányai) Drasche-gyárat, hivatalos cégnevén „Kőszénbánya és Téglagyár Társulat Pesten [azelőtt Drasche]”. Sajátos módon a szakirodalom e gyárral igen mostohán bánt: a korai, 1910 körüli szecessziós és art deco díszműkerámia-gyártásáról egészen a legutóbbi időkig szinte tudomást sem vett, sőt a forrásokat félreértve és a tárgyanyagot nem ismerve még a létezését is kifejezetten tagadta. (1)

Mára azonban a korabeli írott források (gyári iratok, kiállítási katalógusok stb.) mellett ebből a korai időszakból is számos igen színvonalas váza, tál és önálló kisplasztika került elő. A 20. század viharos magyar történelmének ismeretében azonban nem is csodálkozhatunk azon, ha a gyár működéséről sokszor a legalapvetőbb tények, időpontok és nevek hiányoznak; ilyenkor maguktól a gyűjteményekbe rendezett tárgyaktól remélhetjük a legtöbb információt.

Egy kis ipartörténet

A kőbányai Drasche-gyárat az 1838-as nagy pesti árvíz utáni újjáépítések idején alapították téglagyárként. A termelés és a gyártási ágak folyamatos bővülésével a századfordulóra az egyik legnagyobb hazai iparvállalattá fejlődött. A századforduló gazdasági hullámverései az alapvetően fali- és dísztégla, tetőfedő cserép, valamint a saját szabadalmú „sikertermék”, az útburkoló kocka (keramit) ipari mennyiségű gyártására berendezkedett céget is változtatásokra kényszerítették.

1907-től telekvásárlások és gyárépítkezések után új gyártási ágat indítottak el, a porcelán és fajansz árukét, melynek eredményeként 1909 derekára teljes üzemmel
megkezdődhetett a porcelán- és fajanszgyári „B” épületben a termelés. Ezt természetesen meg kellett előznie a kísérleti szakasznak, hiszen az új gyárban már eladható, piacképes minőségű késztermékeket kellett előállítani.

A kísérletezést – a téglagyár egyik pincéjében erre a célra kialakított kemencével – a pécsi Zsolnaytól 1907. január 1-jével szerződtetett szakemberrel, Schwartz Mártonnal, a későbbi gyárvezetővel kezdték meg. Hozzá csatlakozott 1908-ban a szintén Pécsről érkező Cserny József főkorongosként, majd – a gyártási ág „megszilárdulását” követően, 1912-től – ugyancsak a Zsolnaytól Hynek Ignác, aki a gyárigazgató mellett asszisztensként és vegyészként folytatta a Pécsen abbahagyott munkáját. (2)

A nagy mennyiségben és üzleti forgalom szempontjából is jelentős nagyságrendű építési és ipari kerámia és porcelán (fehér és színes fal-, illetve padlóburkoló lapok és ipari porcelánok, elektromos szigetelők) gyártása mellett, nyilván jóval szerényebb mennyiségben és így minimális üzleti kockázattal megindulhatott a fajansz díszműáru gyártása is.

A gyártás hatékonyabbá tétele hamarosan megkívánta az újabb beruházásokat. A gépesítéstől a mennyiségi növekedést, az egyes, egymástól eltérő körülményeket igénylő termelési folyamatok szétválasztásától pedig a minőségi javulást várták. A piacon ugyanis nagy és tartósnak tűnő kereslet mutatkozott a kerámia burkolólapok és a gyorsan terjedő villanyáram-felhasználás következtében az elektromos szigetelők iránt.

Az 1911–1912 folyamán felépült és 1913-tól üzembe helyezett „A” jelzésű gyárépület ezután a porcelángyártást szolgálta ki, míg a „B” épület a fajanszgyártásnak adott otthont. A gyár 1913-as korszerűsítéséhez köthetjük a díszműáru-termelésben a porcelántárgyak megjelenését és a gyári fazonszámozás háromjegyűről – 5-össel kezdődő – négyjegyűre történő átállítását. A gyári díszműkerámia-gyártásról sajnos az eddigiekben csak igen kevés levéltári forrás vagy egyéb visszaemlékezés került elő.

Az első világháború éveiben a gyárat – a nemzetgazdasági szempontból is fontos ipari termelési ágak miatt, más kerámiagyáraktól eltérően – nem kellett bezárni. A később önálló keramikusként sikeres pályát befutott Gádor István visszaemlékezéseiből tudjuk például, hogy ő 1917-ben néhány hónapig mint független művész dolgozott a gyárban. (3)

Más források alapján ugyanez állapítható meg a később szintén önálló keramikusművészként nevet szerzett Zilzer Hajnalkáról is. (4) Az önállósodó művészi pályák azonban nem voltak összehangolhatók a gyári termeléssel, így néhány hónapos itteni pályafutásuk inkább csak rövid epizód lehetett. A névtelenségbe rejtőző, gyári alkalmazásban álló művészek közül feltétlenül szót érdemel, amit Gádor István visszaemlékezéseiből is ismerhetünk (de magukról a tárgyakról is leolvashatunk): „kitűnő festője volt a gyárnak”. Emellett nyilván számolhatunk az ekkor már más gyáraknál is alkalmazott módszerrel: a külső művészektől megvásárolt formaterveket és dekorlapokat a gyakorlott, jó ízléssel rendelkező gyári mesterek ügyesen formálták át szép kerámiatárgyakká.

A gyári termelés az első világháború végét követő forradalmi időkben megbénult, és feltehető, hogy a díszműkerámia gyártását 1919 tavaszán le is állították. 1921-től azonban ismét vannak adatok díszműáruk termeléséről, egészen az 1924-es évig. Ezután a magyarországi luxusárukat termelő iparágak időközben kialakult válságát ismerve feltételezhetjük, hogy ezt a súlyosabban megadóztatott és ezért vélhetően veszteségessé vált – és a gyár életében nem is olyan jelentős – termelési ágat végleg felszámolták.

A tárgyakról

A jellegzetes negyedkörcikkbe rajzolt kétkalapácsos jegyű Drasche dísztárgyak közt megtaláljuk a Zsolnaytól ellesett fémlüszteres, eozinmázas vázákat, tálakat, edényeket és egyéb dísztárgyakat, sőt feltehetően saját kísérletezések nyomán ennek egy különleges, fényes és matt erezetet váltogató fajtáját is alkalmazták. Sajátosabbak voltak, de ugyanúgy magas művészi színvonalat képviseltek az erős körvonalakkal megfestett – sokszor magyaros figurális díszítésű – tárgyak is.

Művészi szempontból azonban a legértékesebbnek az egyéni, art deco stílusban megfestett, főleg növényi elemekből kialakított stilizált díszítéseket kell tartanunk. Természetesen a plasztika is megjelent a tárgyak közt, nemcsak domborműves és plasztikus elemekkel díszített edényeken, hanem önálló szobrocskák, kisplasztikák formájában is.

E korai, bő másfél évtizedet átfogó időszak alatt a Drasche-gyárban az ismert tárgyakon látható fazonszámokból ítélve mintegy 5-600-féle fajansz, illetve porcelán dísztárgy formát készítettek. Ez a szám a különböző mázakkal, illetve dekorokkal kombinálva nyilván a korízlés és a piac számára is kellő változatosságot eredményezett.

A gyár életében és a felvevőpiacon azután egy jó évtizeddel később a helyzet ismét változott: nem utolsósorban a Herendi Porcelángyár sikereit is szem előtt tartva 1936-ban a gyárvezetés úgy döntött, hogy a használatiedény-gyártással együtt a díszműáruk gyártását is újraindítják. Ezt a korábbi tapasztalatokra, hagyományokra már nem építhették, külföldi, cseh szakembereket kellett segítségül hívni. Korábban ugyanis csak díszműgyártás folyt, de edénynemű készítése nem.

A hagyományok és folyamatosság megszakadását mutatta az is, hogy ekkor már nem a húszas években elhagyott fazonszámozást folytatták, hanem új számozást indítottak. Az ekkor ugyancsak porcelánból és fajanszból kivitelezett művészi termékek elsősorban a korszak szélesebb körben is elfogadott „polgári” ízlését követték, és a kisplasztikai alkotások tervezői közt olyan szobrászművészek neveivel találkozhatunk, mint Vastagh György, Bori Jenő, Markup Béla stb. A keramikusszakmában elismert Lonkay Antaltól vásárolt kisplasztikai modelleket pedig 1941-től külön sorozatként Kolibri néven kivitelezték.

E rövid, ismét felívelő korszaknak a második világháború vetett véget: 1944–45-ben a gyár súlyos háborús károkat szenvedett, majd az 1948–49-es államosítások után – az új iparpolitika jegyében – a díszműkerámia-termelést teljesen beszüntették. A korábbi eszközök és mintaformák megsemmisítése után, 1954-ben újabb döntés született, de ekkor már ismét teljesen új alapokon kellett a díszműkerámia gyártását megszervezni.

Azonban ez az időszak sem tarthatott sokáig, 1969-ben a teljes termelési ágat az időközben szerződtetett iparművész tervező csapattal együtt a hollóházi gyárhoz csoportosították át. A kőbányai Drasche-gyárnál a díszműkerámia-gyártást ezúttal végleg felszámolták, és bár a gyár jogutód egységeiben, kisebb cégekre osztva (más neveken), ipari kerámia, illetve porcelán előállításával ma is működik, díszedények, kisplasztikák már nem készülnek Drasche védjeggyel.

Gyári Jelzések

A teljesség kedvéért érdemes a kerámiatárgyakon használt gyári jelzéseket is áttekinteni.

A jelzett darabok e korszakban – legyenek azok finomfajansz vagy porcelántárgyak – a Drasche-gyár régi jelképét, a negyed körcikkbe rajzolt, keresztbe tett két bányászkalapács jegyet váltogatják. A jelzés előfordul máz alatti színes (többnyire zöld, barna vagy kék) bélyegzővel, a befoglaló körcikk kissé eltérő változataival, illetve méretével, de találkozunk ugyanennek a masszába nyomott bélyegzős másával is. Előfordul a jegy úgy is, hogy az egész egy kör alakú keretbe van foglalva, mind máz alatti színes, mind benyomott, illetve domborított körpecsét formában.

A kalapácsos jegyet kiegészítheti a DRASCHE cégnév, továbbá a BUDAPEST helynév is. A kétkalapácsos jegy különféle formában és kísérő felirattal, kiegészítő jegyekkel – természetesen – a gyár többi termékén, a téglákon, az útburkoló keramitkockákon is visszaköszön.

A kutatás során megismert tárgyakon kétféle fazon-, azaz formaszámozást sikerült elkülöníteni. A minden bizonnyal korábbi számozás a háromjegyű és a nagyobb méretű kalapácsos jeggyel fordul elő, s nem porcelán-, hanem fajansztárgyakon. Ezzel szemben a porcelántárgyakon a kisebb méretű kalapácsos jegyet alkalmazzák, négyjegyű fazonszámmal. (Ez utóbbi viszont előfordul fajansztárgyakon is.) A négyjegyű fazonszámok – az eddig ismert tárgyakon kivétel nélkül – 5-ös számmal kezdődnek. Ez a korábbi háromjegyű számozást válthatta fel, mivel ismerünk olyan formát, mely előfordul háromjegyű fazonszámmal és négyjegyűvel is.

A számtartomány megváltoztatását a más jellegű (egészségügyi, ipari stb.) termékek számozási változásai vagy esetleg az anyaghasználatban, illetve a munkafolyamatban végbevitt változások indokolhatták: esetünkben ez összeköthető az 1913-as gyárépítkezéssel és munkaszervezési változtatásokkal.

E jelzéseket a későbbiekben, az 1936 utáni korszakban már nem alkalmazták, így a megmaradt tárgyakon egyértelműen kormeghatározó jelleggel bírnak.
A későbbi, 1936 utáni korszakban, amikor a porcelán és fajansz díszmű és az edénygyártás is nagyobb méretekben indult meg, a jelzések már többféle mintát követtek. A masszába nyomott jelzések (az ipari és egészségügyi kerámiát kivéve) eltűntek, s már csak máz alatti színes bélyegzős jelzéssel találkozunk. Ezek egyike ugyan megtartja a korábbi kétkalapácsos elemet, de előkerül a cégnévre utaló írott nagy D betű is. A második világháború után ez alakul át a görög delta betűvé.

Ugyancsak az 1936 utáni korszakban használták, de kizárólag fajansz dísztárgyakon a DRASCHE FAYANCE cégnévvel is ellátott rajzosabb jelzést.
    


Jegyzetek:

(1) Grófcsik János – Reichard Ernő: A magyar finomkerámiaipar története. Budapest, 1973, 126. o., valamint nyomán a teljes hazai kerámiatörténeti szakirodalom, egészen a legutóbbi időkig: Fábián Sándor: Magyar art deco kerámiák. Válogatás a magyarországi kerámiaművészet magángyűjteményekben lévő 1900–1945 közötti alkotásaiból. Budapest, 2006, 41–45., 60., 226. o. Itt már a tárgyanyag alapján a helyén említik a Drasche-gyárat is.


(2) A több mint kilenc polcfolyóméternyi levéltárba került iratanyag alapján több nevet, dátumot és egyéb alapvető adatot is megismerhetünk: Magyar Országos Levéltár, Z 1565 (Kőszénbánya ’s Téglagyár Társulat Pesten iratai). (Sajnos az iratok közt a korszakunkban folyt díszműkerámia-gyártásról csak igen kevés adat található.)

(3) Gádor István: Pályám emlékezete. (A visszaemlékezést lejegyezte, jegyzettel ellátta és a képeket válogatta Herczeg Ibolya) Budapest, 1979, 11. o.

(4) Csenkey Éva (szerk.): Zsolnay. Ungarische Jugendstilkeramik. Sonderausstellung des Museums für Kunstgewerbe, Budapest (Österreichisches Museum für angewandte Kunst, Wien) Wien, 1986, 139. o.

 

Full 001903
Full 001902
Full 001901
Full 001900
Full 001899
Full 001898
Full 001897
Full 001896
Full 001895
Full 001894
Full 001893
Full 001892
Full 001891
Full 001890
Full 001889
Full 001888
Full 001887
Full 001886
Full 001885
Full 001884
Full 001883
Full 001882
Full 001881
Full 001880
Full 001879
Full 001878