A városliget szelleme

RÉGI SZERELMEK LÁBNYOMA

Fáy Miklós

A dolgok állása szerint hamarosan eltűnik a Liget abban a formájában, ahogy többségünk már gyerekkora óta ismeri. De akármilyen szedett-vedett kinézetű, gondozatlan, sőt viharvert néhol, azért szeretnénk emléket állítani neki, hogy amikor már látványos lesz, mozgalmas, tele turistával, elő lehessen szedni a megfakult Artmagazinokat, és merengeni a régi szép időkön, búsulni azon, miért is nem sétálgattunk többet az akkor még elhagyatott részeken. 
  Sorozatot indítunk, amiben szerzőink, munkatársaink feleleveníthetik és megoszthatják olvasóinkkal a Ligethez fűződő élményeiket, mintha csak a Négy esküvő, egy temetés című film búcsúztató jelenetében lennének. Vagy a Halálos temetésében, amiben a főhős sokszor fut neki a beszédének: Apám kivételes ember volt....

 
 
 
Báró Podmaniczky Frigyes úgy százötven évvel ezelőtt végiglovagolt a kicsi Pesten, eljutott a Városligetig, körülnézett, és megborzongott azon, amit látott. Szegénység, utálatosság, szomorú állapotok. De Podmaniczky nem elégedett meg azzal, hogy borzongjon, hanem így szólt magában: megvan. Megvan, amiért dolgozni kell, megvan élete célja, hogy fölemelje ezt a szeretett várost, kényelmes, derűs, barátságos és vidám hellyé változtassa Budapestet. Hogy Budapestből mi lett, azt most hagyjuk. Nézzük csak ezt a fontos kiindulópontot, a Városligetet.
 
 
Erőltetem, de nem megy. Mondanék valami szívhez szólót, ami itt történt velem, ami miatt most sírás erőltet, amit ügyes kis versbe foglalhatnék. Ó, Városliget. Mióta lufim elrepült itt, a világ egy lakatlan sziget.
   Csak hát semmi. Maga a Városliget volt egy túlságosan is lakott sziget, csupa félelmetes fazonnal, amilyenekkel nem kellett addig találkoznom. Felnőtt emberekkel, akik flippermasinákba dobálták a pénzt, és úgy löködték a golyókat, mintha az életük múlna azon, hogy a fényes fém ne suhanjon ki a két mozgatható kar vagy fül között. Cigarettázó lányok a műjégpályán, akik a cikázó ifjú hímek közeledésére vártak, amíg én megpróbáltam a felcsatolható (jóságos ég) korcsolyámmal egy kört csak tíz eséssel abszolválni. Az Állatkert, ami tökéletes világmodell, és nemcsak azért, mert igen, megnézhetők benne a nagyvilág állatai, hanem mert éppen úgy érzékelni benne a világot, mint a valóságban. Van a külföld, ami nyilván végtelenül nagy, de közben meg egészen kicsi, távoli és valószínűtlen a belföld méretei és félelmetessége mellett.
 
 
   Nekem a Városliget csak azóta otthonos, amióta múzeumba megyek. Amióta rájöttem, hogy ez egy lehetséges emberi magatartásforma: odaföldalattizni, bemondani, hogy diák vagyok, és pénz nélkül kóvályogni a tárgyak között, röhögni azon, hogy A Föld füle, nézni, hogy hány tálka romlik el a vizes mobilszoborból, bámulni Sassettát. Ha valaki azt mondja: fedjük be az egész teret, rakjuk tele műtárgyakkal, hadd jöjjenek el ide a szépség koldusai és hajléktalanjai, rám számíthat. Engem nem szédítenek meg a friss levegővel meg egyéb közhasznú megfontolásokkal. Nekem a városligeti levegő az a rózsaszínes köd, amelyben úttörőnek álcázott kisdobosként át kellett szaladni, hogy vörös nyakkendőben adjuk át a virágokat a szovjet küldöttségnek. Valaki eltúlozta a füsteregetést, nem találtunk elegendő aranyfogú vendéget, a megmaradt szegfűk fejét úgy dobáltuk föl a tribünre, amíg ránk nem szóltak. A bájos proletárromantika az, amikor három izmos legény közül az egyik rám förmedt: mit néző’, nem vagy te intéző! Amire mérsékelten intelligensen azt feleltem, hogy: tessék? Minden ilyen szörnyűség, kényelmetlenség, zavar a múzeumon kívül történt. Odabent békén hagyták az embert.
 
 
   A Liget maga nekem nem emlék. Legfeljebb a mások emléke. Sőt: a mások síremléke. A Fuit sírkő, amiről először egyetemi latinórán hallottam, mert kiválóan szemléltette az est rendhagyó ragozását. Egy ügyvéd sírja, mondta a tanárnő, talán ezzel is erősítendő az ügyvédi pálya vonzerejét, aki itt végez, lehet rendes ember, nemcsak pénzért hazudó, hájjalkent gaz. A történetet azonban nem mondta tovább, hogy 1809-ben elhunyt, és azt kérte az ügyvéd, hogy még azt se lehessen róla tudni, hogy ügyvéd, azt sem, hogy mi a neve, csak hogy volt. Aminek így semmi értelme, aminek nincs neve, az nem volt, annak nem lehet őrizni az emlékét, áldó imádság mellett. Olyan az egész, mint Rómában a páros sír, Umbra és Nihil a Santa Maria in Campitelliben. Altieri herceg és felesége márvány emlékműve, az egyikre azt írták, árnyék, a másikra, hogy semmi. Ha tényleg árnyék, semmi és volt, akkor ennek sem kellene ott lennie, akkor az utókor teljesen értelmetlen kifejezés, a nincsnek nincs folytatása.
 
 
   Ahogy a rómaiakról lehet tudni, hogy kik voltak, úgy lehet tudni az ügyvédről is, Horváth Jakab, nagy vagyonú, sikeres ember, aki 700 forintot hagyott a városra, hogy valami nyugodt helyen temessék el. A pénz fele elment a sírboltra és a márványkőre, a maradék lett a városé, cserébe nem teljesítették a kívánságát. Önhibán kívül, amikor még az Ökördűlőn hevert vízi madarak és a nádak között végigsuhogó szellő társaságában, még nem volt sehol a Pecsa meg a Közlekedési Múzeum. 1955-ben egy Toldi Miklós nevű munkás szakította be a sírboltot csákányával, és ő látta meg az omladozó koporsót, 1995-ben Antal Sándor faragta újra a sérült követ, és most, a köré emelt kis bádogkerítéssel a sír olyan, mint egy külön, egyszemélyes temető. Mint egy tárgyiasult mindenszentek, akiről nem tudunk, vagy nem jut eszünkbe, az mintha mind oda volna temetve, ismeretlen katona, aki se nem ismeretlen, se nem katona.
   Ismerni kellett volna a történetet, hiszen Arany János már írt róla az Ének a pesti Ligetről című versben, fuit az utolsó szó, arra rímel, hogy koszoruit. Megtud belőle az ember sok mindent, amit nem gondolt volna, hogy a Ligetbe kimenni mekkora kaland, vonaton vagy szekéren lehet menni, az egyik út büdös, mint a döghalál, a másik viszont meleg. Van kapu, amin be kell menni, és aztán, odabent ugyanazok Arany bajai, mint bárki máséi az évtizedek során: sokan vannak, bunkók, egy ingre vetkőzve hevernek a gyepen. Koldus, bűn, nyomor, bucka, posvány. Mondjuk ő hangsúlyozottan nem szidja emiatt sem az önkormányzatot, sem a kormányt, és még büszke is rá.
 
 
   Mi szidjuk. A régi és jelenlegi polgármestereket, akik nem futottak vagy nem itt futottak, így csak a Margitszigeten van rekortán pálya, itt még rendesen kijelölt útvonal sincs. A fél város itt kocog, de összevissza útvonalon, bizonytalan közvilágítással, hol előttünk hallani a zuhanást, hol mögöttünk, hol meg mi zuhanunk egy gyökérben megbotolva.
 
 
   Nem is ez az igazán érdekes a versben, hanem az első versszak végén, amikor azt írja Arany: összeillenek, a kopott ember és a kopott Liget. Mindent beszámítva, Arany melankóliáját és a szeptembert, amikor a verset írta, akkor is 1877. Az nem a hanyatlás ideje, még csak nem is a fénykoré, hanem a fejlődésé. A Liget és a ligeti élet hajnala. Mi az, hogy kopott? Csak mert a gyep kiszáradt? Vagy ahogy vannak emberek, akik öregnek születnek, évtizedeket kell várniuk, amíg elérik a habitusuknak megfelelő testi állapotot, úgy vannak parkok, ligetek, városrészek, amelyeket így terveznek, porosnak, öregnek, hanyatlónak? Veszélyesnek és megújíthatatlannak? Van a Ligetnek szelleme, amely most egy kicsit aggódik, de belül, legmélyen tudja, hogy nincs mitől félni, jönnek a szelek, avarok, nejlonzacskók, dolgukat végző kutyák és emberek, eldobott fecskendők, összetört padok, leskelődő szatírok?
   Megint csak Aranyt idézve: megéri, aki fiatal.
 
 
Fotó: Szmolka Zoltán