A kultúripar régi vágású hazai részvevői nehezen nyelték le a kapitalizmus kényszerű békáját. A jólfejlett panaszkultúrához ragaszkodva tettek egy bátortalan kísérletet a pénzvilág meghódítására, majd sündisznóállásba merevedtek. Ezt példázza Kovács Gábor esete is, aki mikor belépett a képzőművészeti mikrovilágba, megpróbálta összeegyeztetni mecénási elképzeléseit a szakmai elit elvárásaival. Nem sikerült. Pedig máshol ez már jól (vagy rosszul) működik, hosszú idő óta. Csak a recepteket kéne eltanulni és változtatni egy keveset a mentalitáson.

Egy kulturális és pénzügyi tanácsadó cég munkatársa, Adrian Ellis például a befektetők és a múzeumi személyzet együttműködésének veszélyeire figyelmeztet a The Art Newspaper hasábjain. A helyszín természetesen az Egyesült Államok, ahol a magán-mecenatúra teljesen összefonódott a közgyűjteményekkel. Amikor egy nagy múzeum vásárol egy alkotást, akkor mindig van egy „harmadik fél” is, aki jól jár a szerzeményezéssel, hiszen tulajdonában van egy hasonló alkotás. Amelynek az ára a tranzakció folytán növekedik.

„Nyilvánvalóan gondokat tud okozni – írja Adrian Ellis –, ha a harmadik fél felelős a múzeum irányításáért, így egyszerre ő az első fél is. A múzeumi vezetőségeket – nem meglepő módon – megtöltik azok a gyűjtők, akik formálisan elhárítják maguktól azokat a döntéseket, amelyek minden valószínűség szerint befolyásolják a saját műtárgyaiknak az értékét, de még nyilvánvalóbb, hogy a kiállításokra felkutatott kölcsönművek és a megvett vagy szerzeményezett alkotások kiválasztása kapcsolatban áll saját tulajdonukkal.” Ezt a viszonyt szabályozza a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa és az egyes országok szakmai etikai kódexe, feketén-fehéren.

A Los Angeles-i Művészeti Múzeum új szárnya, ami Eli Broad milliárdos műgyűjtő nevét viseli. A félig önálló intézmény Broad kollekcióját őrzi, miközben Broad tagja a múzeum igazgatótanácsának.

„De van pár szürke zóna és két sötétszürke. Először is tudnak-e a múzeumi emberek a vezetőségi tagok (vagy más gyűjtők) tanácsaitól függetlenül vásárolni? És a gyűjtőként is ténykedő vezetőségi tagok vásárlásait nem fogja-e befolyásolni az egyes művek megvételéről szerzett belső információ, ami miatt hasonló ítéleteket és választásokat fognak hozni, mint a múzeum, ahol vezetőségi tagként tevékenykednek. […] Másrészt a művészeti múzeumoknak tiltakozniuk kell az ellen, amikor a kiállított műveket a 'falaikon árusítják ki'. Mikor az egész kiállítást eladják, komolyan fel kell háborodniuk.” Így adott el például Charles Saatchi egy teljes tárlatnyi brit alkotást, amelyeket a Royal Academyben kiállított egy évvel korábban.

A Pompidou Központ felújítási munkálatai idén leállnak, mert a francia állam 6 %-kal kisebb összeget utal ki a múzeumoknak.

A magyar művészettörténész szcéna még nem tart itt. Ismét eljátszotta a lehetőséget egy gyümölcsöző együttműködésre, mert képtelen volt megértetni magát a bankárvilág egyik mecénásként föllépő képviselőjével. Az egyedül maradt Kogart pedig kilobbizott magának (a hét szűk kulturális esztendő közepén) egy 50 milliós állami támogatást, saját bizonytalan státuszú gyűjteménynek felépítésére. Miközben minden fórumon megindult Kovács Gábor ellen a támadás, senki sem vet számot azzal a nagy igazsággal, hogy miért is maradt ki a szakma a nagy játszmából. Mert itthon hiányzik a pénz- és a múzeumvilág együttműködéséhez szükséges szabályrendszer-féleség és (még inkább) a megfelelő személyi állomány.

De nem csak nálunk van bajban a múzeumszektor. A francia állam 6 %-kal csökkentette a múzeumoknak kiutalt keretösszegeket. A kortárs művészet egyik éllovasának, a Pompidou Központnak például 3,4 millió euróval lett kisebb az éves büdzséje. Az egyik – jövő hónapra – tervezett nagy kiállítás már el is marad.

Szerző: Rieder Gábor