Az utolsó VHS-sztár

Žilvinas Kempinas

Rieder Gábor

Az interregnumok és okkupációk közben a Műcsarnok fogyatkozó szakmai stábja rendez egy-egy jó kiállítást. Most például levadászták Žilvinas Kempinast, a litván kortárs szcéna új üstökösét, hogy a PS1 és a Palais de Tokyo után a Műcsarnokba is hozza el mágnesszalag-installációit. Ha nem is a teljes épületbe, de legalább az egykori shop helyén kialakított, grandiózus díszterembe, az M0-ba. Itt ültünk le vele beszélgetni.

 

Žilvinas Kempinas: Cső, 2008, mágnesszalag, furnérlap, változó méret, installáció a Scuola Grande della Misericordiána, Litván Pavilon, 53. Velencei Biennále, 2009
 
Rieder Gábor: Itt ülünk a Műcsarnok M0 nevű kiállítóterme mellett, ahol épp befejezted az Ötödik fal című helyszínfüggő műved installációját. Körülöttünk az asztalon a másik bemutatásra szánt alkotásnak, a Forrásnak a magnószalagjai kígyóznak. Ez a mágnesszalag a csak rád jellemző, kézjeggyel felérő, jellegzetes nyersanyag. 
Žilvinas Kempinas: Igen, az egyik nagy kedvencem.
 
Zavar, hogy egyetlenegy anyaggal azonosítják a munkásságodat? Vagy úgy látod, hogy ha következetesen ugyanazzal dolgozol, akkor jobban kitudod bontani a különböző jelentésrétegeket?
Egyrészt nagyon szeretem ezt az anyagot, a benne rejlő lehetőségekkel együtt. A videoszalaggal olyan dolgokat is meg tudok csinálni, amit nem lehet az olyan hagyományosabb anyagokkal, mint az acél vagy a drót. Például egy korábbi munkám (Párhuzamosok) a nézők feje felett kifeszített szalagokból áll. Akár 14 méteresre is kifeszítheted a nyílegyenes mágnesszalagot anélkül, hogy megereszkedne. Ezt semmilyen fémdróttal nem lehet megtenni, hiába tűnik külsőre hasonló zsinórnak. Másrészről ahogy csillog a felülete, a világos és a sötét optikai játéka egész egyedi lehetőségeket teremt.
 
Mikor szerettél bele végérvényesen a VHS szalagba?
Teljesen megfelelt az igényeimnek, amikor fiatal művészként valami szokatlan anyagot kerestem, ami nem drága, mint például a lézermetszés vagy az animáció, és amivel el lehet játszani. A mágnesszalag egyszerre tűnik fekete körvonalnak, miközben kirajzolhat egy absztrakt mintát, de akár ready-made-nek is tekinthető, hiszen a tömegtermelés produktuma. Jó egy évtizeddel ezelőtt a VHS-gyártás komoly iparág volt, ami persze megindítja az emlékeket is.
 
És ránk tör a melankólia a gyerekkor emlékmorzsáival...
Pontosan, hiszen ez a VHS eltűnőben van.
 
Használtad valaha a videoképeket a szalagról, legalább egy vetítés erejéig?
Nem, sosem. Mindig üres, vadonatúj tekercseket használok, az én ízlésemnek a műsoros videó nem felel meg: túlbonyolítaná a jelentést. Az üresség viszont megindíthatja a néző fantáziáját, attól függően, hogy milyen háttérrel rendelkezik.
 
Az installációidban felhasznált elektronikus készülékek utalhatnának egy intermédia művész hi-tech vonzalmára is, de én mégis úgy gondolom, hogy téged nem a gépek működése nyűgöz le, hanem a mozgás és az időbeliség megragadhatósága.
Így van. Ezért a kedvencem a ventilátor. A hétköznapi ventilátor egész egyedi karakterű, de nagyon egyszerű masina. Egyrészt szoborként tekintek rá, másrészt szelet kavar. A szél számomra egy láthatatlan szobrászi nyersanyag. Hiába indulok ki a vizuális jelenségekből – mint minden képzőművész –, nagyon izgatnak a nem látható jelenségek.
 
Most New Yorkban dolgozol, de Litvániában nőttél fel a szovjet időkben. Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról és a művészeti iskolákban szerzett tapasztalataidról! Az biztos, hogy hosszú út vezet egy pici balti államból New Yorkig.
Már egész kisgyerek korom óta – öntudatlanul is – művész akartam lenni, bár a szüleim tanárok voltak. Festészetet tanultam a vilniusi akadémián a nyolcvanas évek második felében. Még nem fejeztem be a főiskolát, amikor beütött a rendszerváltás. Lecserélték a tanárokat.
 
Žilvinas Kempinas: Ötödik fal, 2014, mágnesszalag, változó méretek, installáció a budapesti Műcsarnokban, 2014
 
Ez megváltoztatta az esztétikai univerzumot körülötted?
Egyértelműen. A régi vágású professzoroknak fogalma sem volt a kortárs képzőművészetről, a szovjet befolyás miatt Picassónál megállt a tudásuk. A cenzúra miatt nem is nagyon láthattak tovább. Az új tanárok sokkal progresszívabbak voltak, de ugyanannak a rendszernek a gyermekei. A diákok viszont – maguktól – meghívtak egy Amerikában élő litván művészt, Kes Zapkust, hogy tartson egy szemesztert Vilniusban. Zapkus elfogadta a meghívást, és megérkezett azzal a régi, anyjától kapott bőrönddel, amivel elmenekült a náci időkben Litvániából, de most meg volt tömve katalógusokból és az Art in America folyóirat elmúlt évtizedekben kiadott számaiból kivágott reprodukciókkal. Kiöntötte a bőrönd tartalmát, és mindenki válogathatott a kortárs képzőművészet különféle produkciói közül. Nagyon termékeny eszmecsere indult be ezzel. Ez az „információrobbanás” találkozott a radikális társadalmi változásokkal és a mi kíváncsiságunkkal.
 
Ez azt is jelenti, hogy te annak az új balti államokbeli művésznemzedéknek vagy a tagja, amelyik kiállíthatott a – Soros Alapítvány által támogatott – Kortárs Képzőművészeti Központokban, lehetőséget kapva arra, hogy beilleszkedjen a nemzetközi kortárs art worldbe?
A Kortárs Művészeti Központ (CAC) egyik legelső kiállítása – az 1992-es alapítást követően – a mi tizenkét fős osztályunk kiállítása volt. Végzősként saját kiállítást is kaptam, és szerepelhettem több csoportos tárlaton is.
 
Mikor döntöttél úgy, hogy mégis inkább New Yorkban kell élned?
Ha fiatal művész vagy, mindenképp el kell menned New Yorkba. Ez alap.
 
Pláne, ha Art in America-számokon nevelődtél...
Ez is közrejátszott benne. Ugyanakkor több osztálytársam Fulbright-ösztöndíjjal ment ki az Egyesült Államokba. A sok litvániai kiállításom ellenére tovább szerettem volna tanulni. Jelentkeztem a New York-i Hunter College-ba, ahová több barátom is járt. Nem akadémikus tudásra vágytam (abból már eleget kaptam), a Hunter Collage biztosított műtermet és diákvízumot. Fantasztikus tanáraink voltak, például Robert Morris. Nagyon elvarázsolt az ott bevezetett nyitott műterem- rendszer, mikor is a hétköznapi emberek bejöttek a stúdióba és elmondták a véleményüket a műtárgyakról. Fantasztikus lehetőség arra, hogy meztelenül megmutasd a művészetedet, a rendszer szűrője nélkül. Nincs galéria, nincs múzeum, nincs művészeti közeg, csak a tárgy és a néző, aki eldöntheti, hogy tetszik-e neki vagy sem. Én meg figyeltem a reakciókat, sokat tanulva belőle.
 
New York a feltörekvő fiatal művészek Mekkája, de rengeteg szerencsétlen próbálkozó reked kívül az elit szakmai körön. Neked sikerült mégis berobbannod, 2003-ban már a befolyásos PS1-ban volt kiállításod. (A PS1 a MoMA fíliájaként működő intézmény New Yorkban, a fiatal művészek egyik ugródeszkája.)
Nagyon naiv elképzeléseim voltak a kezdetekről. Azt hittem, hogy a nyitott műterembe egyszer csak besétál valaki, akimegadja majd a kezdőlöketet a karrieremhez. Bármilyen furcsa és ártatlan elképzelés is volt ez, véletlenül működött. A PS1-nál dolgozó Anthony Huberman (később ő lett az igazgató) felfigyelt rám, és elküldött oda egy kurátort, akinek viszont nem tetszettek a munkáim. Aztán még egyet küldött, Daniel Marzonát, aki a diplomakiállításom utolsó napján, az utolsó órában futott be a műtermembe. Marzonának szerencsére bejöttek a műveim és két-három hónappal később megkeresett egy egyéni kiállítás lehetőségével a PS1-ban.
 
Az biztos, hogy nagy szerencséd volt az iskolákkal. De kik a művészeti példaképeid, kik befolyásolták leginkább a művészeti világod kialakulását, a vilniusi bőröndtől a New York-i tanulmányokig?
Sok művészre felnézek, de nem hiszem, hogy az ő életművüket össze lehetne kötni az enyémmel. Richard Serra például nagy kedvencem, de ő súlyt és a gravitációt használja őrült monumentális módon, egész eltérően tőlem. Vannak olyan alkotók, akik viszont vizuálisan hozzám hasonló dolgokat csinálnak, de mégse szívesen említeném meg a nevüket... Hogy ne kerüljem meg teljesen a válaszadást: a litvániai tanulmányaim után kaptam egy állami ösztöndíjat öt művésszel együtt, amiből beutazhattam Európát, Barcelonától Amszterdamig, Velencétől Münchenig. Ez alatt a két hónap alatt láttam egy hatalmas Yves Klein-kiállítást, ami új világot nyitott meg előttem. Ismertem korábban is a műveit reprodukcióként (például aukciós katalógusokból), de sosem értettem, hogy mi a francért ilyen drágák ezek a monokróm képek. Élőben értettem meg, hogy mennyire más találkozni ezekkel a kék művekkel, és hogy engem az a művészet érdekel, amelyet nem lehet igazán lefotózni, hanem meg kell tapasztalni személyesen.
 
Itt is épp ez történik, az Ötödik fal rémálom egy műtárgyfotós számára, hiszen az ajtóból nem is látható...
Amikor belépsz az M0 termébe, látod a határoló négy falat – és semmi mást. A terem üres. De ha belépsz, és fel-alá sétálsz a térben, akkor felfedezed a két szemközti sarkot összekötő „falat”, ami a padlótól a mennyezetig kifeszített videoszalagokból áll össze. Csakhogy az élük épp az ajtó közepe felé van fordítva. Rendszerint a műtárggyal való első találkozás a legmeghatározóbb élmény, az első pár másodperc. Én viszont kifordítottam ezt a helyzetet, hiszen először nem látsz semmit, csak ha értelmezed a saját helyzetedet a térben, változtatva a nézőpontodat, akkor szembesülsz a műtárggyal.
 

Žilvinas Kempinas Rieder Gáborral beszélget a készülő Forrás mellett
 
Neked is kihívást jelent egy ilyen műtárgy létrehozása, vagy csak a nézőt akarod kihívások elé állítani?
A Műcsarnok hatalmas, díszes terme nagyon inspiratív volt: ki kellett használnom a gyönyörű, kilenc méter magas teret. Mikor szemmagasságban nézzük a képeket egy kiállításon, akkor nem szoktuk vizsgálni a mennyezetet, hiszen a legtöbb üres, dekorációtól mentes fehér kocka. A Cső című művemben is ez a szituáció érdekelt...
 
Ami a Litván Pavilonban volt kiállítva a Velencei Biennálén 2009-ben?
Igen, az építészeti környezet ott is a részévé vált az alkotásnak. Mikor más helyeken állítottuk ki, például a brazíliai Leme Galéria betonterében, a mű teljesen megváltozott. A műtárgy az új helyszínen teljesen újjászületett, tökéletesen átalakult – miközben semmi sem változott rajta. Ez az építészeti környezet nagy kihívása. Itt Budapesten félbevágtam a teret, egy áthatolhatatlan fallal...
 
Nem nehéz Magyarországon valamiféle politikai jelentést tulajdonítani egy ilyesfajta gesztusnak. Mégis azt hiszem, hogy esetedben inkább metafizikus tartalmak lapulnak a helyspecifikus installációk mögött, nem politikaiak.
Így van. Bár az értelmezés teljesen nyitott, bármiféle jelentéssel fel lehet ruházni a műveket. De a politikai művészet egyáltalán nem érdekel, mert megosztja a közösséget, én a demokratikus helyzetekben hiszek, ahol a művészet egyesít.
 
Mint a nyitott műtermeknél?
Pontosan. Az érdekelt, hogy mit mond a műveimről a takarítónő vagy a villanyszerelő. A művészeti színtér részvevői számára ez csak munka. Engem a szélesebb közönség érdekel, ahogy a pop-art tanította. (Bár a pop-art klasszikus hatvanas évekbeli amerikai művészei egyáltalán nem foglalkoztatnak.)
 
És hogy működik majd a bejárati csarnokban elhelyezett Forrás?
Az az Ötödik fal ellentéte: egy hangot kibocsátó, mozgó, látványos, kinetikus installáció 2011-ből. Egy ventilátor arccal a föld felé fordítva, amint fújja a fémkarikára ragasztott mágnesszalagokat. A ventilátor is hangot ad ki és a földön kígyózó szálak is, miközben végtelenítve hullámoznak a vonalak a padlón.
 
Žilvinas Kempinas: Repülő szalag, 2004, mágnesszalag, ventilátorok, változó méretek, installáció a párizsi Palais de Tokyóban, 2006
 
Žilvinas Kempinas: Ötödik fal
Műcsarnok M0, 
2014. november 2-ig
 
• • •
 
Žilvinas Kempinas 1969-ben született a litvániai Plungėban. Művészeti tanulmányait előbb Vilniusban, majd New Yorkban végezte. Jelenleg New Yorkban él és alkot. Az utóbbi évtizedben a kortárs képzőművészet fontos kiállítótereiben és eseményein mutatta be munkáit. Hazáját 2009-ben képviselte a Velencei Biennálén. Többek között a New York-i MoMA PS1-ban (2003), a párizsi Palais de Tokyóban (2006), a bécsi Kunsthallében (2009) és a bázeli Tinguely Múzeumban (2013) is szerepelt egyéni kiállítással.
 
 
A VHS kora
A VHS (Video Home System) 1976 óta létező technológiai szabvány a mozgókép felvételére és lejátszására, azaz a videokazettát kezelő készülékek számára. A japán JVC cég által kifejlesztett szabvány uralta a ’80-as és ’90-es évek otthonaiban a „házimozi” rendszert. A VHS-piac őrült mértékben növekedett, a ’90-es évek közepén a nagy hollywoodi stúdiók már többet kerestek a kazettákon, mint a mozijegyeken. A digitális technológia – elsősorban a DVD-lemez – viszont letaszította a trónjáról, köszönhetően az alacsonyabb árnak és a sokkal jobb képminőségnek. 2002-ben már több DVDlejátszót adtak el világszerte, mint videomagnót. Az iparág zsugorodása olyan drámaivá vált, hogy 2006-tól már a nagy amerikai stúdiók nem is adják ki filmjeiket VHS-kazettán. Egy közel három évtizedes korszak menthetetlenül véget ért.