Goya unokája
Biztos kevesen tudják, hogy amerikai léptékkel mérve a mexikói határtól nem messze fekvő Dallasban van egy kis Prado, komplett spanyol gyűjteménnyel. Nemrég, a múzeum 50. születésnapi ajándékaként érkezett ide egy különleges mű.
Ez itt Amerika, sőt, Texas, úgyhogy határozott déli kiejtéssel magyaráz a múzeumi dolgozó a gyerekeknek. Próbálok arrébb menni, nehogy azt higgye, hogy potyázom, nem fizetek neki egy fillért sem, és mégis kihallgatom, de ő azt mondja, nem akar elüldözni. Csak beszélni akar, abban meg úgysem tudom megakadályozni. Amerika, és biztosan nem volna szabad semmin sem meglepődni, de már meg vagyok lepődve. A múzeum neve Meadows, ami rétet jelent. Spanyolul prado. Kíváncsi volnék, volt-e a névazonosságnak valami szerepe a történetben, mert a Meadows jelen esetben tulajdonnév. Algur H. Meadows texasi olajmágnás volt, aki szeretett Spanyolországban üdülni, vagy szerette az aktív pihenést, mindenesetre újra és újra elment a Pradóba az ötvenes években, amíg úgy nem döntött, hogy létrehozza a maga külön Pradóját, spanyol gyűjteményét. Mivel olajmágnás volt, nem kellett kicsiben játszania, El Greco, Velázquez, Murillo is szerepelnek a képek között. A középkortól Picassóig tart az állandó gyűjtemény, ha kimegyünk az épület elé, egy fantasztikus Calatrava-hullám látható, a másik oldalt egy dróthálóból létrehozott, nagy, négyméteres fehér fej, Jaume Plensa munkája. Mindez Dallasban, a South Methodist University közepén található, néhány lépésre a Gerald Ford stadiontól, egy viszonylag új, de viszonylag réginek látszó épületben, mert a gyűjtemény kinőtte régi kalitkáját.
Nagy belmagasság, kényelmes terek, sötétbarna padló, főszereplő spanyol festmények. Mintha egy európai múzeumból csak a legjobbakat látnánk. Így is elképesztő a bőség, az ügy iránt elkötelezett idegenvezető megkérdi a gyerekeket, a két Goya-portré közül melyikről beszéljen. A királynőről vagy a fiúról? Biztos vagyok benne, hogy a királynőt mondják majd, befejezetlen kép, mintha egy barna párával befutott ablakon néznénk be, ahol valaki a kabátujjával letörölgetett egy foltnyit. Ebben van a sztori, azt érzem, de az amerikai gyerekek jobban tudják. A fiúról? Rendben.
Goyának huszonegy gyereke volt. Nyilván most azt képzelitek, hogy akkor rengeteg unokája lehetett, de tévedés: ez az egy volt neki. Amikor leakasztották a képet, megnéztük a feliratot a hátán, és mindenki felkiáltott, hogy: Goya, de nem ez a lényeg. Az is oda volt írva, hogy az egyetlen unokájáról készült, és 81 éves korában festette.
Gyerek vagyok én is, nézem a bongyor hajú ifjút, az egyetlen unokát, akiben nyilván a nagypapa minden reménye benne volt. A múzeumi munkatárs közben elővesz egy méretes tábla számítógépet, és mondja, hogy a leghíresebb Goya-képet biztosan ismeritek, benne van a tankönyveitekben, a Napóleon ellenes felkelés megtorlásairól szól. Az én tankönyvemben persze, benne van, az itteni gyerekeken nem látom a ráismerést, mennek is tovább. Ott maradok a nagy teremben, kettesben ezzel a szép reményű fiúval, meg azzal a felismeréssel, hogy valaki tényleg ezt is le tudta festeni. A reményt. Ami nem hal meg még utoljára sem.
Leocadia árnyékában
Goya 1824-ben kérte felmentését udvarifestő-kötelezettségei alól, és családja maradékát Madridban hagyva Bordeaux-ba költözött. A viszony közte és Javier fia között akkor már meglehetősen feszült volt, mert a festő a felesége halála után a nála negyven évvel fiatalabb Leocadia Zorrilla de Weiss nevű nővel költözött össze. Javier érthető módon attól tartott, hogy Leocadia a hetvenen túli Goya örökségére, pénzére és festményeire pályázik, és balsejtelmei csak erősödtek, amikor kiderült, hogy az asszony és gyermekei követték Goyát Bordeaux-ba. Három évvel később a 81 éves festő visszatért Madridba. Látogatásának pontos célját nem ismerjük, talán az udvari festői nyugdíját akarta biztosítani. Az bizonyos, hogy találkozott az unokájával, Marianóval, hiszen akkor festette róla a portrét. Hogy mennyire szerette a fiút, azt egyértelművé teszi, hogy 1823-ban neki ajándékozta Madrid környéki házát a benne lévő festményekkel (a teljes kései fekete sorozattal), és hogy az 1827-es látogatás során Bordeaux-ban félretett nyugdíját is Marianónak adta. Mariano pontosan úgy tett, ahogyan az egy elkényeztetett unokától várható. A nagyapjától kapott pénzt elverte, előkelő címet vásárolt magának, és az évek során pénzzé tette az összes Goya-festményt, amely a család tulajdonában maradt. Huss. Portréja viszont, arcán a háromszögletű anyajeggyel, örökre emlékeztet a szép reményekre.