„Ez a könyv a fotóról szól” – kezdi az első oldalon Bán András. És lélekben nagyon egyetértünk a témaválasztással, hiszen ismerjük a magyar fényképezés világsztárjait, Kertésztől Capáig. De a szerző rögtön így folytatja: „A fotográfiáról nincs már mit mondani.” Egy kis meglepetés!

Nem is esik szó a tanulmánykötetben se a klasszikus riportázsról, se a hírnévről, se az amerikai képes magazinok csillogó világáról. Bán a teljes fotográfiai termés alsó 90 százalékával foglalkozik, a jéghegy aljával, a régen volt vidéki fényképésziparosok megmaradt felvételeivel, a megsárgult szegélyű családi képekkel, a padlásra száműzött hagyatékokkal, a tovatűnő huszadik század lenyomatával. A művészettörténész szerző a hetvenes évek derekán jegyezte el magát a fényképészettel, számtalan neoavantgárd kortársával együtt.

Majd a Kádár-korszak alkonyán felfedezte magának a rendszer által kisemmizett és elhallgatott mikrotörténet-írást. Forgács Péterrel együtt – a Művelődéskutató Intézet égisze alatt – mázsaszám gyűjtötték össze a kidobásra szánt privát fotókat, a hozzá tartozó interjúkkal és kikérdezésekkel együtt. Bánt mind a mai napig a fényképek társadalomtörténeti forrásértéke izgatja, ezt tanítja a miskolci egyetem Kulturális Antropológia tanszékén is. És erről szólnak a zamatos, sűrű esszémodorban megírt tanulmányai, például egy makói orvos – a helyi intelligencia – élettörténetéről, a modernista Hevesy Iván személyiségéről, egy elfeledett bencés szerzetes képeiről vagy éppen pár tekercs ’56-os felvételről.

Bánt a nagy társadalomtörténet mélyén zajló személyes sorsok érdeklik, amiket tapasztalt nyomkereső módjára választ ki a végtelen fotótengerből. Az antropológia indiánjaként olvas egy foltos kabátkából, a modellek mögé állított díszletekből vagy akár egy megelégedett félmosolyból is. Ezekre a pillérekre építi rá – a leszármazottak kikérdezése és az írásos források feldolgozása után – elemzéseit. De az antropológusi mélyfúrások közepette el-elidőz a fotográfia teóriájánál is, cáfolja Benjamin tételét a sokszorosítás által elveszített auráról (lásd vintage fotó), csodálja Lucien Hervé modernista épületekről készített fotóit és fájdalmas idegenkedéssel tekint a digitális képrobbanás gyermekeire.

Merthogy a kémiai eljárásokon alapuló fényképezés ideje véget ért, az új kor gyökeresen új módszereket igényel. Sokszínű tanulmánygyűjtemény (stílszerűen provinciális címlappal) a modern kor fotóarcheológiájáról.

R.G.


Bán András: A vizuális antropológia felé. Typotex, Budapest, 2008, 273 oldal, 3200 Ft