Elvarázsolt kastély

Olafur Eliasson „barokk ” kiállítása a bécsi Winterpalais-ban

Szikra Renáta


Olafur Eliasson: Kaleidoszkóp, 2001, alumínium, tükör, habkarton, szigetelőszalag, 180 × 180 × 728 cm. The Juan & Patricia Vergez Collection, Buenos Aires

Bécs karácsonykor nagyon barokk. Savoyai Jenő egykori rezidenciájában, a Winterpalais pompás 18. századi termeiben idén decemberben ráadásul kétszeresen is barokk kiállítás nyílik, hiszen a dán–izlandi képzőművész, Olafur Eliasson (1967) installációi bizonyos értelemben éppen az egykor itt alkalmazott térkonstrukciók, optikai trükkök, illuzionisztikus látványelemek mai olvasatát kínálják. A Francesca von Habsburg által 2002-ben alapított Thyssen- Bornemisza kortárs gyűjteményből (TBA21) és a Buenos Aires-i Juan és Patricia Vergez-kollekcióból válogatott munkákról néha még azt is nehéz elhinni, hogy eredetileg nem ide készültek.
   Eliasson, mint már annyiszor, a látás és a térérzékelés összetett folyamatára koncentrál, amihez nemcsak a téli palota pompás barokk tereit használja fel, hanem pszichológiai és optikai kísérleteket, trükköket is bevet: semmi sem az, aminek első pillantásra látszik. A 17–18. század építészete (és kertművészete) folyamatosan kibomló, percről percre változó térélményben gondolkodik, amely a térben való mozgásra, haladásra épít. A mértani alapokon nyugvó barokk térképzés szigorú szerkesztettsége, tengelyre fűzött, szimmetrikus térsorolása ellenére olyan egymásba folyó termek füzére is, mely a burjánzó díszítmények révén már-már eleven organizmusnak hat. Eliasson a barokknál is barokkabb, amikor az egyes termekbe választott művekkel felerősíti az épület több száz évvel ezelőtti hatásvadász fogásait. Teátrális nyitás a kéken, zölden villódzó, akváriumszerű térré alakított előcsarnok, ahol még a szilárdnak tűnő falak is elmozdulnak (Az organikus és kristály-leírás, 1996). A kápráztató aranysárga fényben úszó, szinte lebegő lépcsőház (Sárga folyosó, 1997) pedig a konkrét funkciót átszellemítve egyenest a mennyekbe repít. A sárga színre/fényre redukált, monokróm térben kiélesednek érzékeink és Eliasson szándéka szerint megtapasztalhatjuk, hogy a szín sosem konkrét vagy magától értetődő, ha nincs mihez viszonyítani. (A lépcsőszőnyeg fekete sávját és a kékes utóképet leszámítva, ami emlékeztetőül még egy darabig velünk marad.)


Olafur Eliasson: Sárga folyosó, 1997, monofrekvenciás világítás. The Juan & Patricia Vergez Collection, Buenos Aires

   Az emeleti termekben is falakra, térbe vetített fények, vetett árnyékok bizonytalanítják el a látogatót. A díszes üvegcsillárok bonyolult kompozíciója, az ezernyi üvegfüggő szeszélyesen szóródó és visszaverődő fényével Eliasson nagyméretű világító gömbje (Új berlini gömb, 2009) vetélkedik. A kívülről fém, a belső spirál mentén színes üvegrombuszokkal burkolt gömbhéj belső fényforrásának köszönhetően a barokk tapéták mustráihoz hasonló, miközben folyamatosan mozgó színes mintát rajzol a falakra. Másutt meg mintha a parketta kelne életre és egy sík intarzia térbeli imitációjaként göngyölődne bonyolult sokszögletű geometrikus alakzatba (Ötszörös kocka, 2000). Pedig ez nem is helyspecifikus mű, egyike azoknak a geometriai maketteknek, melyeket Eliasson az izlandi matematikussal, Einar Thorsteinnal dolgozott ki. Viszont egyenesen a bécsi kiállításra, a „Csaták termébe” készült az embermagasságú tükörfal, mely hosszában osztja ketté a teret, kitakarva az egyik oldalt és megkettőzve a szemközti csatajeleneteket ábrázoló festmények sorát. A hozzá illesztett félkör alakú fémcső a tükörképével kiegészülve – megint egy irracionális látvány – gyűrűként lebeg az abszolút szimmetrikus térben (Kívánságok versus/ kontra csodák, 2015).
   A kiállítás emblematikus darabja a Kaleidoszkóp. A Sala Terrena terében függ a csavarokkal összefogott, hat elvékonyodó tükörpanelből készült, hét méter hosszú, monumentális optikai eszköz. Ha szemből nézzük, a monstrum testetlenné válik, a tükörprizmák vetítette hatszögletű kép óriási csiszolt gyémánt vagy hókristály jelenésszerű látványát nyújtja a díszes boltozat alatt. A kaleidoszkóp átmenet az optikai eszköz és a gyönyörködtető játék között. Belenézve nemcsak azt tapasztaljuk meg, milyen könnyen elemeire bontható és újraépíthető a látvány, hanem azt is, hogy mennyire relatív és konszenzusfüggő, miként értelmezzük azt. Eliasson szerint az érzékelés sokkal inkább kulturális konstrukció, mintsem természetes velünk született készség.


Olafur Eliasson: Új berlini gömb, 2009, színes üveg (ciánkék, magenta, sárga), alumínium, festék (fekete, fehér). Thyssen-Bornemisza Art Contemporary Collection, Wien

   A barokk építészet és festészet mesterien használta az illuzionisztikus optikai fogásokat. Az ég felé megnyitott mennyezeti freskókkal, falitükrökkel megnövelt vagy végtelenített terekkel képlékennyé tette a határokat a valóság-modellek és a konkrét (?) valóság között. Aktuális gondolat most is, amikor felnőtt egy új generáció, amely magától értetődően tekinti egyenrangúnak a virtuális teret a reálissal. Eliasson futurisztikus-barokk elvarázsolt kastélya a két látványvilág metszéspontjában áll. Vagy lebeg.

Olafur Eliasson: Barokk, barokk, Winterpalais, Bécs, 2016. március 6-ig.