Nem félek a kritikától

A kurátor Velencéről

Az Artinfo interjúja a nemrég nyílt Velencei Biennále főkurátorával, Bice Curigerrel.

 

Bice Guriger © artinfo.com © fotó: Francesco Galli


A kurátorok világában a Velencei Biennále kurátori posztja a Nobel-díj elnyerésével egyenlő. Ennek megfelelően, az elmúlt pár hónapban a – korábban csak szakmai körökben ismert – boldog nyertes közismert figurává vált, akinek ezentúl minden kurátori döntésére azonnali elemző figyelem irányul. A svájci művészettörténész, Bice Curiger, az idei Biennále júniusban nyíló nemzetközi kiállításának koordinátora a szakmabeliek között mindig is elismerésnek örvendett, a Parketta magazin társszerkesztőjeként, valamint a Kunsthaus Zürichben – ahol 1993 óta működik közre kurátorként – megrendezésre került tárlatai kapcsán olyan komoly művészekkel állt kapcsolatban, mint Sigmar Olke, Georgia O’Keeffe vagy Martin Kippenberger. Most a velencei rivaldafény kapcsán beszél döntéseiről, hogy miért adta kiállításának az ILLUMInations címet, valamint, hogy miért döntött úgy, hogy Tintorettót is beemeli programjába.

Gondolta valaha, hogy egyszer ön is fog koordinálni Velencében?
Mikor a Biennále elnöke, Paolo Baratta felhívott, arra gondoltam csak, hogy a potenciális kurátorokról készül a véleményemet kikérni. Persze igaz az is, hogy már a biennále korábbi elnöke is többször szentelte nekem a figyelmét.

Vagyis ez azt jelenti, hogy a mostani pozíció egy folyamatos munka eredménye?

Azt gondolom, hogy igen, miközben tisztában vagyok azzal, hogy amennyiben egy olyan múzeum kurátora vagy, amely nem New Yorkban található, jobb híján lekerülsz a térképről. Rengeteg kiállítást csináltam már, de ha nem lenne helyem minden júniusban az Art Baselen vagy a Documentán, a legtöbb szakembernek nem lenne tudomása ezekről. Persze ez rendben is van így – szeretem a munkámat Zürichben. Fantasztikus, hogy van feladatom a Velencei Biennálén, de ha nem lenne, ugyanolyan boldog lennék.

ILLUMInations címmel illette a Biennálét. Miért a nagybetűk? Hogyan kapcsolódik az ön koncepciójához és a Biennále kurátori részéhez?
Szeretem azt a megoldást, mellyel egy szóban ki tudom fejezni a teljes koncepciót. Az „ILLUMInations” (illuminációk) célja, hogy a fényesség felé irányítson, klasszikus témája ez a művészetnek, és én a művészetre szeretnék koncentrálni ahelyett, hogy teóriákat gyártok a világról, azokhoz válogatva később a műalkotásokat. A cím továbbá reflektál a nemzetek koncepcióira is, melyek a Biennále integráns részét képező nemzeti pavilonokban jelennek meg. Neurotikus tettnek tűnne számomra, ha csak a saját kiállításomra koncentrálnék és ignorálnék minden mást, ami azon túl van.

Ezek szerint nem gondolja úgy, hogy a nemzeti pavilonok egy elavult modell részei lennének?
Számomra ez nem is lényeges, és nem is tudnék rajta változtatni. De érdekelnek ezek a pavilonok, szeretem meglátogatni őket, és tanulni különleges történetükből. Robert Fleck kis könyve e témában a Történelem a 20. században címet viseli, és ez így a legmegfelelőbb: Mussolini és Hitler sétáltak a Giardinin. Érdekes belegondolni abba, hogy ezek a pavilonok hol épültek fel és miért, továbbá elgondolkodtató a feszültség, ami a hivatalos reprezentáció elképzelése és a művészek erre adott reakciója között húzódik.

Választása három Tintoretto-festményt is tartalmaz. Mint egy szlogen: „Gondoljuk át újra, mi valójában a kortárs biennále.” Ön is így látja?
A biennálék mindig a máról szólnak, de beemelve a koncepcióba ezeket a műalkotásokat eljátszottam kicsit a biennále modelljével. A kortárs művészet egy rendkívül önreflexív terület, ami soha nem megy túl a modernizmus történetén, ezért Tintoretto beemelése provokáció, mind a kortárs művészetet, mind a művészettörténetet illetően. Mindkét diszciplínát konvenciók terhelik, a történelem jelenléte pedig hihetetlenül erős Velencében, furcsa lenne itt csak a kortárs művészetre tekinteni.

Ez minden kurátor számára nehéz feladat, mondhatni a „most vagy soha” pillanata. Mit gondol, az ön biennáléja fog vitákat gerjeszteni?
Természetesen igen. Soha nem tetszhetsz mindenkinek, de én nem félek a kritikától.

Választott művészei igencsak fiatalok. Tudatos döntés volt, hogy inkább a fiatal generációra koncentrált?
Mindig is úgy gondoltam, hogy a Biennále erőssége, hogy lehetőséget ad a fiatal művészeknek egyéni hangjuk hallatására egy szélesebb közönség előtt. Ha biennálét szervezel, máshogyan teszed, mint egy múzeumi kiállítás esetében, a fiatal generációk felvonultatása pedig fontos aspektusa az előbbinek – egy múzeummal ellentétben a biennálén nem kell megindokolni, ha a fiatalokra is hangsúlyt helyezel. A közönség pedig egyenesen elvárja a kortárs művészet jelenlétét.

Jonathan Jones azt írta a Guardianban, hogy a Biennále kurátori részlege által bejelentett művészlista alig különbözik bármely nagy művészeti vásár részvevőitől. Mit gondol erről?
Vannak kurátorok, akik látszólag fellépnek a piac ellen. Ám a piac nagyon erős, a művészek pedig nem eldobható tárgyak. Ha valaki jól eladható, ez egyből azt kell jelentse, hogy művészete többé már nem jelenthet ennél többet? Választ kell találni a kérdésekre, ha az ember igényt fogalmaz meg. 27 éve adom ki a Parkettet és minket mindig érdekelt a lassú folyamatok figyelése, ugyanakkor nem akarjuk elvéteni a pillanatot sem. Ha valakinek van mondanivalója, akkor lehetővé kell tenni, hogy a világ meghallhassa.

(…)

Mit gondol, hogyan fognak az ön biennáléjára emlékezni?
Mint egy ragyogó, nagylelkű és tanulságos eseményre.”

 

 

Paolo Baratta és Bice Guriger © artinfo.com © fotó: Francesco Galli


fordította: Buzogány Anna