A nagyszerű Csiky Tibortól a „Csiky Akadémián” tanult szobrászatot, mint többen, más szobrászok is. Nagámi (Nagy Gábor Mihály) azóta is az ott tanultakból él. De hogyan él és miből? S ebből mi áll csak rá, és mi a többi magyar szobrászra is?

Visszatekintve 35 éves kiállító művészi pályádra, megélhetésedben minek volt nagyobb szerepe: a „közületi” vételnek, megbízásnak vagy a privát vásárlásnak? 

A rendszerváltásig feltétlenül az előbbinek, de ennek speciális formájából, iparművészeti kivitelezésből éltünk valamennyien, Csiky-tanítványok (máig barátom közülük pl. Klicsu Lajos vagy Heritesz Gábor). A szintén Csiky-tanítvány Csepregi Sándor tervezte belsőépítészeti tereket, például vállalati székházakat rendeztünk be, szereltünk készre krómacélból, nemes fából. Információs rendszereket, irányító feliratokat is kiviteleztünk. Normálisan megéltünk ebből, az anyag maradékát saját céljainkra használhattuk fel, például így készültek első krómacél szobraim. A nagyobb munkák rám eső fizetségéből autót vehettem, bejárhattam Nyugat-Európát – félszeg utazó voltam, de az élmény így is nagy volt. Bár volt egy-két privát vásárlóm (eladtam például két kis obeliszket és egy Barcsay-plakettet), a rendszerváltásig mindkét jelentős vásárlásom „közülethez” fűződik: Függő c. szobromat a Magyar Nemzeti Galéria vette meg, egy nagyméretű feketedió-krómacél munkámat pedig a Fiatal Képzőművészek Stúdiója. 1990-től fogyni kezdtek a „közületi” megbízások, egy darabig maszekok rendeltek tőlünk betűket, cégtáblákat (emlékszem, sajtból kivágott betűmintákat vittünk az öntőműhelybe), de a számítógépes tervezés és a nagyobb cégek tőkeereje kiütött bennünket erről a piacról.

Vagyis 1990 óta folyamatosan csökkent az életszínvonalad?

Nagyjából ez történt. 1995-ös, Vigadó-beli tárlatomra készülve már nem volt pénzem nemesebb anyagra. Nálam kényszer, nem választás volt az arte poverához közeledés. Bronz, kő, krómacél helyett pl. a lakásomhoz közel hagyott raklapokból fejtettem ki a vörösfenyő léceket, le se gyalultam-csiszoltam őket, csak pácot kaptak, de nem bántam, mert a tárlat a „köztes létről” akart beszélni, mindarról, ami a születés és a halál közt történik, és sem a születés, sem a halál nem olyan sima, legyalult dolog, mint ahogy sokan beállítják. Ezek óriási és vad dolgok, és úgy érzem, illik őket a maguk természetes szörnyűségében ábrázolni.

De ezekben a munkáidban steril krómacél szerkezetek is vannak…

Ezek – az ellentétességükkel – csak erősítik a szegényes anyag vad hatását. Joláthy Attila azt mondta erre a sorozatomra, hogy nem esztétikus, mert megmarad a saját nyers valóságában. Én azt mondom: antiesztétikus ez a sorozat, de így is viszonya van, talán épp így van viszonya az esztétikumhoz. Hogy milyen anyagi hasznom volt a sorozatból? Nagyatádon nagydíjat kapott, meg lemehettem, kosztért-kvártélyért csinálhattam ott egy nagy szobrot. Meg a lektorátustól kaptam egy százezer forintos nívódíjat. Abban az időben rajtam kívül senki sem vetemedett arra, hogy megmunkálatlan anyagot krómacéllal párosítson. Azóta már az ékszerészek is tesznek ilyesmit, pl. az ezüstöt ébenfával hozzák össze.

Nem úgy kószálsz-e a művészeti terepen, ahogy ’89-ben Nyugat-Európában: egymagad?

Hál’ istennek nem, Nyugat-Európában is óriási találkozásaim voltak, például Degas Balerinájával, Naum Gabóval, Barbara Hepworth-szel, Brancusival. Előtte is minduntalan csapatok tagja voltam: a Rend-kiállításokon a Fajó vezette Józsefvárosi Képtárban vagy a Bartók 32 Galéria Meditáció-tárlatain. Itt folyton más fiatalokkal (pl. Paizs Lacival, Kéri Ádámmal) és évről évre más öregekkel (pl. Korniss-sal, Henczével, Bak Imrével) jelentkezhettem.

És mainapság?

Diplomatikusan azt mondanám: ma már nem szerveződnek Rend- vagy Meditáció-tárlatok. Kiállítások, együtt dolgozás kapcsán barátságaim, munkakapcsolataim azóta is születtek, de együtt gondolkodásról már nemigen beszélhetek. Amit annak idején valamennyien a legfontosabbnak tartottunk, ti. a szobrászat szellemi minőségét, erkölcsi tartalmát, azt ma sokkal kevesebben tartják fontosnak.

Értsem ezt úgy, ahogy a vénlányok „erkölcstelenezik le” a fiatalabb nőket, merthogy azok kapósabbak?

Azok, akikkel a mai napig is beszélgetni tudok, velem együtt úgy gondolják, hogy szobrászat nem létezhet erkölcs nélkül, mert létezni se lehet erkölcs nélkül. Zagyvaság vesz körül bennünket, nincs „mihez képest”.

És ha az az értelme a születő plasztikának, hogy éppen a zagyvaságot tegye szóvá?

Én nem vagyok Konrád György, aki az Antipolitikájában meg tudta nevezni az összefüggéseket, a politikaiakat is. Ha zagyvaság vesz körül, semmit, még a zagyvaságot sem tudom szobrászként megjeleníteni.

Mások talán tűrőképesebbek, pl. a MORPH szobrászcsoport tagjai (Szabó Tamás, Mata Attila, Kalmár János, Drabik István, Gaál József) egész jól elboldogulnak ebben a zagyva szellemi környezetben.

Ők is értéket próbálnak létrehozni, szellemileg maximálisan egyetértek velük, de más a nyelvezetük, ezért nem tartozhatunk egy csapatba.

És ha ezt a nyelvet inkább keresik a vevők, merthogy jobban értik?

Közelebb állnak a közönséghez, fogyaszthatóbb a munkásságuk, merthogy figurális. Én a minimal arthoz, a koncepthez állok közel, és tisztán az erkölcsről, az etikus gondolkodásról próbálok beszélni. (Persze talán ők is, csak más megfogalmazásban.) Hiszem, hogy az élmény szintjén mi mindnyájan, én is, ők is ugyanazt a hatást érhetjük el. Én egyetlen vevőjüket sem irigyelhetem el, mert mást csinálnak, mint én. Habár van átjárás, a gyűjtők körében is, és így az ő sikereik az enyémek is lehetnek. De ez teljesen normális dolog, nincs, ne is legyen kizárólagosság, a „csak ez” vagy a „csak az” önkényuralma.

És ha kevés, merthogy manapság még a festészetre is kevés a mozgósítható tőke? Akkor nem juthat vevő minden szobrászra…

Annak, hogy a szobrászatra még a festészetnél is kevesebb vásárlóerő jut, jó oka van. A megvett festményt felakasztod, és kész. A szoborhoz azonban tér kell. Ha elhelyezed valahová, kerülgetned kell, kiköveteli magának a tágasságot. De ma mégis egyre több lakásba, kertbe keresnek szobrot. Szeretik, ha a megvett műtárgy nemcsak dekoráció, hanem körbe is járható, és egyszerre több érzékszervet is mozgósít, nemcsak a szemet.

Mit szólsz ahhoz, hogy a szobrászatot is kedvelő gyűjtők vásárlóerejét újabban utánöntések, kalózmásolatok is lekötik.  

Szerintem nem baj, ha az eredeti öntőmintáról, amelyről a mester életében csak egy-két példány készült, újak is készülnek, de csak akkor nem baj, ha azok úgy vannak felületkezelve, cizellálva, ahogy a mester szerette. Ez egészen más, mint a festmények másolása, hiszen a festmények esetében nincsen öntőminta. Persze ha a felületkezelés rendben van is, probléma lehet az utánöntésnél, hogy a mester vagy jogutódja semmiféle tiszteletdíjat nem kap. Rodinből, Picassóból, Matisse-ból rengeteg utánöntés készül, Brancusiból, Hepworth-ből, Moore-ból sokkal kevesebb, de azért készül – mit csináljunk, ez üzlet, de talán kevésbé galád, mintha az üzérek igénytelen giccs-szobrokat vagy festményhamisítványokat tukmálnának a vevőkre.

Mi a legfőbb akadálya, hogy legalább akkora kereslet legyen kortárs magyar szobrokra, mint kortárs magyar festményekre?

A galériák nem szívesen forgalmaznak szobrokat, mert viszonylag drágák, meg főleg sokkal több teret foglalnak el, mint a festmények. De a fő ok az, hogy a magyar szobrászat olyannyira devalválódott, hogy ezt a mindig is létező vagy vegetáló autonóm szobrászat sehogy sem tudta kompenzálni. A szobrokat (a köztereken) a kommunista hatalom semmi másra nem használta, mint arra, hogy kiszolgálják az ő szellemi és politikai törekvéseit. Ami ezen kívül létezett, az nem létezett, mert a hatalomnak nem kellett.

Így volt ez a II. világháború előtt is…

Így volt ez a röneszansz idején is, de egy Medici azért nem várta el, hogy a pénzéért még dicsőítsék is. Nálunk 1990-től megszűnt az addigi kiszolgáló szobrászat szüksége, de az autonóm szobrászatot, mivel addig tiltották, a kutya sem ismerte, hiába létezett derekasan már a 60-as, 70-es évektől kezdve. És 1990-től rögtön megjelent egy újfajta kiszolgáló szobrászat is: az egész országot teleszórták kopjafákkal, silány Szent Istvánokkal, millenniumi szobor-hőskölteményekkel. A csoportos szobrászkiállítások hiába bizonyították, hogy az autonóm szobrászat azért él és virul, amiben nagyon bíztunk, az új üzletközpontok, irodaházak, lakóparkok kötelezően művészetre fordítandó 0,1 százalékában, no hát ezt is legtöbbször nem autonóm művekre költik el, vagy rákönyvelik valamire, ami el sem készült. Nagy vágyam, hogy építészek, táj- és kertművészek, szobrászok közösen olyan vizuális tereket hozhassanak létre annak a bizonyos 0,1 százaléknak a kontójára, amely terek minden ott megforduló egyén közérzetével csodákat tehetnek. Az élhető térben benne kell hogy legyen a négy őselem: a fény és a tűz, meg a víz és a föld, és középpontjában ott kell hogy legyen az ember, aki az egészet egyben tartja.

No hát ilyen megbízásoktól egyelőre távol vagyunk, de élni, megélni addig is kell. Megbicsaklik-e a hited önmagadban?

Mi úgy mentünk ki a divatból, hogy sohasem voltunk divatban. Kívülről kerültünk a pályára, ráadásul rossz időben is, mert a nyolcvanas évek viszonylagos konjunktúrájában, amikor nyugati gyűjtők és galériások vadásztak az itteni „ellenzéki” művészetre, még kezdők voltunk. Mégsem tartom bajnak, hogy először saját magunknak kellett bizonyítanunk, és csak azután állíthattunk ki az idősebb kollégákkal, akiket nagyra tartottunk. Mert becserkészhettük mindazt, ami érték és mérték, még mielőtt megmértek volna bennünket. Ma bárki, előzetes teljesítmény nélkül is sztár lehet. Ha valaki anyagban végig tud gondolni valamit, és azt meg is tudja csinálni, az biztosan művész. Egyszerre hoz létre szellemi és fizikai minőséget.

(1) Az 1945 utáni magyar szobrászat gazdag adatbázisát hozta létre Wehner Tibor a Képzőművészeti Lektorátuson. A digitalizált katalógussal ellátott adatbázis bejelentkezésre szabadon kutatható.