Zichy Mihály örökzöld. Most éppen a Nemzeti Galéria rendezett egy nagyszabású kiállítást életművéből, amihez készült katalógus is, annak rendje és módja szerint. A Corvina kiadó pedig megjelentetett egy nagyalakú díszalbumot a festő munkásságáról, monográfusának, Gellér Katalinnak a részletes tanulmányával.

Az arisztokrata Zichy-család elszegényedett köznemesi ágának vidéki fia a nemzeti emlékezetben romantikus géniuszként él. Ahogy a róla írt első monográfiában tartotta Lándor Tivadar: ő Lermontov számkivetett démona. Aki a francia Köztársaság allegóriáját helyezte a Rombolás géniuszának diadala című hatalmas vásznán a reményt keltő világos sarokba, aki a lámpavasra húzná kicsiny grafikai lapjain az orosz burzsoáziát. (Ez utóbbit marxista értelmezői állították, némiképp talán túllőve a célon...) Pedig ez csak Zichy egyik oldala, hiszen a karakán köztársaságpárti hűen szolgálta a Romanov-dinasztiát, könnyed akvarell riportokon örökítette meg a cári család gondtalan mindennapjait, a díszszemléket, színdarabokat, koronázásokat, eljegyzéseket és esküvőket, lakomákat, vadászatokat és diplomáciai fogadásokat. Darázsderekú tábornokok, kackiás bajszú cárok, rendjelek, aranyozott menték, pravoszláv liturgia és franciás etikett. S ha ez nem lenne elég, a szentpétervári Akadémia „állatfestőként” választotta tagjai közé, II. Sándor cár pedig a mindössze 32 éves művésznek adományozta a „Cár Őfelsége Festőművésze” címet. Hová tűnt a zord tekintetű, romantikus géniusz? Pedig úgy tűnik, nem veszett el, fennmaradt róla egy hazafias anekdota is, amit Móricz Virág jegyzett le:

    „Bemutatták a cárnak is. A cár fülét megütötte a Zichy név. Felfigyelt, ránézett, és megkérdezte:

    – Rokona talán annak a Zichy grófnak, aki magyarországi hadseregem mellett mint császári biztos szerepelt [1849-ben]?

    Zichy elsápadt, kiegyenesedett, és bátran felelt:
    – Felség, én megtagadok minden kapcsolatot azzal az úrral.”  

A dacos forradalmár Zichy letagadja előkelő rokonát, a muszkavezetőt. A Kaukázusban ma is szobra áll, a grúz szabadságtörekvések szimpatizánsaként. Halálakor hamvait Szentpétervárról hazaszállították és fejedelemnek kijáró pompával ravatalozták fel a Műcsarnokban. Hiszen ő volt az Arany-balladák legkiválóbb tolmácsolója és Az ember tragédiájának csodálatos illusztrátora. Igaz, hogy más területekre is el-elkalandozott, jó pár erotikus – sőt egyenesen pornográf – metszete is fennmaradt, amivel a libertinus arisztokraták kedvében járt. Hiszen ő is az volt, megrögzött libertinus, aki kis rajzokon és hatalmas vásznakon ostorozta a nagyurak és a papság bűneit, nemegyszer megfestette IX. Pius pápát a főördög szerepében, de a kéjelgő csuhások és a gyermekeiket megfojtó apácák sem voltak tőle idegenek. Ahogy a kalandregények vadregényes meséje sem, se a kispolgári biedermeier idillje, se az oltárképek barokkos magasztossága. Zichynek végtelenül sok arca volt, ezért nem nyert sohase nyugalmat, s ezért lehet örökzöld még ma is.