A „DADAZÓFUS”

Egy nő a dada forgatagban: Hannah Höch

Adél Thüroff

Európa-szerte kiállítások ünneplik az idén százéves dadát, amely mit sem vesztett ifjonti frissességéből, pimaszságából. A mozgalom a zürichi Cabaret Voltaire megalakulásával indult útjára, de hamar megvetette lábát a háború dúlta kontinens művészeti központjaiban. A berlini dada művészek exkluzív férfiklubjába csupán egyetlen nő kapott bebocsátást, igaz, némi hátszéllel. Örökös klubtag azonban már saját jogán lett Hannah Höch, aki műfajt teremtett abszurd fotómontázsaival, meghökkentő abortuszbabáival.

Hannah Höch: Elfajzott, 1969, kollázs, 34,3 x 40,6 cm
© Berliner Sparkasse © VG Bild-Kunst, Bonn 2015

Hannah Höch a berlini dadaisták egyik vezéralakjának, Johannes Baadernek (a magát szerényen csak „fődadaként”, az „univerzum elnökeként” definiáló építész-írónak) köszönheti az intellektusa és kreativitása előtt tisztelgő „Dadasophin”, azaz valójában dadazófus(nő) titulust. Érdekes módon Raoul Hausmann (szintén berlini dadaista, egyébként pedig a valamikori dadazófus-pár férfi fele) még csak említésre méltónak sem találta őt, amikor később a berlini dada korszakra emlékezett. A bécsi születésű festő és költő Hausmann 1958- ban megjelent Dada Kurír (Courier Dada) és 1972-es Kezdetben volt a dada (Am Anfang war Dada) című könyveiben gondosan és felettébb szigorúan számba veszi, hogy ki számít „hivatalosan” dada művésznek, de Hannah Höch neve nem fordul elő közöttük. Hogy maradhatott ki a felsorolásból éppen Höch, aki a fotók bizonysága szerint kezdettől fogva klubtag volt? Sőt, egyetlen női tagja a berlini Club Dada exkluzív férfitársaságának, mely 1918 áprilisában alakult a zürichi dada mozgalomból érkezett Richard Huelsenbeck vezetésével.
   Hannah nevének utolsó „h” (sőt néha H) betűjét is éppen Raoul Hausmanntól kapta 1915- ben, mikor kezdetét vette hét évig tartó viharos szerelmük. Az utolsó H-val kiegészült HannaH palindrom név lett, maga a szemantikai tökéletesség. Hausmann ugyan időnként – főleg haragjában – visszavonta ezt az adományt, sőt megcsonkította, megváltoztatta szerelme nevét; 1919-ben az általa szerkesztett és kiadott Der Dada lapban például az autentikus dadaista művek között Hannah Höch absztrakt fametszetét „M. Höch” név alatt közölte. „Már megint csonkítva, lehagyva a H-t” – dühöngött Hannah Höch.

Hannah Höch akvarellfestés közben, 1967. július 11.
© Fotó: Galerie Remmert und Barth, Düsseldorf © VG Bild-Kunst, Bonn 2015

   A dadaisták még csak kirekesztették vagy egyszerűen nem vettek tudomást az egyetlen női klubtagról, a futuristák azután már bele is vették kiáltványukba a „nők megvetését”. A törékeny, vékony hangú, szelíd Hannah nem volt irigylésre méltó helyzetben, amennyiben kortársai művészi elismerésére számított. Még a szintén dada művész Hans Richter kései, Művészet és antiművészet alcímmel megjelent Dada-könyvében (Buch Dada – Kunst und Antikunst, 1964) is csak Hausmann „helyes kis barátnőjeként” szerepel.
   „Férfi művésztársaink döntő többsége hosszú ideig úgy tekintett ránk nőkre, mint elragadó, bájos és tehetséges amatőrökre, anélkül, hogy valaha is szándékukban állt volna szakmai elismerést, rangot adni nekünk” – fogalmazott Höch keserűen. Vagy csak rezignáltan?
   Vajon mennyire volt ez fontos számára? Az biztos, hogy egész élete során a feltétel nélküli, korlátlan szabadságot hirdette, magánéletében éppúgy, mint művészetében, hiszen ars poeticájának is ezt választotta:

„Korlátlan szabadságot Hannah Höchnek!”

Az utókor igyekszik pótolni a mulasztást. A dada mozgalom születésének századik évfordulóján a Mülheim an der Ruhr-i Kunstmuseumban most látható Höch-retrospektív egyenesen „a művészet forradalmárának” nevezi a dadaista művészt. A kiállítás vizuális életrajzzal, az 1972–73-ban készült Életkép (Lebensbild) hatalmas kollázsával nyit. A kubista kollázzsal szemben, amely a valóság festménynél primérebb megragadására törekedett, a fotómontázs a tiszta költészetet képviselte. Höch a ragasztott kép (Klebebild) műfajához és a Hausmann-nal 1918-ban közösen kitalált fotómontázshoz egész életében ragaszkodott. „Hű maradtam a fotómontázshoz és a vele rokon kollázshoz egyaránt. A mai napig ezzel a technikával igyekszem kifejezni gondolatvilágomat; kritikát, szarkazmust, de a szomorúságot, a szépséget is” – írja 1977-ben, hozzáfűzve, hogy mindig úgy érezte, határtalan lehetőség (vagyis korlátlan szabadság) rejlik ebben az elsőként a dadaista művészek által preferált műfajban. Ecset helyett ollóhoz és ragasztóhoz nyúlt, hogy „a papírképet úgy használja, mint a színeket, vagy ahogy a költő a szavakat”. A megszokott összefüggéseket eredeti kontextusukból kiemelve, szétszabdalva teljesen más természetű, új képi tartalmat teremtett. A rombolás és teremtés nietzschei dialektikájából, a dadaizmus alapgondolatából kiindulva új művészi kifejezésformát honosított meg. Groteszk, többértelmű kompozíciói tele vannak rejtélyekkel és rejtvényekkel. Humor, pimaszság, irónia és kritika kombinációjaként aktív részvételt várnak el a nézőtől, akinek érzékenységét folyamatos edzésben tartják.

Hannah Höch: Ohhh, 1925, kollázs, 35,5 x 21,5 cm
© Berliner Sparkasse © VG Bild-Kunst, Bonn 2016

   Anna Therese Johanne Höch 1889. november 1-jén született, ugyanabban az évben, mint Martin Heidegger, Ludwig Wittgenstein, Charlie Chaplin és Adolf Hitler. Hannát (akkor még szóvégi „h” nélkül) szülei 15 évesen kivették az iskolából, hogy segíteni tudjon otthon négy kistestvére nevelésében – ekkor, 1904-ben készült élete első kollázsa húgáról Nitte a fa alatt címmel. Csak 23 évesen, mikor a legkisebb testvér is iskolába került, költözött a türingiai Gothából Berlinbe, ahol végre beiratkozhatott az Iparművészeti Iskolába. Harold Bengen festőosztályába került (ő alapította meg 1910-ben, Max Pechsteinnel és más művészekkel a berlini Neue Secessiont). Azonban hamarosan kitört az első világháború, és a kíméletlen pusztítás, a hátországi infláció, nincstelenség, éhezés, a gigantikus világőrület felülírt mindent. „Egy egész generáció, amely még lóvasúttal indult az iskolába, most ott állt a szabad ég alatt egy olyan tájban, ahol a felhőkön kívül minden megváltozott, és a robbanások, a pusztító ár erőterének közepébe a parányi és törékeny emberi test került” – írta Walter Benjamin Tapasztalat és szegénység című esszéjében, amely mintha egyenesen Hannah Höch kollázsainak világába vezetne bennünket. A háborúra adott reakció volt a független Svájcban, Zürichben, az emigrációba kényszerült művészek vezetésével megalakított Cabaret Voltaire is, a dada születésének helyszíne.
   Hannah Höch a háború után visszatért Berlinbe és miután újra megnyitották az iskolákat, folytatta tanulmányait, de már az Iparművészeti Múzeum Tanintézetében, Emil Orlik grafikai osztályában. Osztálytársa volt két másik, a dada-körhöz kötődő művész, George Grosz és modellje (későbbi felesége), Eva Peter is. Höch az iskola mellett állást vállalt az Ullstein kiadónál, ahol tíz éven keresztül dolgozott tervezőgrafikusként. De tervezett szabásmintákat, kézimunkákat, lámpaernyőket, textilmintákat is, hogy függetlenedhessen családjától. Megismerkedett Herwarth és Nell Waldennel, gyakran megfordult híres Sturm Galériájukban a Potsdamer Platzon, szoros barátság fűzte Salomo Friedlaender filozófus-művészettörténészhez, aki Mynona álnéven publikált, és a már említett Johannes Baader és Raoul Hausmann révén a berlini dada-körhöz is. „R. H.-nak köszönhetően jelentősen, bár meglehetősen erőszakosan kitágult a horizontom”, emlékezett vissza idősebb korában némi szarkazmussal. Hausmann volt az első, meghatározó szerepet betöltő férfi az életében. Ő azonban nős volt, noha időnként külön élt hegedűművész feleségétől és kislányuktól. Egyik esszéjében kifejtette ellenérzését a polgári társadalomban élő hagyományos nőképpel szemben, a gyakorlatban azonban a válás szóba sem jött nála; hét éven keresztül hitegette barátnőjét.

Hannah Höch: A férfiak tiszteletére, akik meghódították a Holdat, 1969, kollázs,
26 x 26,5 cm, Privatsammlung Düsseldorf (SURO)
© VG Bild-Kunst, Bonn 2016

   A berlini Club Dada első, mindössze háromnapos kiállításán, melyet Israel Ber Neumann grafikai stúdiójában rendeztek 1919 áprilisában, Hannah Höch is szerepelt akvarellekkel, sőt munkái remek sajtóvisszhangot kaptak. A finisszázs Dada-Soirée-ján is fellépett. 1920-ban, az Első Nemzetközi Dada-Vásáron (Erste Internationale Dada-Messe) Berlinben ugyan már Hausmann-nak kellett kiküzdenie számára a részvételt, de végül bekerült a kiállítók közé. Itt bemutatott dada-babáit, melyeket első abortusza után készített (a katalógusban „szülőként” Höch és Hausmann szerepel), egy amerikai érdeklődő vette meg. A babák mellett nyolc munkát állított még ki, köztük olyan kulcsfontosságú művet is, mint amilyen a Vágás a dada konyhakéssel Németország utolsó weimari sörhaskultúrkorszakába (Schnitt mit dem Küchenmesser Dada durch die letzte Weimarer Bierbauchkulturepoche) című fotókollázsa. A tánckavalkádot ábrázoló, szatirikus munkán az egymástól (ha nem is konyhakéssel, de ollóval) gondosan elválasztott fejeket és testeket úgy párosította újra össze, hogy groteszk, androgün figurák keletkezzenek. Kecses mozdulatú balett-táncos-, tornász- vagy elegánsan öltözött női testeken nyak nélkül óriási, suta, férfifejek ülnek – ez a fura kompánia népesíti be a hatalmas képfelületet. Középen a kor híres balett-táncosa, Niddy Impekoven csonka porcelánfiguraként egyensúlyoz Käthe Kollwitz felhúzott szemöldökű fejével. A durván kihangsúlyozott vágási vagy illesztési felület szándékosan lehetetleníti el a részek harmonikus összeolvadását. (Az Első Nemzetközi Dada-Vásáron Eva Grosz-Peter a „világ első dada-párnáival” szerepelt, a műnek fantáziadús címet adva: Az árva gyermek, avagy Curtis úr utazik (Das Waisenkind oder Mr. Curtis reist). Az ő érdekében valószínűleg Georg Grosz járt közben.)
   Hannah Höchöt szoros barátság fűzte Kurt és Helma Schwittershez, olyannyira, hogy Schwitters a hannoveri Merzbau „barlangjai” közül kettő kialakítását is rábízta. Ugyancsak erős szálakkal kapcsolódott Moholy-Nagy Lászlóhoz és Luciához, valamint a Sophie Taeuber – Hans Arp művészházaspárhoz. Ők segítették akkor, amikor Hausmann 1922-ben hirtelen elhagyta egy másik festőnő, Vera Broido kedvéért, aki miatt később el is vált. A dadát közben eltemették, Huelsenbeck megírta a Dada Almanachot és a mozgalom történetét, mindenki új utat keresett magának. Hannah Höch az emlékekkel teli közös lakásból Párizsba költözött, ahol találkozott Tristan Tzarával, Piet Mondriannal, valamint Nelly és Theo van Doesburg-hel, a De Stijl mozgalom alapítóival. Rajtuk keresztül ismerte meg Til Brugman holland költőnőt is, aki aztán kilenc éven át volt a társa. (Brugman hágai lakásában Huszár Vilmos tervezte az ultramodern zeneszobát, melyet Gerrit Rietveld bútoraival rendezett be. A híres Fehér szék egyenesen Brugman megbízására készült 1923- ban – szerk.)
   Végre úgy tűnt, az 1929-es év elhozza az áttörést Hannah Höch számára. Til Brugmannal Hágában telepedtek le, ahol első kiállítását a neves De Bron Galéria szervezte, és amelyet további kiállítások követtek Hollandia-szerte. A szintén 1929-es stuttgarti Film und Foto vándorkiállításon, mely Európából egészen Tokióig eljutott, 18 fotómontázzsal szerepelt, és készült első önálló németországi kiállítására is, a dessaui Bauhausban. Brugmannal visszaköltözött Berlinbe, de a politikai helyzet addigra gyökeresen megváltozott. 1934-ben ugyan még kiállították 42 fotómontázsát a brnói egyetem kollégiumában. Ezt Frantisek Kalivoda, a „Keleti Bauhaus” elismert építésze szervezte, aki a Telehor folyóirat szerkesztőjeként egy, Moholy-Nagyéhoz hasonló Hannah Höch-különszám megjelentetését tervezte.
   A nemzetiszocialista tartományi kormány meghiúsította Höch tervezett dessaui bemutatkozó kiállítását, és az 1937-es müncheni Entartete Kunst kiállításon a német expresszionizmus mellett külön falat szenteltek a dada műveknek is. Az „elfajzott művészet” képviselői között négy nőművész is szerepelt, de Hannah Höch nem került közéjük. Wolfgang Willrich A művészet templomának megtisztítása (Säuberung des Kunsttempels) címmel megjelent uszító könyvében azonban már kultúrbolsevistának bélyegzi, és elrettentésül közli Újságírók című montázs-festményét is.
   Höch ettől kezdve belső emigrációban, teljesen visszavonulva élt Berlin peremén, Heiligensee melletti kis házában vészelve át a nemzetiszocialisták 12 évét. Akik elmentek – márpedig szinte minden kedves ismerőse így tett –, azoknak tóparti, kicsi háza lett az indulási peron. Betiltott és külföldi emigrációba menekült művészbarátai rábízták műveiket, mielőtt elhagyták Németországot. Ezeket, a Club Dada dokumentumokkal együtt, két hatalmas ládába zárva elásta kertjében, így mentve meg őket az elkallódástól, pusztulástól.

Hannah Höch: Szintetikus virágok (Bogáncspropellerek),
1952, kollázs, 22,8 x 24,5 cm
© Berliner Sparkasse© VG Bild-Kunst, Bonn 2016

   1945 májusa Hannah Höchnek is meghozta a szabadságot. „A Heiligensee befagyott jegén siklottam… Nagy, biztos ívekben repültem ezen a csodás felületen, fiatalnak éreztem magam, hogy még mindig így tudok korcsolyázni, és éreztem a szabadságot – a szabadságot” – jegyezte fel naplójában 1946 elején. 57 éves volt ekkor. Hatalmas lendülettel, elszántan vetette bele magát újra a művészeti életbe, újra dolgozni akart. Alig ért véget a háború, elkészítette a gyerekeknek szánt, 19 kollázsból és versből álló Képeskönyvét (Bilderbuch). Színes papír-univerzumában a mókás fantázianevekre hallgató, összemontírozott fekete-fehér kreatúrák (kimérák) a vidám, könnyed és játékos versek ellenére H. G. Wellst és Dr. Moreau-t juttatják eszünkbe. Bár a könyv felkérésre készült, végül csak negyven évvel később, 1986-ban jelent meg, akkor is mindössze kétszáz példányban – amit viszont egy szempillantás alatt elkapkodtak. „Nos, ott ül Hannah Höch, a dada még mindig nem kellően méltányolt nagymestere, 1945 nyarán a füstölgő romok felett, amely egykor Berlint jelentette, és szöveg-kép-ollójával összevág egy »Képeskönyvet«, aminek segítségével átvarázsolja magát a »nulladik órából« a mesés Napkeletre, egy meseországba…” – írja recenziójában elragadtatva Florian Illies.
   A visszatérés mégsem volt egyszerű. 1946 februárjában a háború után a berlini avantgárd menedékének számító Gerd Rosen Galériában rendezett Fantaszták (Fantasten) kiállítás óriási botrányba fulladt, a hitleri Németország kultúrpolitikája erősen rányomta bélyegét az abban felnőtt fiatal generációra, az elfajzottnak bélyegzett művészet továbbra is agresszív elutasítást váltott ki a közönségből. Hannah Höch döbbenten, megrendülve jegyezte fel naplójába, hogy „ezt a korlátolt, minden szabad gondolatmenetre képtelen, nyakas és elembertelenített fiatalságot emberré nevelni – talán ez lesz a legnehezebb feladat itt, ebben a német sivatagban”. Azonban még ugyanez év decemberében, ugyanebben a galériában aktívan részt vett a Fotomontázs a dadától napjainkig című kiállítás megszervezésében, melyhez több mint ötven saját művel, valamint az egykori dada művészek nála hagyott és kertjében elrejtett munkáival járult hozzá.

Hannah Höch: Család (Kompozíció gépalkatrészekből), 1928,
olaj, vászon, 103 x 122 cm, Kunstmuseum Gelsenkirchen
© VG Bild-Kunst, Bonn 2016

   Az 1950-es éveket meghatározó művészeti vitákhoz, az absztrakció és figurativitás kétpólusú világához viszonyítva Hannah Höch munkássága különösen érdekes. Úgy tűnik, őt hidegen hagyta ez a vita – a kötöttségektől és megalkuvásoktól mentes művészet érdekelte. 1916 óta készített absztrakt munkákat, festményeket, fametszeteket és kollázsokat egyaránt, de különösen 1945 után a sokféleség, az absztrakt és tárgyias ábrázolásmód kombinálása, váltogatása vált jellemzővé művészetére. Egész életében kimeríthetetlen fantáziával keverte a stílusokat, izmusokat a pluralizmus jegyében. Új anyagokkal kísérletezett, nem csupán színes újságot, közönséges szabásmintát használt, hanem valódi kézimunkákat is: brüsszeli csipkét és olcsó makramét vagy közönséges gombokat. Organikus formákat kombinált konstruktív elemekkel, kollázstechnikát alkalmazott festményein vagy éppen ellenkezőleg, olyan finoman ragasztgatta kollázsait, hogy azok festői hatást keltettek. Emellett készített árnyképet, illetve természet után növényrajzokat. Játszott a címekkel, asszociációkkal. Képein semmi sem az, aminek látszik. A dús vegetáció például ha közelebbről megnézzük, csupa alkatrész, egy rakás ócskavas, a roncstelep közepén egy ijedt robottal, fémalmába harapó hernyóval. A gondtalan gyermekkor emlékeit felidéző pitypang vagy bogáncs szétfújt ernyős magvai propellerrel lebegnek, csavar-szitakötők között. 1945 után csak kevesen voltak képesek úgy megidézni a háború előtti avantgárdot, mint Hannah Höch. Az egyre növekvő érdeklődés munkái iránt az ötvenes évek közepétől nem csupán a 48-as MoMa-bemutatkozásnak, illetve annak volt köszönhető, hogy a Neue Nationalgalerie megvásárolta és kiállította híres-hírhedt Vágás a dada konyhakéssel Németország utolsó weimari sörhaskultúrkorszakába című fotómontázsát. A dadából mind a fluxus, mind a pop-art sokat merített, Hannah Höch mégis nagyon meglepődött, amikor 1966 nyarán egyenesen Amerikából érkező fiatal pár kopogtatott be az ajtaján: Nam June Paik, a fluxus egyik névadója és Charlotte Moorman csellóművész. Az új művészgeneráció képviselői hozzá zarándokoltak el, a Dada- Mamához (ahogy a galériatulajdonos René Block nevezte) és nem Raoul Hausmannhoz Limoges- ba. Hannah Höch nem fogalmazott manifesztumot, nem írt névsort a dadaistákról, nem írta meg történetüket sem, viszont talán az ő életművében érhető leginkább tetten az a dadaista „táncra perdült szellem”, amiről Huelsenbeck írt 1920-ban.

Perlina, a boa
Forrás: Hannah Höch: Bilderbuch, The Green Box, Berlin, 2008
 
Hannah Höch. A művészet forradalmára,
Kunstmuseum Mülheim an der Ruhr,
2017. január 8-ig.
 
Felhasznált irodalom:
1 Inge Herold, Karoline Hille: Hannah Höch – Revolutionärin der Kunst. In: Verlag Edition Braus, 2016 (kiállítási katalógus)
2 Genese Dada: 100 Jahre Dada Zürich. Arp Museum Bahnhof Rolandseck és Cabaret Voltaire (Hrg.), Scheidegger & Spiess Verlag, 2016 (kiállítási katalógus)
3 Die Dada: Wie Frauen Dada prägten. Hrgs. von Ina Boesch, Scheidegger & Spiess, 2015
4 Cara Schweitzer: Schrankenlose Freiheit für Hannah Höch. Osburg Verlag, 2014
5 Raoul Hausmann: Am Anfang war Dada. Hrsg. von Karl Riha und Günter Kämpf. Mit einem Nachwort von Karl Riha, 3. Auflage, 1992, Anabas Verlag, 1992
6 Julia Dech: Hannah Höch. Schnitt mit dem Küchenmesser. DADA – Spiegel einer Bierbauchkultur, Frankfurt am Main, 1989