Annyira egyszerű és kézenfekvő az ötlet, hogy csak annak örül az ember, nem vetették el éppen emiatt. Vaszary Vaszarynál, unokaöcs a nagybácsinál, olyan, mintha külsődleges volna, mintha Vaszary Piri filmjeit vetítenék a füredi Vaszary-villában. Bár, azt hiszem, ennek is tudnék örülni, de a Vaszary-kiállításnak jobban.

Mert arról is szól a kiállítás, hogy hogyan lett az unokaöcsből nagybácsi, hogyan vették át az új generációk a családi nevet, hogyan jelölt mindig mást és mást a puszta vezetéknév. Vaszary Kolos nevével először az Én, Sztrasznov Ignác, a szélhámos című filmben találkoztam. Benkő Gyula volt a címszereplő, és amikor valamivel épp szélhámoskodik, azt mondják neki, hogy menjen a Kolos bácsihoz. Sejtelme sincs, ki lehet az a Kolos bácsi, de jobb ötlet híján megpróbálja az esztergomi érseket, és persze bejön neki.

Az egész talán csak azért érdekes, mert Vaszary Kolos feltehetően tényleg túlságosan jóhiszemű volt. Legalábbis erre utal, hogy pontosan nem mondják, miért is kellett lemondania a hercegprímásságról, de azt még megpendíteni sem akarják, hogy saját zsebre dolgozott volna. Milyen saját zsebre? Egy nyolcvanéves szerzetesnek nincs is zsebe, nincs örököse, nincs oka kétes ügyletekbe keveredni. Amit elkövethet, azt talán el is követte: nagyravágyásból, jóindulatból, naivitásból túlköltekezik, óriási villát épít Balatonfüreden, még hatalmas bencés nyaralót is álmodik hozzá, ércnél maradóbb talán a kő is. Nézem a nagy Vaszary-portrét, a bíbor barokk hömpölygését, a hermelint, a vörös környezetben szinte eltűnő ezüst fejet, értem, hogy nem önmagáról akart képet a hercegprímás, hanem a bíborosságról, a múló világi jelentőséget próbálta visszaállítani, de nem áll jól neki. Nem állt jól neki már szerzetesi ruhában sem a nagy aranykereszt és arany kitüntetés, nem áll jól a pannonhalmi, most a kiállításon látható egész alakos képmáson sem a vaskos lánc, a nagy plecsni a szíve fölött. Ebben alighanem tévedett Vaszary Kolos.

Ami viszont az ércnél maradóbb követ illeti, feltehetően harmonikusabb lett volna az átadás-átvétel közte és az utókor között, ha nem kerül a villa a szovjet hadsereg tulajdonába, ha nem egy megroggyant, hozzáépítéssel csúfított épületet kap vissza a magyar állam, amelyet csak 19 év elteltével tudnak átadni a közönségnek. Hogy akkor, vagyis most még egyszer nagybácsivá váljék Vaszary Kolos, és vállára vegye az unokaöccsét.

Nem mintha azt képzelném, hogy Vaszary Jánost még valakinek feltétlenül a vállára kellene vennie, nem foglalta el méltó helyét a magyar művészet történetében, gyűjtők ranglistáján, árverési katalógusokban. Két éve volt a nagy Vaszary-kiállítás a Nemzeti Galériában, hát mit akarhat még bárki? Megnézhette a mestert, a tanárt, a mindenre nyitott, folyton megújuló szellemet, bámulhattuk a nagy galériai bőségben és rendetlenségben, hogy mintha több festőt néznénk egy térben. Nem csak a stílusok sokféleségét, hogy elég nehéz elképzelni: ugyanaz az ember festette a hercegprímási portrékat, a háborús képeket, a balatoni tájat és a nőt a kerti székben, de a minőségi megbízhatatlanságot is. Mintha az, hogy egy képet Vaszary János festett, semmire nem volna garancia, ennyi információból sem azt nem lehet tudni, mégis mi lehet a képen, sem azt, hogy mekkora a kép értéke, egy profi módon odakent rutinmunkát látni vagy valami tartós megrázódást.

Most sincs semmi eltagadva, most is kiszámíthatatlan Vaszary, bár a kiszámíthatatlanságban is félreismerhetetlen, most is vegyes a színvonal, most is vannak képek, amelyekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, de ahogy az ember sétálgat a napsütötte termekben, egyszerre őt is utoléri a megvilágosodás. Nem is, előbb még csak valami életrajzi rácsodálkozás, hogy tényleg végignézhető, hogyan lesz valaki unokaöcsből nagybácsi, a jó gyerekből, aki Kolos bácsival végigjárta Itáliát, Raffaellót másolt, elképzelte Szent Pétert a Fórumon és megörökítette a híres rokont, aktokat festő, bajuszos, testes, élni tudó gavallér, akit az egyházi témák közül már leginkább Salome érdekel, a karcsú, pucér testével. Amint ez az életút végigszalad előttünk, már Vaszary fontosabb, mint a festményei esetlegessége. Ő válik főszereplővé a saját életében, róla szól a kiállítás, nem az életéről, hanem, mondjuk így, a fényről, a fényhez való viszonyról, ahogy egy ember az élete során egyre jobban kötődik a színekhez, fényekhez, nyarakhoz, az a hihetetlen életkedv, ami arra kényszeríti, hogy megismételje, ha nem is a teremtést, de a teremtés eredményét. Már nem érdekel, hogy atyaég, micsoda közönséges, divatlapba való szájakat és szempillákat húzogat a húszas évek második felében az aktoknak, hogy mennyire elszúrta a Holttest siratásán az arányokat, csavarodásokat, hogy mennyire tetten érhető nála, kiket is nézett legutóbb Párizsban, vagy akár Budapesten, mert mindennél fontosabb, hogy ő festette. És ez ajándék, csak azt nem tudom, hogy ő kapta-e Kolos bácsitól vagy mi kaptuk János bácsitól. 

Vaszary János és Vaszary Kolos
A festőművész és az egyházfő találkozása az egykori prímási
nyaralóban
A Magyar Nemzeti Galéria és a Vaszary Villa közös kiállítása
Balatonfüred, Vaszary Villa
2010. október 31-ig
A kiállítást katalógus kíséri (benne a Vaszary János festészetét,
a Vaszary Villa, illetve a Vaszary család történetét ismertető tanulmányok
mellett Vaszary Kolos alakját megörökítő írások és egy
Vaszary János-naplótöredék is olvasható)
Kurátorok: Gergely Mariann, Plesznivy Edit