Prezentáció vagy reprezentáció

Fény és árnyék - négy évszázad francia festészete-kiállítás a Műcsarnokban (2004. december 16-2005. február 27.)

Sinkó István

Sikeres és nagystílű kiállítás volt látható a Műcsarnok termeiben 2004 decembere óta. Ez a francia és a magyar állam közös kulturális akcióinak újabb darabja: a Fény és árnyék - Négy évszázad francia festészete. A látvány, amely az első terembe lépőt éri, valóban lenyűgöző. Süppedő vörös bársonyszőnyeg, bordó-lila falak, hasonló színű ajtó, elválasztó függönyök, félhomály, amelyben csak a falakra került műveket világítja meg néhány spotlámpa. A terem közepén barokkos - ugyancsak vörös - ülőkék. Elegáns - mondja magában a néző, majd továbblépve is hasonló élményben lesz része más és más színekbe öltözött termeken keresztül. 

GEORGES DE LA TOUR: Szent Irén Szent Sebestyént ápolja 1649 körül 
olaj, vászon 167 x 131 cm Párizs, Musée du Louvre
 
A látványt tervező Kiss Edit jó munkát végzett. (Legalább is az első három teremben.) A falakra kerülő művek kronológia szerint haladva - és egy kitalált koncepció alapján - a barokktól a 20. század végéig igyekeznek nyomon követni a fény és árnyék változásait az európai festészet reprezentáns területén, a francia művészetben. Ennek okán az első terem a caravaggiesque-ek udvari és polgári változatait mutatják. A kiállított anyag jól indul, mert egy remek Georges de la Tour (Szent Irén Szent Sebestyént ápolja) látható nyitányként. A kép a festő életművének jellegzetes darabja, olyan festmény, amely a caravaggiói hatást önálló formai és tartalmi újításokkal képes megtölteni. A dráma szinte 20. századi puritánsággal szólal meg (kubisztikus formák, diagonális kompozíció, zárt függőlegesekkel konstruktivistává nemesülő szerkezet).
 
Öröm, hogy de la Tour egy műve eredetiben is látható itt. Ugyanebben a teremben egy Le Nain-életkép és Blanchard illetve Poussin bibliai jelenete ragadja meg leginkább a látogatót. Feltétlenül megemlítendő egy, a maga korában neves, mára kevéssé ismert német-francia festő, Stosskopf, csendélete, amely üvegpoharakkal teli kosarat ábrázol, és amely a jelképes vanitas-szimbólumoktól (törékenység = múló idő) a bravúros fény-árnyék használattal az ideális polgári „tavola"-csendéletek irányába mutat. A terem fantázianeve, a Hívság és igazság, arra utal, hogy a vanitás (hívság) és az igazság (bibliai, illetve realitást mutató) témái és eszméje miként jelenik meg a 17. század francia alkotóinál.
 
JEAN-ANTOINE WATTEAU: Nimfa és szatír (Jupiter és Antiopé) 1715-1716 
olaj, vászon 73 x 107 cm Párizs, Musée du Louvre
 
Továbbhaladva, a rokokó és a klasszicizálás határeseteit Boucher, Watteau, Fragonard mitologikus vagy biblikus allegóriái segítségével, esetleg a régens-kor jeles udvari festőjének Rigaud-nak egy kis portréján keresztül ismerhetjük meg. Ekkor már gyanút fog a szakmailag járatosabb néző. Itt valami középszintű műtörténeti túra részesévé vált, amelyben a nagy művek kimaradtak, a jeles szerzők kevésbé fontos művekkel vannak jelen, valamint, hogy ez a 118 mű nem ad átfogó képet a bemutatni kívánt korszakokról. Ennek ellenére az Alig látható könnyedség fantázianevet viselő teremben rácsodálkozhatunk Jean-Baptiste Pater Watteau-t idéző pastoraljára, Van Loo szokatlanul kisméretű vadászjelentére (Medvevadászat) és Boucher képén (Apolló felfedi isteni eredetét Issé előtt) felfedezhetjük Madame Pompadour arcvonásait az ártatlan pásztorlány szerepében. Azzal a megnyugvással lépünk tovább, hogy megértettük a támogatás és a támogatottság egy fontos szempontját - a szponzor szerepelni akart a műben, s ez elegendő volt az állami megrendelésekhez. (Talán érdemes lenne visszatérni ehhez a hívságos, ám praktikus formához?) Van a teremben egy - természetesen kisméretű - főmű is: Chardin Asztali áldása. Ennek a festménynek, a genre-kép alaptípusának vermeeri hatásain és - David Hockney szerint a camera obscura alkalmazásának nyomait viselő - térélményén kívül érzékenysége és puritanizmusa a legfőbb erénye. A chardini életműben oly gyakori módon a téma többször megfestett darabjainak egyike ez a kis remek. A teremben a festőtől van még egy finom Csendélet nyulakkal (és nem nyúllal, amint a katalógus írja), szintén jellegzetes alkotása a művésznek. 
 
JEAN-BAPTISTE SIMEON CHARDIN: Asztali áldás 1740 előtt 
olaj, vászon 49 x 41 cm Párizs, Musée du Louvre
 
Még egy búcsúpillantást vetünk Fragonard egyedülállóan könnyed - s újra csak rendkívül modernek ható - A bölcső című kisméretű, de nagyvonalú alkotására, majd a következő teremben újabb élményben lesz részünk, mert művészettörténeti ismereteink felidézéseként Courbet Szajna parti kisasszonyokját pillantjuk meg. Itt a kiállításrendezés egyik legsikerültebb pillanatát érheti tetten az értő szemű néző. A vaskosan realista Courbet-festmény mellett egy akadémikus bibliai jelenet látható (Bénouville: Esther), amelynek beállítása némileg megegyezik a Szajna parti kisasszonyok fekvő figuráival, ám merev üressége és szemérmetlen prüdériája kihívó ellentéte a nagy realista mester életszagú képének. Láthatunk azután az akadémizmus kialakulását reprezentáló Ingres-tanulmányt, David-portrét, meg egy másik portrét Géricault-tól. Az irodalmi romantikát, többek közt, Fleury-Francois Richard és egy közepes Delacroix képviseli.
 
JEAN AUGUSTE DOMINIQUE INGRES: Férfiakt-tanulmány, 1801
olaj, vászon 100 x 80 cm Párizs, École des Beaux-arts
 
A realista tájképfestészet egy sikeres és egy manierista Corot-képen át jut a nézőhöz. Millet atipikus Tavasza és Moreau szintén nem túl jellegzetes, bár turneri ízeket felsejdítő kis képe mellett a Daumier- és a Doré-kép e két terem (A megismert természet) igazi felfedezése. E termek nyomán azonban komoly csalódás éri a látogatót, hiszen egyrészt az impresszionizmus mint technika, mint stílus, nem pedig mint festészeti forradalom jelenítődik meg, bizony a nagyok kisebb teljesítményeivel illusztrálva (sajnos a legnagyobb csalódást Gauguin, Cézanne és Monet közepes kvalitású művei okozzák) valamint például Seurat és van Gogh hiánya (mert bár ő holland volt, Franciaországban halt meg, ott is van eltemetve, s ilyen életrajzi adattal szerepel ebben az anyagban német és spanyol kismester is).
 
JEAN-FRANCOIS MILLET: Tavasz 1868-1873 
olaj, vászon 86 x 111 cm Párizs, Musée d'Orsay
 
A kiállítási tér koncepciója megdőlni látszik, amikor az apszisban - a legklasszicistább épületrészben - találjuk a 20. századi avantgárd alkotásait. Talán jobb lett volna fordított sorrendben megrendezni az anyagot, akkor a klasszicista oszlopok közé kerülhettek volna a barokk, rokokó mesterek s a bejárat szikárabb termeit nem kellett volna költséget nem kímélve átalakítani (lásd mint fent). Mire a kiállítás végére ér, a látogató megérti, mit is keres ez a reprezentációs történeti anyag a Műcsarnokban? Mert a tér alkalmasnak látszott a bemutatására!
 
GEORGES BRAQUE: Gyümölcsöstál, palack és pohár 1912
olaj, homok, vászon 60 x 73 cm Párizs, Musée National d'Art Moderne -Centre Pompidou
 
Itt, a modern anyagnál vetődik fel a másik kiállításrendezési elv megvalósíthatóságának lehetősége; az összehasonlító és nem a történeti bemutató. Milyen szépen megfért volna (akárcsak a szép katalógusban) Picasso kubista csendélete a barokk vanitas-csendélettel, Chardin és Braque ellenfénye (amúgy a fény-árnyékról már rég nincs szó) vagy Soulage és Doré drámája. Az izgalmas párhuzamokról lemaradunk, de néhány szép modern munka marad vigasztalásul, mint Rouault, Balthus (őt például a la Tour-kép mellé lehetne sorolni) és egy kellemes magyar vonatkozású meglepetés, az itthon szinte alig látható Hantai Simon 1957-es képe. Belépve a múlt század végi terembe (1960-1995), sajnos elfogy a lelkesedés. Kevés, közepes, érzéketlen alkotás. Dezeuze falnak támasztott kereténél elmerenghetünk a barokk trompe-l'oeil 20. századi lehetőségein, de ez a nemzetközi semmitmondás vigasztalhatatlant kiüresedés-érzést okoz. Jobb lett volna a közepes Picassóknál megállni?
 
Úgy tűnhet, mintha a gazdag ábrázolókészség, vagy a fény és árnyék festőisége által telített mondanivaló az utolsó évszázadra elfogyott volna a francia festészeti szellemből. Ez azonban nem valós következtetés. A válogatók fantáziátlansága, vagy inkább bátortalansága egy gazdag szcéna végére nem írta ki a helyes epilógust. A néző azonban fenntartásaival együtt is nyertesként járhatta végig a termek sorát, s csalódásainak súlyát (az árnyékot) feledtette a fényes remekek jelenléte.
 
SIMON HANTAÏ: A jövő emléke (Souvenir de l'avenir), 1967
olaj, por, vászon 136 x 179 cm Párizs, Musée National d'Art Moderné -Centre Pompidou
 
A kiállítás kísérő programjainál feltétlenül meg kell említeni a példás múzeumpedagógiai, tárlatvezetési apparátust, amelyet a magyar szervezők hoztak létre. A vezetést a fiatal művészettörténészekből álló VIVO társulás, a múzeumi kommunikációs gyerekprogramokat Szabics Ágnes képzőművész vezeti. Az egyéni gyerek és fiatal felnőtt látogatók számára három képes munkafüzetet is megjelentettek a magyar szervezők. Ha a kiállításra való könnyebb bejutás érdekében külső pénztárat is létrehozott volna a Műcsarnok, akkor teljes mértékben európai módon lenne megszervezve az amúgy valóban jól prezentált, de a francia festészet négy évszázadát tökéletesen nem reprezentáló kiállítás.