A vonal teste

Vera Molnar Hommage a Dürer-variációk és François Morellet Jelzések című kiállítása a Vasarely Múzeumban

Lénárd Anna

„Útjára ered egy aktív vonal szabadon, céltalanul” – ezzel a mondattal kezdődik Paul Klee Pedagógiai vázlatkönyve. A vonal mint önálló geometriai fogalom, amely többé nem ábrázol, nem körvonalaz és nem szimbolizál, valóban a klasszikus avantgárd idején indul útjára mind a vásznon, mind térplasztikák részeként, majd pedig a hagyományos műalkotások kereteit szétszakítva önállóan, a szabad térben.

Vera Molnar: Hommage á Dürer, 1990-2008

A geometrikus-konkrét irányzatok hagyományait követő és továbbvivő Nyílt Struktúrák Egyesület által szervezett kiállítás két olyan művészt mutat be, akik teljes művészi programjukkal ennek az önálló, kalandos útra induló vonalnak az útját egyengették. Vera Molnar (1924) és François Morellet (1926) éppen Klee művének kiadása előtti és utáni évben született.
„...fiatalkoromban valóban nagyon mélyen felkavart, mikor kijelentették, hogy a mértani vonalak, melyek lehetővé tesznek mindenfajta számítást, alakzatot és teorémát, valójában láthatatlanok. Nem léteznek, mégis lehet velük képet csinálni, ha a jelölőt (détecteur) grafitban, tusban, festékben, szalagokban, rudakban, gerendákban, neoncsövekben, folyosókban (couloirs) találjuk hozzá” – írja François Morellet jelen kiállítás előszavában.
A „jelölő megtalálása” lényegében azt jelenti, hogy egy matematikai fogalmat a képzőművész a számára megkerülhetetlen, de a tudat számára megszokhatatlan anyagban jelenít meg. A vonal ezzel megfosztatik a lényegét adó tulajdonságától: kétdimenziós voltától, elméleti jellegétől. Az amúgy is gyűjtögetésre hajlamos művész ellop egy fogalmat az elméleti tudományok területéről, és a kisajátított vonal a beavatkozása eredményeképpen már nem az, ami, hanem csak úgy tesz, mintha. Ez a vonalnak immár nem nevezhető valami (nevezzük talán csíknak) legalább annyira hordozza a választott anyag esszenciáját, mint a geometriai definíciót (két pont közti legrövidebb távolság), hiszen még a legleheletnyibb finomsággal papírra húzott ceruzacsík is bír tömeggel és faktúrával, és a létrejött anyaghalmaz milyenségéért mind a grafit, mind a hordozó papír felelős. Ha a néző mégsem grafitportömeget, kifeszített zsinórt vagy világító neoncsövet lát, hanem „vonalat”, azt már saját műveltségének és a kötelező állami oktatásnak köszönheti.

Francois Morellet: Egarement, 2005, Chinon, pályaudvar, 2006

A két művész munkamódszere közös annyiban, hogy a vonalat elemként felhasználva előre meghatározott rendszer mentén szériákat készítenek ezzel is kifejezve, hogy nem az egyes, elszigetelt művekre, de magára a gondolatmenetre helyezik a hangsúlyt. A vonal pedig van annyira egyszerű struktúra, hogy ezt a gondolatmenetet maradéktalanul érvényesülni hagyja. Ráadásul a geometriai értelemben vett vonal szigorúan elméleti, így a rá erősen hasonlító csík tökéletesen alkalmas kognitív törekvések vizualizálására.

FRANÇOIS MORELLET, akinek már korai rajzain, festményein és plasztikáin is nyilvánvaló, hogy a vonal mint elemi kifejezőeszköz kiemelt szerepet játszik érdeklődési körében, az ötvenes évek közepe táján hagyott fel a hagyományos festészettel. A gyakran fényművésznek is nevezett Morellet-t lenyűgözték a kvantummechanika legfrissebb felfedezései. „Mindig is érdekelt, sőt őszintén elszórakoztatott ennek a >kvantummechanizmusnak< (mécanique quantique) a kihívása, mely mintegy próbára teszi a józan észt, mondván, hogy a fény egyszerre hullám és részecske. Mi több, újabban egyesek még tovább mennek, és azt állítják, hogy a foton nem hullám és részecske egyszerre, hanem sem az egyik, sem a másik. Valami más, csak éppen az emberi agy nem tudja másképpen megérteni, ezért hol a hullám, hol a részecske fogalmát fogadja el, pusztán azért, hogy elképzelhetővé tegye.” A művész 1963-tól alkalmazza a neoncsöveket munkáiban. Vonzza, hogy így az általa alkotott csíkok tömege feloldódik a fényben, és ez a fény ki- és bekapcsolható. Ráadásul a tárgy gépi gyártással készül, bármikor reprodukálható a művészi idea alapján, tehát létrehozásában az anyag egyedi megnyilvánulása, esetlegességei helyett a kognitív folyamatnak engedi át a hangsúlyt.

Francois Morellet: Signalisation, 1994-2008

A mostani kiállításon kéken világító neoncsövekből építi fel Jelzések címet viselő, négy darabból álló sorozatát. Az egyes darabok két kéken világító, V alakú neoncső relációjából állnak, melyeknek egymáshoz való viszonyát elemi geometriai transzformációk határozzák meg. Az egy eltoláson, egy tengelyes tükrözésen és egy elforgatáson alapuló három kompozíciót meglepetésszerűen negyedikként újfent egy tengelyes tükrözés követi, ezen a kis logikátlanságon megbicsaklik a sematikus gondolkodásra hajlamos elme, és a munka lebegővé, játékossá válik. A műveket a művész pontos leírása alapján külön erre az alkalomra Budapesten gyártották le.
Míg Morellet megoldásaiban humorra és gegekre hajlamos, így hozzáállása miatt gyakran a dadaistákkal hozzák összefüggésbe, addig VERA MOLNAR jóval szigorúbban, racionálisabban dolgozik. „Munkáim mindig egyszerű geometrikus formákból jönnek létre. Ennek a választásnak oka valójában személyes ízlésem. Szeretem a formai szigort és a geometria gazdaságosságát, szeretem a matematika racionális tisztaságát.” Ezekkel a – ha úgy tetszik, száraz – eszközökkel mégis poétikus világot épít, mert megtalálja a tudományos gondolkodásban azt az érzékeny pontot, amely misztikumot rejt magában:
A játék, a formai költészet azon a hajszálvékony határvonalon jön létre, amely elválasztja a szabályosat a véletlenszerűtől, a káoszt a rendtől. „A két szélsőség között állok. De hol? Nem középen! Hanem a csaknem totális rend vagy a csaknem totális rendetlenség irányában. A kvázi-rend és a kvázi-rendetlenség – ez az, ami tetszik nekem.” Egyenes vonalakból vagy néha más elemi struktúrákból felépített sorozataiban mindig csak kis változtatásokat eszközöl, így kiküszöböli a lehető legtöbb esetlegességet, és lehetővé teszi, hogy a figyelem a következetesen végigvitt gondolatmenetre koncentrálódjék. 1968-tól vonja be munkásságába a számítógépet, melynek random-funkciója Molnár szerint nagyobb variabilitást biztosít, mint az emberi találékonyság. Kissé paradox módon a gép segítségével kiiktatja az emberi fantázia „gépiességét”.  „Számítógép nélkül ismétled magad. Nélküle nem vagy eléggé találékony. Ha 100 trapézt rajzolsz kézzel, végzetesen ismételni fogod magad. A számítógép nem ismétel, mert a négy sarokpontot egy véletlengenerátor kezeli. Ez őrülten izgalmas.”

Francois Morellet: Signalisation, 1994-2008

Molnar 1948-tól foglalkozik Dürer bűvös négyzetével. Kezdetben növekvő sorrendben kötötte össze a 4x4 számot, majd bevonta a véletlent, és egy-egy elemét kihagyta a négyzetrácsnak. A számokat helyettesítő apró szögeket (korábban tűket) folytatólagosan és véletlenszerűen kötötte össze fekete fonallal, egészen addig, míg a fonal minden szöget legalább egyszer körbehurkolt.