A fenti kód nem a csúcstechnológia legújabban kifejlesztett repülőgépének, és nem is egy vitatott arányban hasznos vagy káros új gyógyszernek, hanem egy kortárs képzőművészeti magángyűjteménynek, és egyben bemutatóhelyének a neve, méghozzá szomszédos nagyvárosunkban. Ha valaki Bécs belvárosában sétál, érdemes betérnie a Stephansplatztól két percre lévő kis utcába, és ott a bécsiek számára is új kortárs művészeti helyszínre, a T-B A21-be.

Érdekes kérdés, hogy milyen motivációk vannak, lehetnek a mögött, ha egy privát gyűjtő nyilvánossá, bárki számára hozzáférhetővé teszi nívós kollekcióját? A kérdés aktuálisát jelzi a nagy port kavart Flick gyűjtemény év eleji, berlini bemutatója is, amelynek sajtóvisszhangja sokkal inkább a társadalmi kontextusra, és annak etikai vonatkozásaira koncentrált, mint magára a gyűjteményre. Azóta is egyre több kiállítás és konferencia aktuális témája a kortárs köz- és magángyűjteményezés, illetve annak reprezentációja.

A Thyssen-Bornemisza név már jó ideje ismerősen cseng a művészet iránt érdeklődők számára. A nagyközönség azóta „jegyzi” a nevet, amióta Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza báró 1988-ban Madridba költöztette, és látogathatóvá tette klasszikus művészeti gyűjteményét. A műgyűjtés tradíciója a spanyol-német-magyar bárói család történetében a huszadik század elejére nyúlik vissza. Hans Heinrich nagyapja, Rodin szobrainak lelkes rajongójaként egy kisebb gyűjteményt hozott létre a szobrász munkáiból. Fia folytatta a gyűjtést, és a húszas évekre a már komolyan vehető méretűvé és hangsúlyúvá vált gyűjteményt, a család egy, a luganói tó mellett fekvő villájába, a Villa Favoritá-ban helyezte el. Halála után az örökösödési folyamatokban szétszóródott ugyan az anyag, de fia újra összeszedte, és időben a 18. századik visszanyúlóan kibővítve azt, a spanyol állam közreműködésével tizenhét éve nyilvánossá tette.

Francesca von Habsburg

A család három generációra visszanyúló művészeti mecenatúra hagyományában most a negyediket képviselő Francesca von Habsburg, Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza lánya nyitott új fejezetet. Dédapjához hasonlóan ő is kortársai művészete felé fordult, és a család történetében rekordidő alatt tette transzparenssé e tevékenységét.
 

A kortárs képzőművészeti világ szereplőivel való húsz éves közvetlen kapcsolat után 2002-ben hozta létre magánalapítványát, a Thyssen-Bornemisza Art Contemporary-t, rövidített nevén a TB-A21-et. Gyűjteményének építését, melyet a legfrissebb, legaktuálisabb művészeti produktumok alakítanak a kilencvenes években indult generációkkal kezdte. A jelenleg több mint száz műalkotást magába foglaló gyűjteményét 2004 nyarán, Bécs belvárosának egy barokk palotájában nyitotta meg a nagyközönség számára.
 

A viszonylag kis kiállítóterekből álló hely nem a gyűjtemény teljes és átfogó bemutatását célozza, sokkal inkább azt, hogy annak metszetein át pillanatnyi állapotáról és változásairól informálja az érdeklődőket, illetve hogy teret adjon a szellemiségükben az Alapítvány profiljához közel álló művészek munkáinak.
A gyűjtemény karakterét a kornak megfelelően az új művészeti médiumok határozzák meg. A jellemző magángyűjteményi tendenciákat tekintve a T-B A21 ambícióit jelzi, hogy kizárólag filmeket, videókat, vegyes technikával készült installációkat, fotókat és performanszművészeti anyagokat találunk a kollekcióban. Ezzel, ha európai viszonylatban nem is, de Ausztriában mindenképpen az első olyan gyűjtemény, amely nemzetközi kontextusban gondolkodik, és kizárólag az új művészeti tendenciákra fókuszál. A folyamatosan bővülő anyagot már most olyan művészek munkái fémjelzik, mint Darren Almond, Doug Aitken, Kutlug Ataman, Anri Sala, Sarah Lucas, Jorge Pardo, Pipilotti Rist, Matthew Ritchie, Cindy Sherman, vagy Bill Viola. Ennyiből is kiderül, hogy a már ismert, keresett művészek mellett éppúgy megtalálhatóak a fiatal, karrierjük elején álló alkotók.
A markáns karakterű gyűjteményből már így induló állapotában is világosan kiérezhetők a tulajdonos preferenciái, törekvései, és ezen keresztül némiképp személyisége is, amely egy magángyűjtemény esetében csak jót jelent, hiszen amellett, hogy „arcot” ad neki, koncentrált, letisztult gyűjtői szándékról tanúskodik, és ezzel is erősíti hitelességét. És bár az Alapítvány hátterében a kuratórium mellett egy szakmai tanácsadói testület is áll, a gyűjteményezést valóban maga Francesca von Habsburg irányítja. Az átgondolt struktúrát jelzi, hogy a kuratóriumi és tanácsadói testület összetétele szintén szinkronban van a profillal. Előbbiben a tulajdonos mellett a londoni Royal Academy munkatársa, Norman Rosenthal szerepel, de Gerald Matt, a bécsi Kunsthalle igazgatója is tagja a bizottságnak, a tanácsadók között pedig Peter Weibel, Olafur Eliasson médiaművészek (lásd e számunk 24-25. oldalát) és Benjamin Weil kurátor nevét találjuk.
 

A gyűjtemény számára tavaly megnyitott T-B A21 másik neve, a Space in Progress sokat elárul működéséről is. A három-négyhavonta változó kiállítások sorában, az Alapítvánnyal együttműködő művészek egyéni kiállításai és a gyűjteményből tematikusan válogató tárlatok váltják egymást.
 

Az egyik legutóbbi kiállítás például a Modus Operandi cím alatt tíz, a kollekcióban képviselt művész munkáit mutatta be. A kiállított alkotások eltérő működési mechanizmusokat imitálnak, újakat mutatnak be, vagy épp a meglévők mintáit, folyamatait, felépítését felhasználva mutatnak rá újabb, szokatlan megközelítési lehetőségekre. A természettudomány, a mechanika, és a fizika gondolati és gyakorlati modelljeinek művészi alkalmazásai a filozófia és a poézis területeire irányítanak, és a művek közös jellemzője az is, hogy aktivitásra ösztönzik nézőjüket.
 

Az izlandi származású, de dán színekben „játszó” Olafur Eliasson gyakran alkalmaz installációiban olyan, a tudomány világa által szintén hasznosított elemeket, mint a vaku, a camera obscura vagy a stroboszkóp. Az itt bemutatott Your welcome reflected című installációja, a színes fényekkel dolgozó, azok jelenségeivel foglalkozó sorozatának egyike. A fénytanban jártas művész, egy egyszerű megoldással — két speciális bevonatú, kerek üveglap fellógatásával és körbeforgatásával — éri el azt az egész termet betöltő vizuális játékot, amelynek folytonos változásában a termen átsétáló látogató önkéntelenül is részévé válik, még ha csak pillanatokra is.
 

Az optikai-tudományos mechanizmus Eliasson keze által egy szenzuális, átélhető és izgalmas térré válik.
 

Első látásra hasonlóan, szintén a retinánkra utazik Cerit Wyn Evens is. Az ismert skót médiaművész ebben a művében, mintha az irodalom és a film közti senkiföldjének határait jelölné ki. Egy számítógép Pier Paolo Pasolini Petrolio című regényének karaktereit morzejellé változtatja és villogó fénykörként a falra vetíti. A pulzáló fényfolt alatt pedig egy neonfelirat állandó fénye a Now let’s see what’s happening — In the Superimposed Vision Scene feliratot hirdeti. A titkosított, és átformázott információ a látható és a láthatatlan közti határterületeket járja be, miközben megkapó látványt hoz létre. A nyelv, az idő és a mozgás átváltoztatásának gesztusával a költészet misztikus, többértelmű metódusát kölcsönzi művének. A mű ezáltal rákérdez a rögzült befogadási mechanizmusok, az érzékelés és a felfogás, megértés viszonyaira.
 

A két művet azért mutattam be részletesebben, mert jól érzékeltetik a gyűjteményezés irányát. A bevezetőben feltett kérdésre pedig, hogy mi ösztönöz egy a művészettel együtt élő személyt arra, hogy szélesebb közönséget vonjon be e tevékenységébe, egy praktikusabb és egy hipotetikusabb választ vetnék fel. A praktikushoz a T-B A21 gyűjteményezési, és kiállítási tevékenysége mellett, az ezekhez is kapcsolódó, de jól elkülöníthető támogatói aktivitás vezet. A kortárs művészeti alkotások promóciója és vásárlások általi támogatása mellett ugyanis az Alapítvány egyben keretet ad a Francesca von Habsburg által fontosnak tartott, tipikus mecénási tevékenységnek is. Ez pedig a kortárs művészeti alkotások és projektek létrejöttének elősegítése, új művek komisszionálása, amely a művészekkel való szoros együttműködésben zajlik. Ezáltal évente egy-két új mű megszületésében vállal financiális szerepet az Alapítvány. Jó példa erre, egyik legutóbbi projektjük, amely során Dan Graham Don’t Trust Anyone Over Thirty± című marionett rock-operájának megvalósításához járult hozzá a T-B A21. A nem szokványos operát 2004-ben az Art Basel Miami keretében mutatták be először a közönségnek, majd 2005 májusában, Bécsben.
 

A legaktuálisabb komisszió pedig az idei Velencei Biennálén bemutatott Limited Edition Art Pavilion, amely egy hosszú távú, művészet és építészet kommunikációjára épülő projekt első állomása. Gyakorlatilag egy nomád pavilon, ami a jövőben különböző nagy művészeti események helyszínén tűnik majd fel, minden esetben egy-egy új installációval és ahhoz igazodó külső megjelenéssel. Az első alkalom a pavilon londoni tervezője, David Ajaye és a kiállító Olafur Eliasson párbeszédének gyümölcse. Aki a lagúnában jár a biennálé ideje alatt, a San Lazarro szigetre kihajózva még láthatja Eliasson e legújabb művét, a Your Black Horizont című fényinstallációt.
 

A másik, elméletibb válaszfeltevést a gyűjtemény karaktere sugallja. Ma a művészetet sokkal inkább befolyásolja a kommunikáció, a közös konszenzus keresésének és kialakításának igénye, mint valaha. Nem csak a technikai világ fejlesztéseinek művészeti gyakorlatán keresztül, de tartalmilag, szellemileg is. A mai kortárs nyugati művészet fősodrát nem az intim, meditációs objektként funkcionáló művek jellemzik, sokkal inkább a társadalmi kommunikációt tudatosan kezelő, azt provokálni, alakítani vágyó alkotások.
 

Egy ilyen művekre koncentráló, és a kommunikációval tudatosan bánó műveket magába foglaló kollekció autentikus kontextusa pedig csak a nyilvánosság lehet.

2005/4. 38-40. o.