A Remsey-ház

Török Katalin

Képzeljük el, milyen lehet olyan családban felnőni, ahol sosem hangzik el: Maradj csendben, apád dolgozik, hanem a gyerekek azt látják, szüleik bábokat faragnak, rajzolnak, szőnyeget terveznek és szőnek, verset írnak, mesét adnak elő. És nincs kec-mec, nekik is be kell szállniuk a családi üzletbe, szabad levegőn kell rohangálniuk, evezniük kell a Dunán, és utána együtt bábozni. Persze van aki kicsit kilóghat a sorból, és zenél vagy filmet forgat, de nincs menekvés: állandóan ki kell találniuk valami szórakozást. És suba a subával, guba a gubával alapon még házasodniuk is művészekkel kell. Számukra egy kis unatkozás csak álom, délibáb.

 
Bábkészítés Gödöllőn a Remsey-ház udvarán, 1948–1949 Balról jobbra: Remsey Jenő, Remsey Gábor, Remsey Iván, Remsey András, Remseyné Sipos Ilma
 
Remseyék nyári táborozása Szentendrén a Derecskei forgónál
 
Remsey Ágnes (1915–2010) iparművész, író idén lenne százesztendős. Hosszú pályafutása a Remsey művészdinasztiába ágyazódik1, aminek története a családi legendárium szerint nem édesapja, a festőművész, drámaíró és költő Remsey Jenő Györggyel kezdődik, hanem az apai nagymamával, Olgyay Molnár Johannával, akit fia 1915-ben a Pythia, Szegény bábacsináló asszony cím alatt meg is festett. A 19. század végén gyermekeit nagy nélkülözések között, egyedül nevelő édesanya, hogy családját eltarthassa, az éjszakánként varrt babákat vásárokba vitte eladni.
   Olgyay Molnár Johanna kényszer szülte babakészítésével – amit közel harminc éven át folytatott, szerencsére utóbb már nem a létfenntartás parancsára – olyan tradíciót teremtett a családban, amelyet két gyermeke és négy unokája folytatott, illetve teljesített ki. „Nagy sors volt az övé, de ő ezt nem tudta. Alakja azóta szimbólummá vált a családban” – írta vele kapcsolatban évtizedekkel később Ágnes unokája.2
   Olgyay Molnár Johanna két lánya közül a színésznő Remsey Gizella lépett édesanyja nyomdokaiba, miután elhagyta a világot jelentő deszkákat. Ő volt az első a családban, aki a babakészítést művészi fokra emelte és mind hazai, mind külföldi kiállításokon sikerre vitte.
   A Remsey család valamennyi tagjára jellemző alkotói sokoldalúság nála is megmutatkozott: a színészet és babakészítés mellett verseket írt S. Remsey Giza néven. Az 1910-es években megjelent Konnycseppek című verseskötetét öccse, Remsey Jenő, valamint Gara Arnold és Gulácsy Lajos illusztrálták. A festészet iránt akkor már erős vonzalmat tápláló öccsét, Jenőt is Gizella vezette be a Gulácsy Lajos, Erdei Viktor, Nagy Balogh János festőművészek, Fülep Lajos művészettörténész nevével fémjelzett társaságba, melynek tagjai rendszerint Gulácsy Budapest, Szűz utca 3. szám alatti padlásműtermében találkoztak.
   Az apa nélkül maradt családban a legidősebb fiúként Remsey Jenő is kénytelen volt részt vállalni a családfenntartás terheiből. Délutánonként tanulás helyett kecskét őrzött a közeli angyalföldi mezőn, majd két évig mosogatni járt egy módosabb családhoz. Érettségi után munka mellett képezte magát az Iparrajziskola esti tagozatán. Szociális érzékenysége részben fiatalkori személyes élményekből táplálkozott és már korai műveinek témaválasztásában is megmutatkozott (Az iga, 1905; Proletárok, 1906; Félkegyelműek, 1912; Sebesültszállitás, 1915; Máramarosi menekültek, 1916; Rőzsehordó asszony, 1916).
   1909-ben a Műcsarnokból kizsűrizett művészek a Gresham-palotában rendeztek kiállítást. A „Visszautasítottak” között volt Remsey Jenő is, akinek erőt és egyéni hangot sugárzó képeire felfigyelt az akkor éppen Magyarországon tartózkodó Akseli Gallen-Kallela, a finnek híres festője, a Kalevala illusztrátora. Nagyon tehetségesnek ítélte a huszonnégy éves festőt, aki az ő közbenjárására került hároméves állami ösztöndíjjal Gödöllőre (és akit még ugyanebben az évben a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete, közismert nevén a KÉVE is a tagjai közé választott).
 
Remsey Jenő: Önarckép (Kék kalapos önarckép), olaj, vászon, 115,5 × 77 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
 
Remsey Jenő: Feleségem arcképe (Frey Vilma portréja), 1910 k., olaj, vászon, 75 × 58 cm, magántulajdon
 
Gödöllő
Körösfői Kriesch Aladár karizmatikus személyisége a század elején pár év alatt egész művészgárdát vonzott Gödöllőre. Itt lakott húga, a festőművész Kriesch Laura férjével, Nagy Sándorral, Moiret Ödön szobrász, Zichy István, Frecskay Endre, Erdei Viktor festőművészek, Juhász Árpád, a bácskai Zomborról származó festő és grafikus, Raáb Ervin festőművész, Sidló Ferenc szobrász és felesége, a szőnyegtervező és rajzoló Undi Carla és nővére, a több művészeti ágban tevékenykedő Undi Mariska. Leo Belmonte svéd festő pedig (aki egyúttal a gobelinszövés francia technikájában is jártas volt) Párizsból költözött családjával Gödöllőre. A Frey nővérek, Rózsa és a rajztanító Vilma Bácskából, Zomborról jöttek Gödöllőre Körösfői újsághirdetésére, amelyben művelt lányokat keresett a szövőiskolához. 1909 őszén, amikor Remsey Jenő Gödöllőre érkezett, a szövőműhely már öt éve működött mint az Országos Iparművészeti Iskola tanműhelye.
   A hazai művésztelepek között a gödöllői kolónia egyedülálló volt abban, hogy tagjait azonos életfilozófia és értékrend, rokon művészeti hitvallás és a század elején tért hódító reforméletmód szoros szálakkal kötötte össze.
   A kolónia lelke és teoretikusa, Körösfői Kriesch kitűnően zongorázott, műtermében vasárnaponként zenedélutánokat, felolvasásokat tartottak a kolónia tagjai számára, kosztümös esteket is rendeztek minden évben. Ezt a minden művészeti ágra nyitott műtermi életet később a Remseyek folytatták Erdő utcai házukban.
   Az ösztöndíjasként érkezett, de a kolónia életébe gyorsan bekapcsolódó Remsey Jenő ugyanis 1912-ben házasságot kötött Frey Vilmával. Négy gyermekükkel, saját házukat felépítve végleg letelepedtek Gödöllőn. A gyerekek közül Remsey Ágnes szőnyegtervező, bábkészítő, író és akvarellfestő, Remsey Iván festő és nemzetközileg ismert bábtervező művész, Remsey Gábor zenész és grafikus, Remsey András zenész, grafikus, néprajzi és burleszkfilmek készítője lett. Remsey Ágnes így emlékezett vissza gyerekkorára: „A gödöllői művésztelep csak név szerint volt művésztelep, mert igazából bérelt lakásokban laktak a művészek. Az akkori Erdő utca majdnem minden házában művész lakott, a környéken szintén, a Kossuth Lajos utcában, a Kert utcában. A művésztelep vezetőjének, Körösfői Kriesch Aladárnak szép kertes családi háza volt, ahol gyerekkoromban nagyon sokat játszottam és időztem. Nagy Sándor festőművészék is az Erdő utcában laktak. A szüleim, amikor összeházasodtak, kibéreltek egy háromszobás kertes házat ugyanebben az utcában, és abban laktunk tizennégy éves koromig. Az egyik szoba, amelyiknek az ablaka az utcára nézett és a legvilágosabb volt, az volt apám műterme. Nem volt éppen műterem méretű, négyszer ötös szoba volt, ott dolgozott. Nagyon hányattatott volt az anyagi életünk, úgyhogy csak tizennégy éves koromban jutott oda a család, hogy önállóan tudjon építkezni. A Erdő utcában szerzett az apám egy telket, ahol felépült az a családi ház, ami még most is megvan.
   A gödöllői művészkolóniának, aminek szüleim törzstagjai voltak, fontos újítása volt, hogy nemcsak a képzőművészetet ölelte fel, hanem az iparművészetet is. Egy külön szövőiskola működött, ahol a gödöllői falusi lányokat alkalmazták, és iparművészettel vagy más művészettel foglalkozó hölgyek vezették. Édesanyám, Frey Vilma és a húga, Frey Rózsa is vezető szerepet vittek ott. Különösen Rózsa, akit külföldre is kiküldtek, hogy a növényi festést megtanulja.
   A századfordulón, amikor a művésztelep beindult, Magyarországon is, Európában is különböző újító mozgalmak törtek felszínre. Gödöllőn nem annyira a plein air jött divatba, mint Nagybányán, hanem inkább a mondákban és más vallásos témákban szereplő történeteket szerették festeni. Az apám is, aki miután hazajött a frontról, fogadalomból tíz évig csak bibliai képet festett.”3
   A Körösfői Kriesch Aladár szellemi örökségét magukénak érző művészek már halálának évében, 1920-ban megalapították a Cennini Társaságot, majd 1924-ben a Spirituális Művészek Társaságát. Ez utóbbi programjának lényegét Remsey Jenő így foglalta össze: „A spirituális művészet […] új embert, új életet és új művészetet hirdet, mely fölemeli az embert a sárból és újra isteni méltóságra emeli őt, az örök Szépség és az örök Igazság erejével.”
 
Remsey Ágnes: Somogyi betyáros, gyapjú, csomózott, 110 × 80 cm, magántulajdon (A VII. Milánói Nemzetközi Iparművészeti Triennálén a Somogyi betyáros szőnyeget külön elismerésben részesítették.)
 
   A gödöllői kolónia virágkorának már csak utolsó sugarai jutottak el Remsey Ágneshez. Ötéves volt, amikor meghalt Körösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándorék viszont még harminc évig Gödöllőn éltek szoros és jó barátságban a Remsey családdal. „A szüleim annyira intenzíven részt vettek a telep életében, hogy ez számukra később is állandó téma maradt […] mindig vissza-visszaszálltak, mint a legszebb emlékeikbe, és meséltek róla, és így tudtam én is megismerni a kolónia életét […] Nagy Sándorékkal jó barátságban voltunk egész életünkben, generációkon keresztül. Sok külföldi ismerősük volt, s a legjobb külföldi irodalmat is megkapták, a gyermekirodalmat is. Az első élményeimet, a kultúrát tekintve – szüleimen kívül – őtőlük kaptam.”4
   A két világháború között Gödöllőn többen is foglalkoztak szőnyegtervezéssel és -készítéssel. Dóczy Pál – a telep egyik tagja – például budapesti üzletében szőnyegterveket és különböző kellékeket is árusított. Nagy Sándor és felesége 1921-ben újjászervezte a korábbi szövőműhelyt, amit 1924-ben sikerült ismét az Iparművészeti Iskola tanműhelyévé nyilváníttatni. Ugyanebben az évben a Remsey házaspár saját műhelyt nyitott, „Remsey szőnyeg és gobelin műhely” elnevezés alatt. „A betanított lányok közül szervezett apám egy-két csoportot és a saját tervezésű szőnyegeit szövette meg. Akkoriban a szőnyeg elég magas áron forgott az országban […] Főleg azért, hogy legyen valamilyen megélhetési forrásom, átvettem apámtól (1939) mindazt, amit ő már kigyakorolt, s mivel akkor ő már a képzőművészet terén elég stabilan állt, az általa betanított szövőcsoportot átadta nekem. Egészen a második világháború kitöréséig azzal foglalkoztam.”5
A Palotas Szőnyegműhely már Remsey Ágnes nevéhez fűződik és művészi pályafutásának kiemelkedő korszakát jelenti.6 Szőnyegei a fővárosi kiállítások mellett külföldre is eljutottak, melyek közül a legjelentősebb az 1940. évi Milánói Textil Triennálén való részvétel volt. Hamvas Béla felesége, Kemény Katalin a kilencvenes években egy interjú alkalmával elmesélte, hogy a háború alatt az egyik budapesti légiriadó alkalmával olyan házban talált menedéket az Erzsébet körúton, ahol az emeleten kiállítás volt. A kiállított művek közül Remsey Ágnes szőtteseit és Vajda Lajos Ejszakai taj című képét őrizte meg emlékezetében.7
 
Remsey Iván bábjával, a Keleti herceggel (hársfa, textil, 69 cm), háttérben a családi marionettszínház bábjai
 
   Már a harmincas évek végétől is, de különösen a háború alatt egyre nehezebben lehetett hozzájutni a szőnyegszövés alapanyagául szolgáló gyapjúfonalhoz. Új beszerzési források reményében Remsey Ágnes 1943-ban Erdélybe utazott. Útba ejtette Nagybányát is, ahol szülei fiatal korukban, az 1910-es években jártak. Nem sejthette, hogy ez a kis kitérő megváltoztatja egész addigi életét. Gyapjúfonalat ugyan nem talált, de itt ismerkedett meg Pirk Jánossal és már mint eljegyzett menyasszony tért haza. 1943 júniusában összeházasodtak és azt tervezték, hogy a szőnyegszövő műhelyt áttelepítik Nagybányára, de amikor Pirk Jánost behívták katonának, az akkor már állapotos Remsey Ágnes visszaköltözött a szülői házba. A vagont, ami személyes holmijukat és Pirk festményeit szállította, útközben lekapcsolták vagy találat érte. Mindenesetre eltűnt, s vele férje addigi munkásságának java része is odaveszett.
   Budapest ostroma alatt a Palotás Szőnyegműhely is elpusztult, a gyapjút elhordták, a szövőkereteket eltüzelték. 1947-ben Remsey Ágnes kísérletet tett a telep újraszervezésére, de a politikai helyzet már nem tette lehetővé a magánvállalkozás működtetését.
   A háború utáni nehéz évek, a megélhetés szigorú parancsa tűt és cérnát adott Remsey Ágnes kezébe is. „Nagyanyám akkor már örök álmát aludta régen, de álmai beköltöztek az én ujjaimba”8 – írta később egyik könyvében, s az üresen álló kamrapolc lassan megtelt a haszontalan rongydarabokból gyertyafény mellett készült saját babáival, melyek azután élelmiszerért cseréltek gazdát. Első bábos korszaka mögött nemcsak nagyanyja, Olgyay Molnár Johanna példája áll – bár ő visszaemlékezéseiben erre hivatkozik –, hanem a Remsey Marionettszínház is.9 A családi bábozást a gödöllői Erdő utcai szülői házban az akkor tizennégy éves Remsey Iván kezdeményezte 1935-ben egy olyan film hatására, amelyik az olasz Podrecca bábos-dinasztiáról szólt. (Később saját bábszínházuk plakátokon feltüntetett jelmondatát is tőlük kölcsönözték: Delettare ed educare – Gyönyörködtetni és tanítani.) Az iparművészet, a képzőművészet, a színház és az irodalom összekapcsolását igénylő bábtervezés és bábjátszás kiválóan beleillett a Remsey család sokoldalú és mindenre nyitott alkotói világába. A bábok tervezésétől és kivitelezésétől kezdve a marionettszínpad megépítésén, díszletek és jelmezek készítésén keresztül a jelenetek kitalálásáig, megrendezéséig bezárólag mindent maguk és közösen hoztak létre. „Igazi bábszínház volt ez. Madzagos. Később már a felnőttek is eljöttek megnézni az előadásokat, és cukrot vagy süteményt hoztak a zsebükben. De akkorra már benn a lakásban, két szoba közt volt a színpad, az ajtónyílásban. Az egyik szobában gyülekeztek a látogatók, a másikban foglalt helyet az ágyra, a székekre szétteregetve a bábokból álló színtársulat és a kellékek. Ez így ment évekig. Időközben a gyerekek is felnőttek, és az ötletek még inkább. S az előadások tökéletesítésébe a technika haladása is besegített. Míg a kis csapat végül már elérte a hivatásos marionettszínházak színvonalát.”10
 
A Remsey család bábozás közben. A Zsugori, Fajankó meg az okos Szamár című bábjáték, 1952
 
   A Remsey Marionettszínház az 1935-ös megvalósulás után több mint tíz évig szünetelt. Második, intenzív korszaka 1947-től 1953-ig tartott, az apa, Remsey Jenő és három fia: Iván, Gábor és András, valamint Iván felesége, Sipos Ilma részvételével. A korábban készített bábok a háború alatt elpusztultak ugyan, de a tapasztalatok és élmények birtokában gyorsan újjáteremtődött minden. Összesen huszonöt saját tervezésű, 45–90 cmes, hársfából faragott báb készült ebben az időszakban. „A bábok rendkívüli formaérzékkel, magas művészi igénnyel kerültek megformálásra, mindegyik más karaktert ábrázolt. A plasztikus, szoborszerű kialakítás, a legapróbb részletekig terjedő gondos megmunkálás jellemzi a bábokat. Új, magas, többhidas marionettszínpadot építettek, mely kezdetben a Remsey-ház műtermében került felállításra.” 11 A színpadi világítás Remsey Iván visszaemlékezése szerint: „Külön rivalda, szuffita12 és többszínű oldalvilágítással rendelkezett, minek segítségével akár kék, lila, zöld éjszakába, vagy lángvörösbe lehetett a színteret borítani. Volt ezenkívül reosztátja is, amivel a fényt fokozatosan erősíteni vagy gyengíteni lehetett.”13
   A Remseyek bábművészet iránti vonzalma Remsey Ivánnál érte el a legmagasabb szintet, alkotásai a hazai mellett külföldi ismertséget és sikereket is hoztak számára. Itt kell megemlíteni, hogy az 1970-es években a bábkészítéshez visszatérő Remsey Ágnes is már önálló kiállításokon mutatta be egyéni hangvételű, irodalmi és mesefigurákat megjelenítő, karakteres alkotásait.
   Az iparművészet tárgykörébe tartozó szőnyegtervezés és a bábművészeti alkotások mellett önálló fejezetet alkot Remsey Ágnes írói munkássága, ami életének már szentendrei korszakához kapcsolódik.
 
Szentendre
 
Remsey Ágnes és Pirk János, 1940-es évek első fele
 
A gödöllői szülői ház három család részére egyre szűkösebbé vált, ezért Remsey Ágnes és Pirk János 1949-ben, Remsey Iván és Sipos Ilma 1951-ben átköltözött Szentendrére. A festők városát a Remseyek második otthonuknak tekintették. Nagy evezősök lévén a nyarakat már hosszú ideje itt töltötték a Duna mellett, a szentendrei Derecskei forgónál. Jó kapcsolatokat ápoltak a művésztelep festőivel, s a család egyik tagja, Frey Rózsa is a városban élt már 1919-től.
   A Remseyek legendás dunai sátoros-evezős élete a háború utáni legnehezebb időkben is folytatódott. Remsey Ágnes A derecskei forgó sója című írásában egy ma is átélhető kortörténeti epizódot mesél el arról, hogy a megfélemlítésekkel és nélkülözésekkel terhelt ötvenes években milyen közösségteremtő és összetartást erősítő tényezővé váltak az egész nyáron át tartó dunai sátorozások. „Éltük a magunk nagyon nehéz életét, ahogy lehetett, de barátaink száma napról napra növekedett. És amikor nyáron a hőség elől felkerestük a mi régi, gyerekkori tanyáinkat a Duna partján, ott is egyre többen lettünk. Nem voltunk mi akkor úri kempingezők, akik magukkal viszik városi kényelmüket. Nagyigényű filozófiai vitákat se tartottunk, pedig abban otthon voltunk. Az élet most más oldaláról adta fel a leckét nekünk. A gyermekeinket és a lelki gyermekeinket kellett megtanítani arra, hogyan kell élni.
   Nem csináltunk mi semmit, csak nagyokat úsztunk. Kisimogattuk tépett lelkünk ráncait az áldott nyári napsütésben, és felhívtuk mások figyelmét arra a végtelen gazdagságra, amit különösen nyáron, itt a hömpölygő folyam partján, ingyen kínál az élet. […]
   Minden élelmiszer ki volt adagolva. Vagy jegyrendszerbe tartozott, vagy még jegy nélkül se volt hozzáférhető. […] Mégis volt már ekkor is valami, ami szabad prédát jelentett mindenkinek. Nagy kerek fatálban állt a sátor közepén: a só. És volt valami balzsamosan jó érzés abban, hogy mindenki ugyanabból a tálból sózhatta a zsíros kenyerét vagy a retkét. És mindenki szájában szétolvadt ugyanaz a közös íz, ugyanaz a lelke minden elemózsiának.”14
 
Remsey Ágnes: Tamariszkusz (Álom), 1970-es évek, textil, 80 cm, magántulajdon Fotó: Pirk Veronika
 
   A háború utáni nehéz évek alatt, amikor már öt gyerek nevelődött a családban, Remsey Ágnes számára az írás lett a szellemi, lelki feltöltődés egyik biztos forrása. A hosszú évekig az íróasztalfiók által őrzött, életrajzi ihletésű, eltérő műfajú és nagyobb lélegzetű kéziratokból 1990 és 2008 között öt jelent meg, elsőként Az aranygomb15, a régi Szentendrén játszódó meseregény, melyet fia, a festőművész Pirk László illusztrált. A Nagyobb mozdulat16 című dokumentumregény a gödöllői művészkolóniát idézi az olvasó elé, míg a Kilenc asszony karacsonya17 Szentendrén játszódik az ötvenes években. Feleleveníti a Szentcsalád-járás régi népszokását, kilenc asszony élettörténetét állítva a középpontba, akiket a háború utáni kitelepítések vagy más sorstragédiák sodortak Szentendrére. A Cserepecskek18 című szimbolikus mesét az Andersen születésének 200. évfordulójára meghirdetett országos mesepályázaton különdíjjal jutalmazták. A Nem targy, nem előleny19 kultúrtörténeti kalandozása a különböző korok babái között 2007-ben jelent meg a szerző saját illusztrációival.
   A Mihaly templomot epit című, utolsó, még kéziratban lévő írását Hamvas Béla Ot geniusz című műve ihlette. Remsey Ágnest és Hamvas Bélát évtizedeken át tartó, mély barátság fűzte egymáshoz. Az író, filozófus többször elvitte kéziratait elolvasásra és véleményezésre Remsey Ágneshez. Így fordulhatott elő, hogy az ő pismányi otthonukban vészelte át a háborút Hamvas két gépiratos kézirata, az Öt géniusz és a Babérligetkönyv.
   Remsey Ágnes időskori alkotókedve hívta életre leheletfinom akvarelljeit. Nem virágcsendéleteket festett, hanem környezetükből kiragadott növényportrékat, törékeny szárú virágkölteményeket. Pályájának ez az utolsó hajtása sem előzmény nélkül való. Tízéves volt, amikor Gödöllőn édesanyja, aki maga is hódolt a kolónián akkor népszerű virágfestésnek, elkezdte őt tanítani. Pismányi házukban az ő szobája falát díszítette évtizedeken keresztül az a rózsafát ábrázoló, szecessziós hangulatú, éppen idén százéves festmény, amit édesanyja akkor festett, amikor vele volt várandós.
 
Remsey Ágnes: Hibiskus, é. n., akvarell, papír, magántulajdon
 
• • •
 
1 A Ferenczy Múzeum 2011-ben emlékkiállítást rendezett az előző évben 86. életévében elhunyt Pirk Jánosné Remsey Ágnes tiszteletére. Ez volt az első alkalom, hogy a művész munkásságának minden ága (iparművészet, bábművészet, képzőművészet, irodalom) egyszerre került bemutatásra. A kiállítás kurátorai, Kopin Katalin és Török Katalin a lezárult életművet nem önmagába zárva dolgozták fel és tárták a nyilvánosság elé, hanem beágyazva oda, ahonnan kisarjadt: a gödöllői kolónia és a Remsey család kulturális és művészeti közegébe. A Kilenc evtized a műveszet vonzasaban kiállításcím tehát egy olyan „többkamerás” családtörténetre utal, amelynek középtengelyében Remsey Ágnes művészete állt. A művész születésének 100. évfordulóján a négy évvel ezelőtti kiállítás koncepcióját és kutatási eredményeit követi az alábbi megemlékezés is.
2 Remsey Ágnes: Nem targy, nem előleny, Cephalion Kiadó, 2007, 8. o.
3 Török Katalin: Életútinterjú Remsey Ágnessel. Szentendre, 2005. Kézirat.
4 Látogatás Pirk Jánosné Remsey Ágnesnél. Bodó Szilárd videofelvétele alapján lejegyezte Gaján Éva. Szentendre es Videke, 1995. szeptember 1. 9–10. o.
5 Török Katalin: Életútinterjú Remsey Ágnessel. Szentendre, 2005. Kézirat.
6 Kopin Katalin: A gödöllői Palotás Szőnyegműhely (1939–1943) In: Kilenc evtized a műveszet vonzasaban. Remsey Agnes es a Remseyek. Szentendre, 2011. Kiállítási katalógus, 31–35. o.
7 Parbeszed. Hamvas Bela es a kepzőműveszet. Kiallitas az iro szuletesenek centenariuma alkalmabol. Szentendrei Képtár, 1997. szeptember 18. – november 3. Katalógus, 5. o.
8 Remsey Ágnes: Nem targy, nem előleny. A XX. szazad kronikaja harom nyelven: babaul, gyermekul es emberul, Cephalion Kiadó, 2007, 10. o.
9 A Remsey Marionettszínház történetét és a kor bábművészeti irányzatai között elfoglalt helyét elemzi Kopin Katalin. Lásd: Kopin Katalin: Delettare ed educare. A Remsey Marionettszínház története (1934–1953) In: Kilenc evtized a műveszet vonzasaban. Remsey Agnes es a Remseyek. Szentendre, 2011. Kiállítási katalógus, 19–28. o.
10 Remsey Ágnes: Nem targy, nem előleny. A XX. szazad kronikaja harom nyelven: babaul, gyermekul es emberul, Cephalion Kiadó, 2007. 56. o.
11 Kopin Katalin: Delettare ed educare. A Remsey Marionettszínház története (1934– 1953). In: Kilenc evtized a műveszet vonzasaban. Remsey Agnes es a Remseyek. Szentendre, 2011. Kiállítási katalógus, 23.o.
12 A színpadi felső világítás technikai rendszere, egyben a játéktér felső részének optikai lezárását biztosító takarás.
13 Uo. 28. o.
14 Remsey Ágnes: A Derecskei-forgo soja. Kézirat
15 Remsey Ágnes: Aranygomb. Szentendre, 1990
16 Remsey Ágnes: Nagyobb mozdulat. Városi Múzeum, Gödöllő, 1992
17 Remsey Ágnes: Kilenc asszony karacsonya, avagy A felhők jateka. Kairosz Kiadó, 2004
18 Remsey Ágnes: Cserepecskek. Kairosz Kiadó, 2005
19 Remsey Ágnes: Nem targy, nem előleny. A huszadik szazad kronikaja harom nyelven: babaul, gyermekul es emberul, Cephalion Kiadó, 2007