A Nyolcak Torontóban

Ébli Gábor

Toronto egyik jeles múzeuma, az Ontario Art Callery szép válogatást őriz a Nyolcak művészetéből. A festmények odavezető útja a magyar gyűjtéstörténet izgalmas fejezete, amelya Monarchia idejére nyúlik vissza.

A horvát Renée Oranin 1904-ben Vukováron született, tehetős család középső gyermekeként. A fiatal lány kitűnő nevelést kapott, de - a kor szokásaihoz híven - egyetemre már nem engedték. Elhatározta, olyan férfihoz megy nőül, aki engedi továbbtanulni. A család gabonakereskedelemből élt. Budapesti képviselőjük, Fonó László beleszeretett a csinos lányba, s teljesítette kérését. 1923-ban esküdtek, Velencébe mentek nászútra.
 
A művészetekre fogékony szülőktől nászajándékul egy 16. századi - a Szépművészeti Múzeum bírálata jegyében máig ismeretlennek jegyzett—itáliai festő Szent családját kapták. Budára költöztek, egy kétszintes rózsadombi villába. Mivel akkor a pesti egyetemen mégis kínos lett volna férjes asszonyként tanulni, Renée a pécsi orvostudományi karra felvételizett. A vasárnap esti hálókocsis vonattal leutazott Pécsre, s ott hét közben medika volt, míg a hétvégén a fővárosban újra nagyasszony.
 
Közben Fonó László fivére, Albert is megházasodott: Czigány Dezső távoli rokonát vette el. Feleségével a rózsadombi villa alsó szintjére költöztek, s így máris két, művészetileg fogékony, jól szituált házaspár lakta a villát.
 
Czigány portrék sorát festette róluk, tájképeket is vásároltak tőle, valamint az egykori Nyolcak más tagjaitól, például Márffy Ödöntől és Berény Róberttől. Mivel a korábbi Nyolcak közül többen ekkora Gresham-kör tagjai voltak, a két Fonó házaspár az akkori élő művészet ezen csoportjából válogatott, többek között Szőnyi István művészetéből. Egy-egy más stílusú kortárs alkotótól, mint Rudnay Gyulától, illetve „klasszikus" modern művész festményeiből is vásároltak, például Rippl-Rónai József alkotásai közül.
 
Renée-éknek nem született gyereke, Fonó Albertek azóta már elhunyt két fia a negyvenes években kivándorolt Amerikába, s nem tértek soha vissza. A kollekció így a két házaspár otthonában, leendő örökösök nélkül gyarapodott. Renée közben kiváló orvosként dolgozott, tudását még a II. világháború után megváltozott körülmények között is tudta kamatoztatni. Kereskedő férje három nyugati nyelven volt tárgyalóképes, ezért 1948-ban a földművelésügyi tárca hivatalosan Nyugatra küldte szakmai útra.
 
Talán meglepő, de nem maradtak kint. Ellenkezőleg: hazajöttek, hónuk alatt egy új orvosi könyvvel, amelynek még a neve is idegenül csengett akkoriban - kardiológia. Ennek nyomán indult meg Kelet-Európában elsőként itthon a modern szívgyógyászat. Renée gyakornokul egy fiatal orvost vett maga mellé, aki kitűnt szorgalmával. A debreceni születésű Forbáth Péter (1925) Marosvásárhelyen és Budapesten végezte el az egyetemet, olvasott idegen nyelveken, ezért örült az új kihívásnak.
 
 
A Fonó-Forbáth-gyűjtemény
 
A szakmai érdeklődésen kívül a művészet is hamar közös témájuk lett Forbáth családjában már a nagyszülő generáció is orvos volt, s nem csak tudást, hanem műtárgyakat is hagyományoztak. Fonóék és Forbáth kapcsolata annyira szoros maradt, hogy nem szakadt meg Forbáth 1956-os emigrációjával sem, aki 1966-tól kezdve már rendszeresen járt haza Torontóból. Fonóék halála után az összevont gyűjtemény végrendeletileg őrá szállt.
 
Renée-ék 1975-ben hunytak el, méghozzá tragikus módon egyszerre Fonó Lászlót a betegágyánál egy pesti elfekvő otthonban látogatta meg Renée, amikor infarktust kapott, amelyet nem ismertek fel, s ezért nem tudták megmenteni. A hazai kardiológia megteremtője tudományának egy tévedése miatt hunyt el.
 
Bár a végrendelet érvényes volt, a gyűjteményt a magyar állam levédte. Hosszas huzavona után végül felbecsült értékének ötvenöt százalékát képekben megtartotta a Nemzeti Galéria, Forbáth pedig kivihette Kanadába a többi művet. A legfontosabb itthon tartott két kép Ripp-Rónai József Temetőkeresztek, illetve Derkovits Gyula Gond című műve volt. A kiengedett művek között szerepelt egy remek késői Rippl-Rónai-portré, Aba-Novák Vilmos Viharos ég című kompozíciója, valamint a törzsanyag Nyolcak számos műve, a csoport már említett művészein kívül például Orbán Dezső alkotásai.
 
Forbáth maga is gyűjtött Kanadában. Sok emigráns vitt magával képeket, s ezeket néhány magyar származású műkereskedőn keresztül lehetett megszerezni. Forbáth több művet is vásárolt például Szabó László kereskedőtől. Szabó eredetileg Magyarországon ügyvéd volt, míg kivándorlása után, Amerikában, festmények viszonteladásból élt.
 
A rendszerváltás után Forbáth legálisan növelhette kollekcióját Budapesten is, s a Műgyűjtők Galériájában és Pethő Lilla műkereskedésében több képet is vett. Ezekkel Fonóék megfeleződött anyagát igyekezett kiegészíteni. Gyűjteménye Torontóban ma a 19. század közepétől a II. világháború előtti művészetig húzódik. Legkorábbi műve Kelety Gusztáv egy képe, a zárókő a Gresham-kört képviseli.
 
Mivel jó kapcsolata alakult ki az Ontario Art Galleryvel, tíz éve felajánlotta, hogy a torontói múzeum válasszon ki a gyűjteményből egy kisebb csoportot. A kanadai művészettörténészek nemcsak a kollekció magyar összefüggései és eredettörténete miatt, hanem azért is a Nyolcak alkotásait jelölték meg, mert Torontóban is működött egy hasonló, poszt-impresszionista csoport, a Hetek, a Group of Seven. Ennek fő időszaka az I. világháború utánra esik, s Pólya Tibor személyében volt is magyar kötődésük.
 
Erről az összeköttetésről egy részletes katalógussal kísért kiállítás is megemlékezett 1989-ben, Botár Olivér művészettörténész - aki ma publikációi mellett Salgó Miklós, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövete 1993 óta alapítványi kezelésű, és ma már Long Islanden található magyar gyűjteményének kezelőjeként is ismert -rendezésében, a Justina M. Barnicke Galleryben (Tibor Potya and the Group of Seven. Hungarian Art in Toronto Collections 1900-1949). Mint a cím jelzi, külön hangsúlyt fektettek a torontói magyar magángyűjteményekre. A borítón Czigány egyik homogén, nagy színfelületekkel dolgozó, a könyvére hajolva pihenő Fonó Albertnéről festett műve látható.
 
 
Magyar és nemzetközi műtárgyak
 
A Forbáthtól a torontói múzeumba került anyagból kiemelkedik Tihanyi Lajos egy festménye és egy grafikája (mindkettő Forbáth vétele volt, nem a Fonó-gyűjteményből származtak), valamint Pór Bertalan művei. A politikai reprezentáció és az észak-amerikai múzeumok kényes viszonyát ugyanakkor jól mutatja, hogy a múzeum azóta is csak egyesével állítja ki e magyar műveket, s kerüli a Nyolcak közös megnevezést. Ha egy magyar művészcsoportot külön képviselne a közgyűjtemény, akkor a többi Kanadában élő etnikai kisebbség követelhetné, hogy az ő nemzeti művészetük valamely szeletét is ugyanígy felvállalják.
 
Forbáth saját szerzeményei közül megemlítendő számos kisplasztika, főként Teles Ede egy műve, amely eredetileg egy Egyiptomba kivándorolt, perzsaszőnyeg-kereskedéssel foglalkozó honfitársunk tulajdonában volt. A magyar gyűjtemény izgalmas darabjai Pederi Dóra Kanadában élő, ott igen jól ismert művész érmei. A kanadai váltópénzen a királynő portréját Pederi modellálta; e sorozatokból Forbáth szülővárosa, Debrecen múzeumának is ajándékozott. Ugyancsak a Déri Múzeumnak adományozott néprajzi anyagából, valamint ritka szőnyegeiből is. E textíliák valóban meglepők: az afgán-szovjet háború alatt egy afgán faluban harckocsikat szőttek a szőnyegekbe. Az Egyesült Államokban embargó alá kerültek az afgán termékek, de Kanadában felbukkant néhány ilyen, s Forbáth árverésen vett hármat.
Iparművészeti érdeklődését mutatja, hogy számos egyedi készítésű, kézzel aláírt herendi porcelánt kapott ajándékba a cég kanadai képviselőjétől. Fonóéktól több ezüst ötvösmű is maradt: ezek horvát munkák az 1819-1848 közötti időszakból, s még a modern ezüstjelzés előtti céhjelzést viselik. Henry Moore-tól egy szintén szokatlan, ezer példányban készült, ezüstbe nyomott metszete van, amely a brit művész kevés figuratív kompozícióinak egyike (Kötő nő). Még egyedibb az a sokszorosított grafika, amely Claude Lorrain Ascanius és a szarvas című festményét (Ashmolean Museum, Oxford) ábrázolja egykori rézmetszeten. A százpéldányos metszetből ma harminchárom ismert. Forbáthé annyiban is speciális, hogy a metsző neve fordítva került rá, azaz hibás nyomat, misprint.
 
A nyomatok között említést érdemel Vadász Endre egy rézkarcalbuma, amely családi darab. Forbáth Péter édesapja egykor aligha gondolta, hogy az akkor oly népszerű és sokat alkotó művész albuma utóbb igazi ritkasággá válik. A családi darabok csúcstartója mindazonáltal egy szintén kissé populáris Kezdi Kovács-festmény, amely elkészülte (1903) óta Forbáthék tulajdona.
 
A művészekhez fűződő személyes kapcsolat igénye később is megmaradt. Bár szintén szalondarab, története révén mégis különös mű Pállya Carolus festménye, aki 1948-ban a Szövetség utcai kórházban hunyt el. Forbáth itt szigorló orvos volt, s a festőnek feltűnt, hogy a fiatal orvos szabadidejében rajzolgat; e kapcsolat nyomán került a festmény Forbáthhoz (Pállya halálozási dátumát egyébként mindmáig pontatlanul közli számos magyar forrás).
 
Az unikumok sorában talán legérdekesebb Anthonis Van Dyck I. Károly brit uralkodóról készült lovas portréjának egy kitűnő másolata. Ez Kanada egyik legelső gimnáziuma, a több mint száz éve alapított torontói Jarvis High School megbízásából készült a 19. század végén. Az iskola ekkor a világ száz leghíresebb festményéről készíttetett kópiát oktatási céllal. Mivel a modernizmus utóbb megkérdőjelezte a másolatok művészi értékét, a képeket elárverezték. Forbáth ekkor vette mega Van Dyckot. S jól tette: az aukció olyan sikeres volt, hogy az iskola felismerte, talán mégsem szabad elkótyavetyélnie a műveket, s a százból végül csak alig néhányat adtak el. Mint a mai értékelés mutatja, a többi példány megtartásával helyesen döntöttek, hiszen ma kutatások sora foglalkozik a másolatokkal. A londoni Victoria and Albert Museum újra megnyitotta a Gipszmásolatok csarnokát (Cast Court), és a budapesti Szépművészeti Múzeum is bemutatta kópiáit.
 
 
Munkácsy Kanadából
 
Időközben Forbáth Péter a kulturális diplomáciában is sokat tett a kanadai-magyar kapcsolatokért. Munkácsy Mihály jelenleg Debrecenben látható Krisztus-trilógiájának története a sajtóból közismert. A harmadik kép régóta a cívis városé; az első két mű érkezett vissza a tengerentúlról. Az talán kevésbé köztudott, hogy mindkettő a philadelphiai Wanamaker-gyűjteményben volt elkészülte óta. Az egykori amerikai gyűjtő negyedik leszármazottja adta el a kollekciót lehetővé tevő áruházláncot és a műtárgyakat is.
 
A két Munkácsyt tizenöt éve a Christie's vitte kalapács alá New Yorkban. A Krisztus Pilátus előtt leendő vevője azonban nehéz feltétellel kellett hogy megbirkózzon. Az óriási pannót negyvennyolc órán belül el kellett szállítani. Ez annyira korlátozta az érdeklődők körét, hogy a művet igen olcsón, mindössze hatvanezer dollárért vette meg Joey Tannenbaum, akinek szülei Lembergből vándoroltak ki. A száz évvel korábban kétszer ennyi pénzért Amerikába eladott kép - nem is beszélve közben az inflációról - igen jutányosán cserélt gazdát.
 
Ez nem mellékes körülmény, Tannenbaum ugyanis a Christie's tanácsára cselekedett. Régi ügyfél, sőt azóta klasszikus kínai és afrikai művészetből is igen jelentős gyűjteményeket állított össze. Mindkét kollekció végül amerikai múzeumban landolt, ennek nyomán jelentős adókedvezmény jár a gyűjtőnek. A kollekciók nagyságrendjére utal, hogy az utánuk felszámítható adókedvezmény meghaladhat több millió dollárt. Mivel a tárgyakat eredetileg a Munkácsyhoz hasonló módon, a majdani múzeumi felértékelésükhöz képest igen kedvező áron (s a kiviteli engedélyeket, illetve hiányukat tekintve nem is mindig legális forrásból, tehát ezért is olcsóbban) lehetett megszerezni, egy-egy ilyen gyűjteményt az adókedvezmény révén gyakorlatilag az állam utólag finanszíroz. A magángyűjtő látszólag óriási pénzt öl bele, ám ténylegesen csak hitelezi azt vagy jelentős részét, míg befektetése az adókedvezmény révén meg nem térül. Ez a módszer messze nem minden kollekcióra igaz, de sokan tudatosan alkalmazzák.
 
Ez a szerep várt a Munkácsy-képre is. A Kanada tíz legvagyonosabb polgára közé tartozó Tannenbaum a kanadai művészvilág egyik legnagyobb mecénása, és a pannót a Toronto részére általa építtetett Operaház próbaépületének halljában állította ki. Itt látta meg Forbáth, akinek érdeme, hogy a képet felismerte és újra felfedezte, és aki debreceni ismerősei révén szerzett tudomást arról, hogy a képet a Déri Múzeum keresi. Sikerült megállapodni Tannenbaummal, hogy a festményt kölcsönadja, sőt a biztosítást is fizette, míg a magyar fél végezte el a restaurálást. Az időközben egymillió dollárra, majd még magasabbra tartott kép vételi árát azonban a magyarok érthetően sokallták.
 
Végül a tulajdonos a képet a Hamilton Art Callery közgyűjteménynek adományozta. S hogy miért fogadta a galéria el? Azért, mert a gyűjtő és a múzeum megállapodása értelmében Tannenbaum a Munkácsy mellett odaadta hatvan olyan festményét is, amelyet a kanadai múzeum már régóta szeretett volna. Így a gyűjtő megkapta az adó-jóváírási csekket a hatvan festmény plusz a Munkácsy felbecsült - bár piaci körülmények között aligha érvényesíthető -értékében, a múzeum az áhított hatvan képet; a Munkácsyt a Hamilton Art Gallery pedig azon nyomban letétbe adta a Déri Múzeumnak. Valószínűleg nem is fogja visszakérni, hiszen kit érdekel ez a mű Kanadában, s hol lehetne kitenni?
 
Az összes kanadai érintett jól járt tehát; a gyűjtő és a kinti múzeum még jó hírnevüket is öregbítették azzal, hogy nagyvonalú megoldást találtak egy kicsiny tengerentúli ország nemzeti festészete egyik kincsének repatriálására. A magyarok viszont talán bölcsebben tették volna, ha tizenöt éve hatvanezer dollárért azonnal megveszik a művet az árverésen. Ha az államnak akkor nem is volt még erre devizája, a kint élő magyarok minden valószínűségszerint örömest összeadták volna rá a pénzt - csak lett volna valaki, aki megkéri őket erre. A trilógia harmadik darabját, a Golgotát, egyébként a New Yorkban élő Bereczky Gyula negyvenezer dollárért vásárolta meg ugyanazon az aukción a Christie's-től. Ő 2000 végéig letétbe helyezte a képet a Déri Múzeumban. A festményt végül Pákh Imre, szintén az Egyesült Államokban élő magyar üzletember-műgyűjtő vásárolta meg Bereczkytől, s végleg a Déri Múzeumban helyezte el.