Reflex

Topor Tünde

Előző számunkban közöltünk egy visszaemlékezést Reha György tollából, amely Erdély Miklós Hadititok című művének 1984-es bécsi felállításához szolgált adalékokkal. Az írás illusztrációjaként szereplő kép azonban nem a mű 1984-es változatát mutatta, hanem azt a verziót, amely ma is látható a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban. Ez egy 1996-ban, A művészeten túl című kiállítás alkalmával az EMA (Erdély Miklós Alapítvány) és a Ludwig Múzeum együttműködésében készült rekonstrukció, amely Erdély Miklós örökösei jóvoltából, letétként maradhatott a múzeumban. Az EMA kérésére most közöljük a mű 1984-es bécsi változatát megörökítő képet is. Ezt a bécsi kiállításon szintén részt vevő Maurer Dóra készítette.

 

Erdély Miklós Hadititok című műve a bécsi 1984. Orwell und die Gegenwart című kiállításon, Museum des 20. Jahrhunderts, 1984 (Fotó: Maurer Dóra). Az Erdély Miklós Alapítvány szíves engedélyével
 
Az Erdély Miklós műveiről szóló cikkeink, illetve a Nemzeti Galériában nemrég zárult Szürrealizmus vendégkiállításhoz válogatott magyar anyag kapcsán elég sok olyan kérdés merült fel, aminek tisztázásához az Artmagazin egyedül kevés – szakmai viták, egyeztetések sőt talán törvénymódosítás is szükséges lenne az újabb típusú műtárgyak leírásának és nyilvántartásának egyértelműsítéséhez, a műalkotásokhoz és közlésükhöz fűződő jogok és kötelességek tisztázásához, illetve olyan helyzet kialakításához, ami nem téríti a szereplőket vakvágányra, hanem segíti a művek megismertetését, a kortárs művészet népszerűsítését – és az alkotók jövedelemszerzését is.
   Erdély Miklós műveinek reprodukálása, különös tekintettel a fenti Hadititokra, az egész műleírás, nyilvántartás és szerzői jogkezelés állatorvosi lova (© Szőke Anikó). Vizsgáljuk meg tehát e mű kapcsán a műtárgykezelés, -közlés gyakorlati oldalát. Az elméletit hagyjuk a készülő életmű-katalógusra. A Hadititok című konceptuális mű első megvalósulása Bécsben történt, erről szólt Reha György előző számunkban megjelentetett visszaemlékezése, amiben a szerző a későbbi rekonstrukciók vagy újra megvalósítások szempontjából fontos technikai adalékokkal is szolgál. (Épp emiatt bír különleges jelentőséggel az írás, épp emiatt közöltük.)
   Hogy a bécsi kiállítás után mi történt a művel, ami sátorlapszerű anyagból, kátránypapírból, talán bitumenből, ablaküvegből, festékekből és még ki tudja, miből állt, arról tudomásom szerint egyelőre nem szól a szakirodalom. Tehát érdekes lenne arról publikációt látni, hogyan készült, már Erdély Miklós halála után az a rekonstrukció, ami ma a Ludwig Múzeum állandó kiállításán szerepel. Két eset lehetséges: a maradványokat felhasználva vagy új anyagokból. Az elméleti alapok tisztázatlansága persze itt gyakorlati gondokat okoz, nem egyértelmű, hogy a múzeum nyilvántartásába hogyan kerüljön be a mű. Ha maradvány anyagokból épült volna meg, akkor tulajdonképpen restaurált verziója lenne az 1984-es darabnak, ha viszont teljesen új anyagokból hozták létre a művész örökösei és az életművel foglalkozó művészettörténész, Szőke Anikó, valamint a Ludwig Múzeum akkori munkatársai, akkor rekonstrukció, esetleg replika. Milyen évszám kerüljön tehát múzeumi kartonjára? Első esetben annak kellett volna lennie, hogy Erdély Miklós: Hadititok 1984, 1996-os kiegészítésekkel. A mi esetünkben 1996? De ez nem jó, mert nem jelöli, hogy a mű koncepciója 1984- es. Legyen, hogy az első, 1984-es változat 1996-os rekonstrukciója?
   Az apró különbségtételek szőrszálhasogatásnak tűnhetnek, de a műkereskedelmi érték pont ilyesmiken múlik. Hogy érintette- e a kezével a művész a művet. (Más műfajoknál egyértelműbb a helyzet: fotónál, hogy ki hívta elő és mikor, szobornál, hogy részt vett-e a művész az öntésnél, saját kezűleg cizellálta-e, festménynél azt hihetnénk, ilyen kérdések fel sem merülhetnek, de elég csak a nagy festők műhelyeire gondolni, és már ott is a magyarázat az esetleges árbeli különbségekre: csak a szignót vitte fel a képre vagy ő maga festette? A koncept művek esetében az az elfogadott nézet, hogy bármikor és bárki által újraalkothatók – valami miatt azonban ezt a felfogást a műkereskedelem még nem tette magáévá.)
   Visszatérve a Hadititokra, kérdés az is, hogy azoknak a cégeknek az esetében, amelyek támogatták az 1996-os változat létrejöttét, de cserébe azt kérték, hogy a képcédulán fel legyen tüntetve a nevük, erről azonban nem született szerződés, ami tisztázta volna, meddig kell szerepelniük, viszont maguk a cégek (a FŐSPEDFŐTEFU, ill. a COLOR IMAGE) is megszűntek azóta, meg kell-e őrizni az emlékét, vagy frissülhet a kiírás?
   Ez tehát egy-két kérdés, amivel a múzeum dolgozói szembesülnek a nyilvántartási karton kitöltésekor, illetve a képcédula megalkotásakor. A mű házon belüli, ne adj’ isten házon kívüli mozgatásának problémájáról még nem beszéltünk: egy mű, ami műfaját tekintve installáció, anyaghasználatát és létrehozásának módját illetően pedig „vegyes technika”, vajon hogyan konzerválható, és mi történik, ha kicsit arrébb akarják helyezni?
 
Erdély Miklós a nyíregyházi fürdő mozaiktervével a kezében, 1970
 
De szembesüljünk a saját problémáinkkal is, vegyük a közlést: a reprodukálás szabályairól e számunk 52–57. oldalán olvashatnak kimerítően. Mi a Hadititok előző közlésekor sajnos hibát vétettünk, mert nem a HUNGART-ot tüntettük fel jogtulajdonosként, ami az Erdélyörökösök jogait is érvényesíti, hanem a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumot, aminek anyagában a mű csak letétként szerepel. Az Erdély Miklós hagyatékát gondozó alapítvány (EMA), amelynek engedélyével és külön kérésére most közöljük a Maurer Dóra által 1984- ben készített fotót, jogtulajdonosként az örökösöket kéri feltüntetni, de mert ők nem vonták ki magukat a HUNGART közös jogkezelési köréből, a szabályozás és a HUNGART értelmezése szerint a HUNGART-ot kell feltüntetnünk az egyezményes copyright-jel után.
   Minthogy a fotó nem kétdimenziós művet ábrázol, a fotósnak is szerzői joga fűződik hozzá. Így Maurer Dóra felé is lenne jogdíjfizetési kötelezettségünk, de mert ő kivonta magát a HUNGARTkörből, és a fotót az EMA rendelkezésére bocsátotta, mi kettejük szívességéből közölhetjük azt.
 
Az olvasókat nyugodtan elborzaszthatja a sok jogosítás meg apró különbségtétel, és tényleg, mi köze mindezeknek ahhoz, ami az adott művet létrehívta, ami miatt bárki kiállításokra jár vagy műveket gyűjt? De a jogdíj-turbulencia a zene meg a filmek után a képzőművészeti életet is elkapta, a művészeti sajtót legalábbis. A mostani szabályozás problémáira, várható következményeire, arra, hogy mennyire kompatibilis az új műfajokkal, művészi megnyilvánulási formákkal, hamarosan visszatérünk egy körkérdést intézve az érdekelt felekhez.